Megfogyva bár, de törve nem

Noha az Európa Liga alapszakasza az év első hónapjának végéig még nem ér véget, a Fradinál a január mégis új időszámítást hozott, ugyanis a kedvenc csapatom az aktuális átigazolási időszakban két kulcsjátékosát, Tóth Alexet és Varga Barnabást is külföldre értékesítette. Kétségtelen, hogy a klub ezáltal komoly anyagi haszonra tett szert, azonban az egykori középpályásunk és csatárunk helyébe lépő pénzkötegek önmagukban még nem tudják szállítani a mieink számára fontos gólpasszokat és gólokat, így sok drukkertársammal némi aggodalommal tekintettünk a szezon tavaszi folytatása elé.

Pláne, mert a sorsolás szeszélye igencsak erőltetett menetet ígért a Fradi részére, melynek nyitányaként a Panathinaikosz várt kedvenceimre. Mivel a mieink az EL legjobb huszonnégy csapata közé jutást már az előző nemzetközi kupamérkőzésünkön bebiztosították, a hazai játékosok tétként talán a sorozat nyolcaddöntőjébe történő automatikus kvalifikációt tűzhették ki maguk elé - melynek eléréséhez az erős ellenféllel szemben nyilván nemcsak Tóthra vagy Vargára, hanem a karácsonyi szünetben átadólistára került, ezáltal a meccskeretből kimaradó Alekszandar Pesics-re is szükségünk lett volna, akik hiányában elsősorban a védelmünkre hárult kiemelt szerep, hiszen a támadószekcióban nem állt rendelkezésre túl nagy választék. Emiatt, valamint az utóbbi évek egyik leghidegebb tele által hozott mínuszok folytán (a rengeteg sportélményem közül hasonló vagy ennél hűvösebb időre talán csak a 2008-as Fradi-Sheffield United-ról, a 2011-ben lejátszott magyar-liechtensteini barátságos mérkőzésről, a 2016-os Magyarország-Andorra vb-selejtezőről, a blogom születése óta pedig a 2022 végén tartott magyar-görögről, a 2023. februári Fradi-Újpestről, esetleg a tavalyi fehérvári túráról emlékszem) nem az athéni zöld-fehérekkel szembeni meccset övezte részemről a legfelfokozottabb várakozás, de a tizenhétezres közönség mindezekkel dacolva vérbeli rangadó-hangulatot teremtett meg a csapatok pályára lépésekor. Amíg a Tábor Madách Imrét idézte a koreográfiánkhoz tartozó "küzdve küzdj és bízva bízzál"-szöveggel, addig a teljesen megtelt vendégszektor elképesztő tombolással üdvözölte kedvenceit, melyhez a kezdést követően még a VIP-lelátórész hellének részére fenntartott hányada (!) is aktívan becsatlakozott. A görögöket a fanatizmusukon és a megfázás elkerülésén kívül még az is motiválhatta, hogy az egyébként meglehetősen unalmas játékot jobbára kizárólag az ellenfelünk kisebb helyzetei pezsdítették fel. A mieink a félidő utolsó negyed órájáig a Panathinaikosz kapuja előtt túl sok életjelet nem mutattak, amely a B-közép hangerejére erősen rányomta a bélyegét - végül az oldalunkon a szurkolást Jonathan Levi két távoli kísérlete, illetve Toon Raemaekers szöglet utáni kipattanóból ráküldött lövése élénkítették meg, így a szünetet megelőző néhány percben már nemcsak a spori felmenőinek gyakori emlegetése, hanem az "Édesanyám, kedves anyám"-örökbecsű is kiválóan szólt, csakúgy, mint a végtelenítettnek tűnő "Drága Fradi..."-kezdetű rigmus.

Ehhez képest a második játékrész első negyed órája még a nézőtéren begyújtott pirotechnikai eszközök nélkül is igazi tűzijátékot hozott, mert a vendégek három óriási lehetőséget alakítottak ki, Gróf Dávid ugyanakkor szerencsénkre mindegyik esetben bravúrral akadályozta meg a hellének vezető találatának megszerzését. Hamarosan egy kézgyanús szituáció, majd egy buktatás borzolta a kedélyeinket az athéniek kapujának előterében, felháborodásunk viszont kisvártatva ünneppé változott, mivel hosszas videózást követően büntetőt ítéltek meg kedvenceink számára. Hangulatunk aztán még inkább a tetőfokára hágott, amikor a tizenegyest Yusuf Bamidele magabiztosan értékesítette, amely furcsa módon a mieink védekezésére is jótékony hatást gyakorolt, ezért Panathinaikosz-helyzetet a hajráig fel sem jegyezhettünk. Persze a görögök mezőnyfölénye az idő előrehaladtával egyre fokozódott, a Tábor lelkesedése pedig ismételten alábbhagyott - talán azért is, mert nemcsak a mérkőzésre velem kilátogató barátom, hanem többen is mondogatták körülöttem, hogy "nincs tragédia akkor sem, ha kikapunk". Az éneklésünk akkor is bosszankodásba csapott át, amikor az utolsó tizenöt percben a csereként beszálló Lenny Joseph alakított ki egy ziccert, hanyagul kivitelezett lövését azonban könnyedén védte az ellenfél hálóőre. Elégedetlenségünkre rátett még egy lapáttal az is, hogy a vendégek lényegében a következő támadásból egyenlítettek egy szépségdíjas találattal - bár a meccs képe alapján a döntetlen teljesen reális eredmény (a hosszabbításban már nem történt semmi érdemleges), de keserű pirulaként kellett lenyelnünk azt, hogy az Európa Liga-nyolcaddöntőbe való közvetlen bejutás valós esélye csak nagyon kevéssel a vége előtt úszott el...

...különösen amiatt, hogy a Fradinak ehhez jövő csütörtökön győznie kell a Nottingham Forest otthonában, melyhez az ellenfél ismeretében a mai estén látott csatárteljesítmény bizonyosan nem lesz elég. Ugyanakkor kedvenceim az utolsó forduló kimenetelétől függetlenül veretlenül hozták le hazai környezetben az EL alapszakaszát, amely nekem azért is nagyon fontos, mivel ezáltal a barátom is végre átélhetett valamennyit a helyszínen kedvenceim nemzetközi kupasikereiből. Noha az ő eddigi hiányát a keresztfiam érkezése idézte elő, amely nyilvánvalóan fontosabb dolog a focinál, ha egyszer lesz gyermekem (a magánéletem egyelőre korántsem ebben az irányban tart), talán elmondhatom azt, hogy jó üzletet kötöttem a Sorssal, ugyanis fajsúlyosabb kötelezettség hiányában immár sokadik alkalommal élhettem át testközelből a mieink európai menetelését. :)