Dupla bajnokavatással zárult a kettős rangadó

Különleges alkalommal készültek a Fradi vízilabda-csapatai május utolsó vasárnapjára: a lányok és a fiúk is azonos helyszínen, egymás után játszhatták le a bajnoki döntőik harmadik meccsét - ráadásul mindkét együttesünk akként ugorhatott medencébe, hogy már csak egyetlen győzelem választotta el kedvenceimet az aranyérem megszerzésétől. A ritka együttállás engem is a Komjádi-uszodába csábított, mellyel talán egy családi hagyományt folytathattam, elvégre ha más sportágban is, de nagypapám után magam is személyesen élhettem át kettős rangadónak is beillő mérkőzéseket.

Ráadásul ebben a szezonban a paksi túrát és az első, a Puskás Arénában általam látott Fradi-sikert követően újabb tételeket pipálhattam ki a képzeletbeli bakancslistámon, hiszen a vízipólóban ez idáig még sosem tettem tiszteletemet a mieink bajnoki fináléján, szóval ideje volt már... Ráadásul kedvenceim női csapatának sem szurkoltam még élőben, így nem pusztán a fürdőruhás lányok, esetleg a vendégek szemrevaló másodedzőjének (?) látványa miatt vártam a kora délután megrendezett Fradi-BVSC meccset - melyre a szakágban szokásoshoz képest elég veretes létszámban töltöttük meg a lelátót. A hazai táborban alaposan ki is eresztettük a hangunkat, a körítés pedig igencsak feldobta a mieinket. Olyannyira, hogy a kedvenceim tulajdonképpen az első negyedben elrendezték a lényegi kérdéseket: szinte minden támadásunk gólt eredményezett, miközben az ellenfél akciói után rendszeresen skandálhattuk Neszmély Boglárka becenevét, aki ihletett formában, többek között ötméterest is védett. Bár a mögöttem helyet foglaló és hozzám hasonlóan a Fradi futballmérkőzéseire kilátogató társaság nem igazán értett egyet abban, hogy milyen távolságból dobják kapura a labdát egy büntetőnél, az azonban nem lehetett vitás, hogy a mieink 7-1-es vezetése a játékrész utáni rövid pihenőt követően is megmarad. Igaz, az előnyünk a félidőig nem is növekedett, de a zuglóiak feljavulásán azért nem bosszankodhattunk, mert a sérüléséből visszatérő klasszisunk, Keszthelyi Rita és a fiatal Szalkai Hanga is szépségdíjas találatokat szereztek - utóbbi vízilabdázónk keresztnevét a műsorközlő még el is ismételtette párszor a közönséggel. A harmadik negyedben aztán tovább hízott a kedvenceim előnye, izgalmak hiányában pedig számomra abszolút laikusként feltűnő volt, hogy a női válogatott mérkőzésekhez képest milyen sok ötméteressel vagy mennyi "érdekes" technikai megoldással találkozhattunk. Sebaj, az unalmasabb pillanatokban elbeszélgettünk korábbi évfolyamtársaimmal arról, hogy a Fradi focistáira milyen hatást gyakorol majd a távozó Robbie Keane helyébe lépő új trénerünk, Borbély Balázs (őszintén szólva nem értem a személyét övező, a netes felületeken közzétett véleményekből kiolvasható hatalmas lelkesedést, de remélem, hogy a felvidéki szakember megcáfolja a negatív előjelekből táplálkozó pesszimistább várakozásaimat a jövőnket illetően)... Vagy éppen bekapcsolódtunk a B-közép rigmusaiba, pláne, mert az utolsó játékrészben a mieink már tíz gólra növelték a kék-sárgákkal szembeni különbséget. Emiatt hamar felharsant az "Izzik a csarnok, itt a magyar bajnok"-örökbecsű, majd a 19-8-as végeredményt a "Kupagyőztes bajnokcsapat"-skandálással ünnepeltük lányainkat - a hosszú ováció pedig kijárt nekik, hiszen győzelmükkel első női vízilabda-csapatként érték el ezt a duplázást a hazai porondon.

A férfi pólósaink érkezésével a volt évfolyamtársaim számára is feltűnő módon jóval több - főleg fiatalabb - nő tűnt fel a lelátón, mellyel nemcsak a hazai, hanem immár a vendégszektor is megtelt, így a kedvenceim Honvéddal szembeni meccsét már kétezren követhettük figyelemmel. Bár a piros-fehérek az első ráúszás után félpályáról avatták fel Vogel Somát, hálóőrünk ezt követően a negyed végéig csak egyetlen gólt engedett az ellenfélnek, így mögöttem némi joggal kezdték el őt Dibuszként szólítani. :) Eközben a Fradi a kimondhatatlan vezetéknevű Argiropulosz és Manhercz Krisztián vezérletével futószalagon alakította ki a helyzeteit, melyekből rendre be is talált, így az első szünetben 7-2 állt az eredményjelző táblán. A nagyszünet előtt ugyanakkor a vendégek megtalálták a mieink játékának ellenszerét - támadásaink során többen is beálltak a kapuba, amely szemmel láthatóan nem ízlett a kedvenceimnek. "Csak a Honvéd!" - harsant fel az odaát tanyázó drukkerektől, amely percekig igaznak bizonyult, amikor kizárólag ők szereztek gólt. Persze aggódnunk nem kellett, hiszen Nyéki Balázs edző egy időkéréssel rendezte a sorokat, egy kiváló összjátékkal be is vettük a piros-fehérek hálóját - az ellenfél ettől kis híján dührohamot kapó trénerét, Szívós Mártont cserében megnevettette egy szurkolótársam, amikor azt javasolta neki a nézőtérről, hogy "Marci, szállj be és mutasd meg nekik!". Lehet, hogy ezen bekiabálás egy hasznos taktikai tanácsként is elment volna, hiszen a második félidőben a Fradinak volt több oka mosolyogni, a mieink előnye ugyanis folyamatosan nőtt, a vége felé már azt latolgattam, hogy itt is kialakul-e a tíz találatnyi különbség. Ez a tippem nem jött be, de tulajdonképpen senkit sem érdekelt az uszodában, hogy a végén a kedvenceim "mindössze" hét góllal, 24-17-re nyertek, elvégre ez a győzelem is bajnoki címet ért - tehát ezúttal is izzott a csarnok már percekkel az utolsó dudaszó előtt.

Az ünneplésünk pedig belenyúlt az estébe, mert a Fradi lányai és fiai is átvehették az aranyérmeiket és a bajnoki serlegeket, melyeket egy kis időre át is adtak a B-közép leglelkesebb drukkereinek - egyszóval aligha kívánhattam volna magamnak ennél jobb idényzárást (amely a vízilabdázóinknak persze még nem ért véget, mivel a Bajnokok Ligája négyes döntője még mindkét csapatunknak hátra van). Nekem viszont ezzel a nehezen feledhető vasárnappal egy olyan szezon fejeződött be, amely többek között adott olyan élményt is számomra, amely belefér az általam eddig látott tíz legjobb mérkőzésbe, de a mieink labdarúgó-csapatának Braga-val, a Ludogorec-cel és Rangers-szel szembeni meccsei is sokáig emlékezetesek maradnak majd, ahogy nemzeti tizenegyünk írek elleni bukása is kísérteni fog még egy darabig - egyszóval nem csak a blogomon lesz még mit mesélnem erről az utókornak.