Egy emlékezetes pillanat

A valódi ősz beköszöntével kedvenc futballcsapatom az elmúlt évekhez hasonlóan ezúttal is megkezdhette szereplését egy nemzetközi kupasorozat főtábláján. A sorsolás szeszélye idén úgy hozta, hogy a Fradi első alkalommal hazai pályán léphetett pályára az Európa Liga alapszakaszában - ellenfélként pedig a Ludogorec és a Qarabag után megint egy ismerős, a cseh bajnokság elmúlt szezonjában ezüstérmet szerzett Viktoria Plzen együttese várt a mieinkre.

Mivel a piros-kékeket legutóbb februárban fogadhattuk tétmérkőzésen, az itthoni "visszavágó" nyilván kevesekre hathatott az újdonság varázsával. Talán ezért nem jöttünk össze tizenhatezernél többen ezen a hűvösre fordult csütörtök estén az Üllői úti stadionban, holott a vendégek a papíron könnyebb ellenfeleink közé tartoznak, így előzetesen sokan reméltük a kedvenceink legalább pontszerzését, de még inkább győzelmét velük szemben, ha már a klubvezetésünk célként újra a legjobb huszonnégy közé jutásunkat tűzte ki. Más kérdés, hogy a csehek is hasonlóan győzelemmel számoltak az otthonunkban, és a meccset is ennek megfelelően indították, ugyanis már a legelső percben kis híján bevették a kapunkat, amikor egy bal oldali beadást követően a tizenhatosunkon belül zavartalanul találta meg a labda a plzeniek egyik támadóját, aki azonban szerencsénkre mellé lőtt. Ezután is dominálták a játékot a vendégek, olyannyira, hogy a nézőtérről úgy tűnt, mintha csak egyetlen csapat volna a pályán. Különösen a védelmünk festett rosszul, így futószalagon érkeztek a cseh helyzetek - Dibusz Dénesnek már az elején akadt egy nagy védése, negyed óra elteltével már ő sem segíthetett rajtunk, amikor az ellenfél színesbőrű csatárja, Durosinmi szinte akadály nélkül futott át a térfelünkön, majd az előtte kínálkozó lehetőséget kíméletlenül értékesítette. A támadó persze a B-közép előtt ünnepelte a gólját, amely értelemszerűen a drukkereink haragját váltotta ki, így néhány pohár be is repült a játéktérre, melynek látványára az afrikai röhejes módon földre is vetette magát, amely olajat öntött a bosszúságunk amúgy is lobogó tűzére... Ennél jobban viszont már az egész félidőben nem dörrent meg a Tábor, a lelátó hangulatára ugyanis erősen rányomta a bélyegét a mieink elkeserítő teljesítménye. "Szurkoljatok már!" - érkezett a felszólítás a kápótól, de a kívánt bekattanás és tombolás helyett olykor a piros-kékek fanatikusait kellett hallgatnunk, hiszen a vendégek a következő fél órában végig kezükben tartották a mérkőzést. Noha a cseheknek nagy helyzeteik nem akadtak, ugyanakkor vezetésük egyáltalán nem forgott veszélyben, mert a Fradi a felezővonalat alig lépte át. Kedvenceimtől az első játékrészből még csak komolyként nevezhető lövési kísérletet sem igazán tudok felidézni, holott nem is fogyasztottam ezen a napon alkoholt - kilátástalanságunkat pedig tovább fokozta, hogy Cebrail Makreckis rövid időn belül két sárga lapot is összeszedett, ezáltal a mieinknek tíz emberrel kellett megoldanunk a folytatást. Sok mindent elárul a történtekről, hogy szokásaimmal ellentétben a félidőig jó pár, a telefonomra érkező üzenetet sikerült megválaszolnom, és a hátrányunk dacára is megelégedéssel vettem tudomásul, amikor a bíró a szünetben az öltözőbe küldte a labdarúgóinkat...

A második játékrészre a szakmai stábunk két nyári szerzeményünket, Cadu-t és Gavriel Kanikovszki-t is bevetette. Az első cseréink pályára küldésével egy kicsit feljavult a Fradi, immár rúghattunk néhány szögletet is, melyek már önmagában elegendőek voltak ahhoz, hogy a B-középben kicsit lelkesebbé váljunk. Helyzetekkel viszont mégis a plzeniek jelentkeztek, így amíg azon aggódtam, hogy mikor kapjuk meg a csehektől a másodikat, a mérkőzésre velem tartó barátom azt sérelmezte, miszerint a kedvenceim Rebrov edző távozása óta semmit sem fejlődtek. Ezen véleményt a félidő közepén Ötvös Bence kísérelte meg cáfolni, aki előtt Varga Barnabás fejesét követően hirtelen az ötösön belül akadt egy ígéretes lehetőség, de a szituáció olyannyira meglephette a Paksról igazolt játékosunkat, hogy jócskán a vendégek kapuja fölé emelte a labdát. A hajrában aztán egyre támadóbb felfogásra váltottak a mieink, az időközben beszálló Lenny Joseph például gyorsaságával néhányszor feltűnést is keltett az ellenfél térfelén - miközben a csehek két kontrából akár el is dönthették volna a három pont sorsát. A plzeniek futballistái azonban - az ekkor már az övéiket félmeztelenül buzdító drukkereikkel szemben - ekkor már teljesen belekényelmesedtek a meccsbe, tevékenységük pedig egyre inkább az időhúzásban merült ki. "A végén kellene büntetni őket, amikor már nem tudnak válaszolni" - javasoltam a barátomnak, Alekszandar Pesics becserélésekor pedig hangosan kértem szerb csatárunktól, hogy ismételje meg a Csukaricski (ideiglenes) otthonában lassan két évvel ezelőtt lejátszott mérkőzésünk utolsó másodperceit... Kétségtelen, hogy támadónk nem hallhatott meg a nézőtérről, de kívánságom végül mégis teljesült: noha a piros-kékek a négy perces hosszabbításban három és fél percig rutinosan rejtették el a labdát, a fennmaradó harminc másodpercben a Fradi valahogy mégis eljutott a vendégek térfelének közepére, Kanikovszki jobb oldali beadása pedig éppen Pesics-et találta meg, aki egy felhőfejessel valahogy a plzeniek hálójába juttatta a játékszert. Elképesztő hangorkán szakadt ki belőlünk, szinte felrobbant tőlünk az aréna, ismeretlenek borultak egymás nyakába, az élmény leírhatatlan volt - nem véletlen, hogy élete legnagyobb pillanataként a Fociláz című könyv szerzője, Nick Hornby egy hasonló eseményt tartott számon.

Örömünket tovább fokozta, hogy a spori a középkezdés után rögtön le is fújta a találkozót, így a stadionban maradó közönség hosszú percekig eksztázisban, vastapssal ünnepelte kedvenceimet, a Tábor pedig önfeledten skandálta délszláv csatárunk vezetéknevét, aki kifejezetten élvezte a felé irányuló szeretetet - persze volt, aki a szurkolói lélektant jól ismerve fogalmazta meg azon intelmet hevesebb vérmérsékletű drukkertársaink irányában, hogy "aztán ne szidjátok Pesics-et teli torokból néhány nap múlva"... Ugyanakkor a számunkra váratlan és kedvező végkifejletet alaposan ki lehetett élvezni még akkor is, ha a mieink ezzel a késői góllal nem egy tulajdonképpen már elúszott bajnoki címet nyertek meg riválisuk pályáján, mint az angol író Arsenal-ja, hanem "csak" egy igencsak fontos, de régen elvesztettnek látszó meccset mentettek emberhátrányból döntetlenre. Bár szeptember végén még nehéz megjósolni, hogy az Európa Liga alapszakaszának nyolc fordulóját követően mennyit fog érni a Fradinak ez az egy pont, annyi bizonyos, hogy az utolsó fél perc és az egyenlítő gól után érzett örömünk később is egy nagyon értékes emlékként fog bennem megmaradni - amely talán idővel teljesen el is feledteti majd a megelőző kilencvenhárom és fél perc minden szenvedését.