Már nem a saját kezünkben a sorsunk

A 2026-os év első NB I-es meccse rögtön szuperrangadót hozott kedvenc csapatom számára, hiszen a fordulót megelőzően a második helyen álló Fradi a listavezető győrieket fogadta. Ennek megfelelően a mieink számára fokozott tétje volt a mérkőzésnek, ugyanis a nemzetközi kupaszereplésünk február végéig immár biztosan kettős terhelést fog okozni, az ezzel járó erőltetett menet ismeretében pedig a közvetlen riválisainkkal szembeni hátrány ledolgozása vagy legalább elkerülése kulcsfontosságú célként jelenhetett meg a bajnoki versenyfutás szempontjából.

Persze a kedvenceim helyzetét cseppet sem lehetett ideálisként nevezni, mert a játékoskeretet a téli szünetben érintő jövés-menés következtében az Európa Ligában bevethető csatárjainkat a Panathinaikosz után és Nottingham előtt pihentetni kellett, így a néhány napja szerződtetett Elton Acolatse-t és Franko Kovacsevics-et rögtön kezdőként küldte pályára a szakmai stáb. Közülük Acolatse óriási lelkesedéssel vetette bele magát a meccsbe, olyannyira, hogy a kezdést követően lényegében egyedül alakított ki két kisebb helyzetet - hamar kijöhetett azonban az összeszokatlanság a mieink oldalán, mivel az ETO hamarosan ziccerekkel jelentkezett, de a Fradi Gróf Dávid bravúros védésével, majd egy, a gólvonalról Nagy Barnabás által kivágott labdával tartotta a 0-0-át... Sajnos szebben nem tudom leírni az első félidőben látottakat, ugyanis a vendégek mezőnyfölényben futballoztak, ráadásul még jócskán adódott előttük lehetőség a szünetet megelőzően. Az tény, hogy a kedvenceink védelme bizonytalan lábakon állt, de valahogy a mieink hozzáállásával általánosságban nem voltunk elégedettek - nem véletlenül jegyezte meg a mérkőzésre velem kilátogató ismerősöm azt, hogy mintha nekünk lenne jó ez az iksz, és ha még spontán is, de annál találóbban hagyta el mögöttem az egyik drukkertársam száját az ismert rigmusunk felcsendülésekor a "szívünkben szenvedés"-szófordulat. Amennyiben helyesen idéztük volna a szöveget, a szenvedélyt talán a lelátóról is hiányolhattuk ekkor, elvégre a szurkolásunk némileg akadozott, a foghíjas hazai oldalhoz képest erős kontrasztként a Rába-partiak drukkerei teljesen megtöltötték a részükre kijelölt szektort. Más kérdés, hogy a győri fanatikusoknál a mennyiség nem csapott át minőségbe, mert alig hallottuk őket, az ultráik legfeljebb egy, a Fradi sikertelen játékosvásárlására utaló drapériával próbálták magukra felhívni a figyelmet, melyet a B-középből stílszerűen cirkuszi dallammal üdvözöltünk. Ezért a mieink sikeréért szorító hétezres közönség abszolút nem bánta, hogy a spori rövid hosszabbítás után az öltözőbe küldte a csapatokat, mivel sem a hideg időjárás, sem pedig a kedvenceink teljesítménye nem nyerhette el szimpátiánkat.

A második játékrészt aztán sokkal lendületesebben kezdték a mieink - már az elején megszereztük a vezetést, amikor egy kipattanó lövésünk Kovacsevics elé vágódott, aki tűpontosan célzott az ellenfél kapujába. Erre szó szerint bekattant a Tábor, a vezérszurkolónk pedig két részre osztotta a B-középet, akik vérre menő hangpárbajt vívtak egymással. "Ezért érdemes meccsre járni" - jegyezte meg a korábbi évfolyamtársam, a kiváló hangulat pedig mintha szárnyakat adott volna a Fradinak, amely több helyzetet is kialakított. Gólt viszont nem a kedvenceim szereztek, hanem kisvártatva az ETO egyenlített egy védelmi hibánkat kihasználva, azonban ekkor még alappal reménykedtünk abban, hogy a játék képe alapján a mieink valahogy mégis a maguk javára tudják fordítani ezt a mérkőzést. A cserék ugyanakkor mintha a vendégeknek sültek volna el jobban: ahogy telt az idő, a Rába-partiak egyre inkább fölénybe kerültek, és szinte zavartalanul szövögethették támadásaikat. Noha a Fradiból Kovacsevics még jelentkezett egy kihagyott ziccerrel, de hamarosan nemcsak Megyeri Balázs védésétől, hanem attól is dermesztő csend uralkodott el a stadionunkban, hogy a győriek előbb másodszor is betaláltak, majd egy eltékozolt lehetőséget követően a hajrában harmadszor is mattolták Gróf Dávidot... Ráadásul 1-3 után sem a kedvenceim álltak közelebb a szépítéshez, hanem az ellenfél hajtott inkább a negyedikért - nem véletlenül kezdtek el a nézőink a hosszabbítás perceiben hazafelé szállingózni, melyre az ETO drukkerei teljes joggal reagáltak a "Hova mentek?"-örökbecsűvel.

A meccs tehát összességében - talán tizenöt-húsz percet leszámítva - nem úgy nézett ki, mintha a mieink számítanának az NB I-es első hely toronymagas esélyeseinek, így az ultráink a lefújást követően a hazai futballistákat nem megtapsolni, hanem némi elbeszélgetés céljából hívták ki magukhoz. Cissé és Gróf talán valamelyest lenyugtatta a kedélyeket, mert a szórványos "Kurva gyenge"-bekiabálásokat végül egységes "Mindent bele!"-csatakiáltás nyomta el - csak bízni tudok abban, hogy a Fradi rövid időn belül a bajnokságban is a nemzetközi kupában jellemző formáját fogja hozni, máskülönben a kedvenceim már a tavasz elejére behozhatatlan hátrányt szedhetnek össze a mai győzelmükkel már négy pont előnyt kiharcoló és igencsak magabiztosnak tűnő győriekkel szemben. Nem egyszerű a mieink feladata, elvégre jövő hétvégén az ezen kudarcunkkal a tabellán bennünket maguk mögé utasító, mostanában mumusunkká váló Paks otthonában kellene nyernünk, és utána sem szabadna már sokszor botlanunk... de oldjuk ezt már meg valahogyan! :)