A tizenkettedik játékos

Fradi-drukkerként evidencia, hogy kedvenc futballcsapatom stadionjában a tizenkettes számú mez a közönségünket illeti meg, ezen megtiszteltetés pedig korántsem csak a létszámunknak szól, hanem annak is, hogy a szurkolóink kitartása még a legnehezebb időkben is emberelőnnyel ért fel a klub játékosai számára. Persze túl egyszerű lenne az élet, ha mindig a pálya és a lelátó teljesítménye dönthetne el egy mérkőzést, ugyanis más elemekkel is eredményesen kell megbirkózni egy sikerért, melyre az éppen listavezető Paks elleni bajnoki "rangadó" is rávilágított.

Ilyen tényezőként tarthatjuk számon mindenekelőtt labdarúgó-szövetségünket, amely a különböző rigmusok aránytalan szankcionálásával a még számottevő tömegbázissal rendelkező együtteseket - ezáltal értelemszerűen a mieinket is - sújtja, így a találkozó első öt percében a megelőző NB I-es meccsünkhöz hasonlóan tizennégyezren (tehát többen jelentünk meg a stadionban a forduló többi mérkőzésének együttes nézőszámánál...) tiltakoztunk némasággal ezen intézkedésekkel szemben. Pedig már az első percekben belelelkesedhettünk volna a buzdításba, hiszen a Fradi Lenny Joseph révén két helyzetet is kidolgozott, de a közönség ezúttal is fegyelmezetten reagált, a kezdeti csendet leginkább néhány, Csányi Sándor felmenőit nem éppen pozitív kontextusban emlegető drukkertársunk törte meg. :) "Össze tudta hozni a szurkolókat" - jegyezte meg elismerően a mérkőzésre velem kilátogató volt évfolyamtársam az OTP elnökéről, hiszen a "sztrájk" befejeztével teljes egyetértésben szólt a "Szarházi MLSZ"-felelgetős a vendégszektorral (bár ezen feladatukba az oldallelátónk is tevékenyen besegített). A hangunk kieresztése azonban mintha a kedvenceimet zavarta volna meg, ugyanis fölényük hamar meddővé vált, így jobb híján a mieink által kidolgozott tömérdek szögletnél élénkültek fel a rigmusaink - erre előbb Szalai Gábor és a tolnaiak egyik futballistája között kialakult kisebb dulakodás, majd Toon Raemaekers ellenfél kapuja mellé szálló fejese szolgáltatott okot. Ugyanakkor hiába állt a Fradi kedvezőbben bármilyen statisztikai mutatóban, mert a túloldalon mégis a Paks szerezte meg a vezetést a semmiből, amikor a védőink addig pepecseltek a tizenhatosunk előterében, amíg egy távoli lövés utat nem talált a hálónkba... Ezután a vendégek inkább az előnyük megtartására koncentráltak, melyben a játékvezető tökéletes partnerükként bizonyult, aki a mezőnyben erősen a tolnaiak felé lejtette a pályát. Persze ezt már megszokhattuk a labdarúgó-szövetségünk házi csapatával szemben, azt azonban annál kevésbé, hogy Cebrail Makreckis-nek megoldhatatlan feladatot jelentett a paksiak jobb szélének megbontása (lehet, hogy Kárpáti Rebekával közös fotózásuk járt még a gondolataiban?). Nála nagyobb szerencsével járt Nagy Barnabás, akinek bal oldali beadását névrokona, Varga Barnabás fél óra elteltével védhetetlenül fejelte a vendégek kapujába, így valamelyest megnyugodhattunk, hogy a kedvenceim nem hátrányban vonulhattak pihenőre a szünetben - bár örömünk akkor vált volna teljessé, ha az első félidő hajrájában Varga egy jobb oldali beadásból is betalál, másodszorra viszont célt tévesztett.

Mindenesetre joggal reménykedhettünk abban, hogy a második játékrészben a mieink a maguk javára fordítják a meccset, melyet idővel a bíró kívánt a legnagyobb vehemenciával megakadályozni - a számomra legemlékezetesebb eset az volt, amikor a Fradi egyik futballistáját a nyakánál fogva (!) rántották vissza a tolnaiak, melyben nem talált semmilyen szabálytalanságot. Eközben a paksiak szinte valamennyi homorítása - még Tóth Barna Arany Málna-díjas alakításainak dacára is - azonnali szabadrúgást ért, így büntetéstől való félelem ide vagy oda, spontán módon a "Buzi MLSZ"-örökbecsű is elég hamar felcsendült. Más kérdés, hogy a Tábor a kedvenceimet már korántsem buzdította olyan lelkesedéssel, mint amennyire kifogásolta a spori döntéseit, amely nemcsak az ismerősömnek, hanem a vezérszurkolónknak is feltűnt, aki előbb udvariasan, majd erélyesebb szavakkal követelte a mérkőzés tétjéhez méltó hangerőt. Pedig a mieink ekkorra egyértelműen domináltak, Alekszandar Pesics, Mohammed Abu Fani és Yusuf Bamidele becserélését követően a felsorolt játékosok több ziccert is kidolgoztak, de sokáig egyikük sem tudott túljárni a vendégek hálóőrének eszén... Az utolsó percekre aztán megélénkült a hangulat a nézőtéren, ráadásul kezdetben akadt indokunk az ünneplésre, amikor a tolnaiak egyik szöglete utáni ellentámadás során Abu Fani óriási labdát adott Pesics-nek, aki védhetetlenül bombázott azzal a paksi kapuba. Boldogságunk ugyanakkor kisvártatva elszállt, amikor egy tizenhatosunkon belüli kavarodás során, egy párharc végén a vendégek egyik futballistája földre került - mivel hasonló szituáció egy átlagos meccsen többször is előfordul, normális körülmények között a játékvezetők nem tulajdonítanak semmilyen jelentőséget egy kisebb esésnek, elvégre nem egy műkorcsolya-versenyről beszélünk. Ezen a délutánon azonban sajnos a tolnaiak voltak a Fradi ellenfelei, akik nemcsak a védekezésükben léphették túl a szabályok adta kereteket, hanem hosszas videózást követően még egy tizenegyest is kaptak ajándékba. Felháborodásunk jeleként a büntetőrúgást megelőzően többször is megszólalt a "Csonka, te állat..."-kezdetű rigmus, melyet a paksiak egyenlítése után a magát előttünk ünnepeltető Windecker Józsefhez a múltjára tekintettel címzett "lila kurva"-szidalmazás váltott fel - nos, amennyiben a labdarúgó-szövetségünk az egyre alpáribb hangvételű közélettel dacolva pont a lelátókon csökkentené a vulgáris kifejezések használatát, legközelebb talán a különféle retorziók alkalmazása vagy az azokkal való fenyegetés helyett törekedhetne az egyenlő feltételek biztosítására, ugyanis ezt a mérkőzést a vendégek a tizenkettedik emberükként viselkedő bíró nélkül vélhetően nem hozzák 2-2-es döntetlenre.

Akkor sem, ha a kedvenceim a történtek hatására a hosszabbítás végére teljesen széthullottak, így Böde Dániel még kétszer is helyzetbe hozta a tolnaiakat, de előbb egy önfeláldozó blokkolás, majd Dibusz Dénes nagy védése segített rajtunk. A lefújást mindenesetre hatalmas csalódottsággal vette tudomásul a hazai közönség, hiszen a mieink kezéből a hajrában, külső közrehatással csúszott ki a játék képe alapján egyébként teljesen megérdemelt győzelem. Persze a futball változatlanul nem pontozásos sportág, így meg kellett végül elégednünk az iksszel, amely még nem tragédia, de a bajnoki álmaink életben tartásához most már nem ártana folyamatosan nyerni a meccseinket az NB I-ben is. Nem véletlenül köszöntötte a B-közép a "Harcoljatok!"-felkiáltással tiszteletkörének végén a Fradit - melyre kedvenceimnek a válogatott szünetet követően minden bizonnyal óriási szüksége lesz.