Mint egy falat kenyér

Még alig kezdődött el a Fradi "tavaszi" szezonja, kedvenc csapatom rövid időn belül immár harmadszor léphetett pályára fontos mérkőzésen egy ugyancsak zöld-fehér ellenféllel szemben. A mieinknek ezúttal a Paks otthonában volt jelenésük - ahol a Fradi pillanatnyilag nem éppen acélos formája és hétközi nemzetközi kupameccse, valamint a téli időjárás miatt egész könnyedén lehetett a vendégszektorban jegyhez jutni, így február első vasárnapján a korábbi gimnáziumi évfolyamtársammal a tolnai várost vettük célba.

A párosítás régóta szerepelt a bakancslistámon, elvégre a főváros száz kilométeres körzetében mostanára már csak a paksi stadionban nem tettem tiszteletemet. Ezért hiába kellett viszonylag hosszú ideig utazni az M6-oson, majd a drukkerek számára kialakított parkolótól a létesítményig egy, az olvadásnak köszönhetően sártengerré változott szántóföldön végiggyalogolni, nagy örömömre szolgált belépni a Tolna vármegyeiek otthonába, melyet talán az új Illovszky-stadion némileg kicsinyített és puritán verziójaként jellemezném. Pláne, mert a tévéközvetítésekből eddig nem derült ki számomra a paksiak barátságos fogadtatása, akik egyfelől - a zsúfoltságból kiindulva - talán még több vendégbelépőt is értékesítettek a részünkre fenntartott lelátórész kapacitásához képest, másrészről pedig a műsorközlőjük sok sikert kívánt kedvenceim további Európa Liga-szerepléséhez (őszintén szólva nem néztem ki ilyen udvariasságot az érintett úriemberből, de mindenképpen jóleső érzés, hogy ellenfélként nem csak gyűlölettel szembesül az ember...). Pedig a mérkőzés vérbeli rangadó volt, hiszen a tolnaiak a fordulót megelőzően a mieink előtt helyezkedtek el a tabellán, ráadásul a csapatok bevonulására időzített hazai díjátadóba is némileg belerondítottunk szurkolótársaimmal, amikor a kitüntetettek közül a paksi vezetőedzőt, Bognár Györgyöt diszkrét fújolással, míg kapitányukat, Windecker Józsefet - múltjára emlékeztetve - a "lila kurva"-rigmussal üdvözöltük. :) "Nem lehet más a cél..." - adtuk ki ezután az ukázt a vendégszektorból, mellyel azért alapesetben a támadásokat próbáljuk ösztönözni, a Fradi szakmai stábja azonban elsődlegesen a biztos védekezésre helyezte ezen a délutánon a hangsúlyt, nehogy az ellenfél az utóbbi idők kedvenceim számára okozott kellemetlen élményei (melyeknek sajnos magam is szemtanúja lehettem, lásd itt vagy itt) ismétlődjenek meg. Ennek megfelelően az első félidő többnyire unalmas labdázgatással telt, mivel a két együttes sokáig nem találta a fogást a másikon. Ez ugyanakkor a hangerőnket egyáltalán nem befolyásolta, az idei év meccsélményei közül eddig itt volt részem a legfanatikusabb buzdításban, melyet csak a bosszankodásaink szakítottak olykor félbe - a többségünk előbb fiatal csatárunk, Gruber Zsombor számára hozta előre az anyák napját, mivel a támadónk fél óra elteltével hiába vezethette rá egyedül a játékszert Kovácsikra, ordító helyzetben sem sikerült gólt szereznie (egyébként kifejezetten utálom, amikor a sajátjainkat kezdjük ki), majd Bogár sporttárs is kapta rendesen az ívet, ugyanis a Tolna vármegyeiek különösebb következmény nélkül apríthatták hosszú idő után visszatérő, azóta némileg meglassult és megterebélyesedett középpályásunkat, Mohammed Abu Fani-t. A hosszabbításban aztán a 0-0-ás állást is elkezdhettük értékelni, mert a paksiak tűpontos lövését Gróf Dávid hatalmas bravúrral is csak a kapufára tudta kitolni, így a szünetben szerintem a négyezres közönség egybehangzóan igazságosként tarthatta a döntetlent.

A második negyvenöt perc némileg felélénkítette a csapatokat, így eleinte mindkét oldalon adódtak kisebb lehetőségek. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a "Mi vagyunk a Ferencváros" vagy a "Ki nem ugrál..."-klasszikusokkal mozgassuk meg magunkat a vendégszektorban, melyet kis túlzással megváltásként éreztem a fagypont alá süllyedő hőmérséklet mellett (a hideg miatt a szünetben a terveimmel ellentétben mégsem izzítottam be a Tinder-t a telefonomon, helyette kényelmesebbnek bizonyult a kabátom mélyére rejteni a kezeimet...). Ahogy telt az idő, egyre nagyobb helyzeteket, így különösen egy óriási Kovácsik-védést és egy veszélyes Ádám Martin-fejest is láthattunk, sikerrel viszont Gruber Zsombor járt, aki a félidő közepén egy távoli bombával talált be a tolnaiak hálójába. Elképesztő ünneplést váltott ki belőlünk a mieink vezető gólja, a csatárunk pedig az eddig kritikus drukkertársaim szemében hirtelen aranylábú fiúnkká változott - többek között az ilyen fordulatok folytán szeretjük annyira a futballt. :) A vezetésünk birtokában a kedvenceim a hátralévő percekben az eredmény tartására helyezték a hangsúlyt, ezen célt pedig szinte izgalommentesen teljesítette a Fradi, hiszen a Paks előtt már csak a hajrában nyílt lehetőség az egyenlítésre, Gróf Dávid és a csereként beszálló Julio Romao azonban együttes erővel biztosították a három pontot a mieink számára...

...mellyel kulcsfontosságú győzelmet arattunk egy közvetlen riválisunkkal szemben, ráadásul ezáltal kedvenceim a győriek botlását kihasználva az ETO-val szembeni hátrányukat is csökkentették. Nem véletlenül köszöntötte egymást percekig a csapat és a Tábor (különösen Abu Fani kapott óriási üdvrivalgást a szurkolóink egy részétől), elvégre a nem túl eredményes évkezdet és a hosszúra nyúlt nemzetközi kupaszereplés ellenére sem került az újabb bajnoki cím elérhetetlen távolságba a mieinktől. Csak most már tüntessük el végre ezt a különbséget is!