Megérte túlórázni

Ki gondolta volna a szezon elején, hogy kedvenc futballcsapatom számára egy Magyar Kupa-elődöntő válik az idei tavasz egyik legfontosabb mérkőzésévé? Magam aligha tippeltem volna ezt meg, az élet azonban mint oly sokszor, ezúttal is felülírta optimista várakozásaimat, hiszen a Fradi múlt vasárnap szuperrangadót veszített Győrben, így a mieink a létező legrosszabb pillanatban kerültek ismételten lépéshátrányba a hátralévő három bajnoki meccsen könnyebb ellenfelekkel találkozó ETO-val szemben. Hét év dominancia után kissé nehéz hozzászokni ahhoz, hogy immár meglepetést jelentene, amennyiben a kedvenceim az NB I-es tabella élén zárnának az utolsó forduló elteltével, de ha már így alakult, akkor egy kupagyőzelemmel a Fradi még sokat tehet a következő idénybeli nemzetközi kupaszereplésünk megmentése érdekében, elvégre az EL selejtezőiben - a Konferencia Ligával ellentétben - egy vesztes párharccal is meg lehet élni az európai kupaőszt.

Ehhez a mieinknek hazai pályán kellett revánst venniük a Rába-parti zöld-fehéreken - ezért hiába a hétköznap esti kezdés, a játékosokat tizenkétezres közönség és majdnem tömött vendégszektor várta az Üllői úton. "Ma újra győzni kell" - harsant fel már a bemelegítés perceiben a jól ismert rigmus a Táborból, melyben az összecsapás tétjét átérezve nem a lilákat, hanem a győrieket illettük azzal a bizonyos szexuális tartalmat sugárzó jelzővel. :) Hamarosan ennél emelkedettebbé vált a hangulat a lelátón, ugyanis a második percben egykori csupaszív futballistánk, Simon Tibor értelmetlen halálának évfordulójáról emlékeztünk meg. Miközben tüzek gyúltak és a korábbi védőnk nevét skandáltuk, a gyepen kedvenceim is megidézték a legendás kettest, mert egy harcos letámadást követően Franko Kovacsevics kapott egy remek kiugratást, horvát csatárunk pedig az első adandó helyzetéből gólt szerzett. Sokan megkönnyebbülhettünk a Fradi vezető találata miatt, de azt is elégedetten vehettük tudomásul, hogy a mieink lendületben maradtak és nem álltak vissza védekezni. Noha az ETO térfelén Kovacsevics és Megyeri, majd a kedvenceim tizenhatosán belül Raemaekers és Piscsur ütközése azért válogatott szidalmakat váltott ki a hazai publikumból, azonban kisvártatva mégis vidáman vívtunk hangpárbajt szurkolótársaimmal a B-közép "kettéosztása" után, mivel a Fradi Lenny Joseph révén többször is veszélyeztette a vendégek kapuját. Miközben lelki szemeink előtt a látottak alapján már-már a 2-0-ás állás lebegett, az első félidő hajrájában sajnos a kíméletlen valóság kopogtatott be az arénába, ugyanis a Rába-partiak előbb a semmiből egyenlítettek ki egy fejesgóllal, majd szinte a következő támadásukból Julio Romao labdavesztését kihasználva másodszor is betaláltak... A Táborban helyet foglalókat is sokkolták az események, így hiába a "kápó" minden erőlködése, néhány perc erejéig a győri drukkerektől zengett a stadion. Őket Jonathan Levi csendesítette le közvetlenül a szünetet megelőzően, aki egy látványos emeléssel lőtt gólt az ETO-nak, ezért a hazai oldalon jobb híján azt értékelhettük, hogy a mieink mégsem hátránnyal vonulhattak pihenőre.

Az utolsó pillanatban történt egyenlítésünk ellenére a második játékrészben valahogy nem tűnt úgy, hogy a kedvenceim lélektanilag felül tudtak volna kerekedni a Rába-parti zöld-fehéreken. A vendégek cseréi egyértelműen a győrieket pörgették fel, akik két lövésükkel a szívbajt hozták rám, hiszen azok csak épphogy szálltak mellé... Bár Zachariassen-nek, majd Joseph-nek is akadtak lehetőségei, a mezőnyben az ETO játszott jobban, a Fradi teljesítményét tükrözve pedig a B-közép hangereje is alaposan visszaesett. Hiába, nem volt túlzottan szívderítő szembesülnöm azzal, hogy a vendégek nem teljesen érdemtelenül állhatnak előttünk a bajnokságban (a munkamennyiségem folytán nem igazán követem az ellenfeleink produkcióit, így mindez még a január végi vereségünk ismeretében is némileg az újdonság erejével hatott számomra), elvégre sokáig a mieinkre nézve tartottam hízelgő eredményként a hosszabbítás kiharcolását. Igaz, a ráadás perceiben Lenny Joseph távoli bombája csak milliméterekkel tévesztett célt, ezért végül mégis bosszankodhattunk azon, hogy a másnapi munkanap dacára túlórázni kényszerülünk...

...amely sosem kellemes, pláne, amikor késő este egyre hűvösebbre vált az időjárás. "Jobb lett volna hazamenni" - jegyezte meg a mérkőzést felettem végignéző szurkolótársam az ismerősének, mert lelkesedésünket sem a Rába-partiak mocskolásával vegyített ugrálásunk, sem pedig a kedvenceim által nyújtottak nem melegíthették fel. Sőt, kétszer is dermedt csend költözött a hazai szektorokba: először Vitális Milán közeli lövésénél, melyet Dibusz Dénes bravúrral ütött szögletre, hamarosan azonban már ő is tehetetlennek bizonyult - amíg a győriek drukkerei eksztázisban ünnepeltek, a Táborban többen leültek fáradtságukban és döbbenetükben, mivel nem csak az én fejemben fordulhatott meg az, hogy a Fradi néhány nap alatt mindent elbukhat a hazai porondon. "Álljatok már fel!" - üvöltötte a megafonba a vezérszurkolónk, de nem csak ő, hanem a VAR-felirat is felrázta az oldalunkon a közönséget, ugyanis az ember szorult helyzetében képes belekapaszkodni a legapróbb reménysugárba - amely ebben az esetben azért volt kifizetődő, mert hosszas videózást követően lesállás következtében érvénytelenítették az ETO találatát. Ez akár fordulópont is lehetett volna, mert a hosszabbítás második félidejében - talán a nézőtérről bekiabált "Ébresztő!"-felszólítás hatására? - alaposan feljavultak a mieink: Joseph édesanyja valószínűleg csuklott, amikor a francia-haiti támadó ziccert rontott, de a csereként beszálló Corbu Máriusz és Gruber Zsombor is gólt lőhettek volna a vendégeknek. Mégsem így történt, ezért a sok kimaradt lehetőség miatt a továbbjutó kiléte büntetőpárbajban dőlhetett el.

A tizenegyeseket a vendégek szurkolóit elnémító, a teljes hazai lelátó által elsöprő lelkesedéssel énekelt Fradi-induló vezette fel, melyhez hasonló pillanatot a kedvenceim meccsei közül eddig talán csak a Trabzonspor ellen éltem át. Emellett a büntetőrúgásokra a B-közép előtt került sor, így ezen az éjszakán egyszerűen nem veszíthettünk - Abu Fani azonban nem hallgatta elégszer Zámbó Jimmy ominózus dalát, hiszen Megyeribe rúgta a labdát. Ezután Istennek hála Vitális még nála is gyengébben végezte el a tizenegyesét, amely csemege volt Dibusznak. "Mindent bele" - harsant fel olyan erővel a rigmusunk, mint amennyire magabiztosan Gruber rezgette meg a győriek hálóját. Ezt követően az ETO két sikeres lövése között a mieink részéről Raemaekers járt sikerrel, a negyedik sorozatot pedig Lenny Joseph vezethette fel, aki nagyon csúnyán a vendégkapu fölé célzott. "Dibusz" - skandáltuk csapatkapitányunk nevét, akiben maradt minden bizalmunk, nem is alaptalanul, mivel a legnagyobb örömünkre szemmel védte Benbouali kihagyott büntetőjét. "Corbu lő tovább bennünket" - magyaráztam csaknem önkívületi állapotban egy drukkertársamnak, és jóslatom ugyanúgy bejött, mint a Viktoria Plzen-nel szembeni EL-mérkőzésen Pesics gólja esetében: amíg az ötödik tizenegyesnél erdélyi magyar középpályásunk lába nem remegett meg, a túloldalon egykori játékosunk, Zselyko Gavrics Dibuszt próbálta meg átemelni, labdája azonban nem jutott a hálóba, ehelyett a kapufáról pattant vissza. Ezután iszonyatos ünneplés vette kezdetét a Táborban, valamint a Fradi futballistáinak és szakmai stábjának részvételével a pályán is, melyből a hirtelen megkönnyebbülés és öröm hatására csak foszlányokra emlékszem, mindenesetre szokatlanul hosszú ideig köszöntöttük hangunkkal és piróval a Magyar Kupa döntőjébe jutó kedvenceimet.

Ez a túlóra tehát a munkahelyen jellemző ilyen alkalmaknál kellemesebben végződött, hiszen régen tudtam már ennyire önfeledten ünnepelni, mint a mieink győzelme folytán. Nyilván sem a saját életem, sem pedig a külvilág eseményei nem adnak mostanában okot részemről kitörő boldogságra, de talán éppen ezen előzményeket követően is fér bele ez az este a tíz legjobb, általam a helyszínen végigizgult meccs közé. :) Nem véletlenül jellemezte egy hasonló emlékét Nick Hornby Fociláz című könyvében delíriumos futballélményként (speciel pont egy kupaelődöntőt - egész pontosan egy drámai végjátékot hozó Tottenham-Arsenal meccset - felidézve), mert ennyire intenzív érzelmeket még talán a sporton kívül, "fontosabb" dolgoknál sem sokszor tapasztal meg az ember. Ezért milyen jó volt ezúttal a győztes oldalon állni! :)