Újra szembejött a kíméletlen valóság

A Bajnokok Ligája alapszakaszába jutásért vívott rájátszásban a Sors a reváns lehetőségét adta meg a Fradinak, amikor kedvenceim ellenféleként a Qarabag csapatát szánta, ugyanis három évvel ezelőtt éppen az azeri bajnok állta a mieink útját a legerősebb európai kupasorozat csoportköréig tervezett menetelése során. Noha a Fradi Csercseszov edző vezetése alatt valahogy acélosabbnak tűnt a szememben a jelenleginél, ennek dacára nemcsak jómagam tekintettem nagy várakozással a "visszavágó" első mérkőzése elé, hiszen a múlttól vagy az azóta megváltozott körülményektől függetlenül céljaink eléréséhez mindig az éppen aktuális párharc megnyerése vezethet.

A lelkesedésemet nemcsak az fűtötte, hogy kedvenceim a playoff-ban a vendégeknél már csak kellemetlenebb ellenfelet kaphattak volna, hanem az is, hogy a rájátszásban a stadiont már a BL főtáblájának meccseivel megegyező módon díszítették fel, melyet a mieink (futball)mérkőzésein élőben most először láthattam, elvégre eddig sem a Fradi labdarúgó-csapatának Bajnokok Ligája-csoporttalálkozóira, sem pedig 2021-ben a Young Boys-zal szemben elbukott párharcunk hazai visszavágójára nem jutottam ki. A nagy tét persze az összecsapás körítésén is tetten érhető volt, mert a játékosok közel húszezer néző és a Tábor koreográfiája előtt léphettek pályára. A hangulatra viszont erősen rányomta a bélyegét, hogy a Qarabag igen lendületesen kezdett, gyors futballjukkal pedig rendkívül gyorsan szétzilálták a kedvenceim védelmét - emiatt az első negyedórában záporoztak az azeri lehetőségek a kapunk előtt, így többször is Dibusz Dénes bravúrjaira volt szükségünk ahhoz, hogy a mieink ne kerüljenek hátrányba, amikor pedig már csapatkapitányunk is tehetetlennek bizonyult, a vendégek csatárja sietett segítségünkre, aki az ötösön belül rúgott egy óriási luftot... Ezt követően a Fradi játékosai - talán az ekkor többször megénekelt rigmusunk "zöld sasok, harcra fel!"-jelmondatából erőt merítve - a védekezésük feljavulásával, emellett Varga Barnabás fejesével, majd több, Lenny Joseph-nek szánt sikertelen kiugratással is jelezték, hogy nem hiába vannak a pályán, ezáltal ha nem is nyugodhattunk meg, de valamelyest pozitívabbá vált az összkép. Sőt, fél óra után kedvenceim némileg váratlanul a vezetést is megszerezték, amikor Varga Barnabás egy kiváló labdaátvételt, majd lövőcselt követően védhetetlenül zúdított az azeriek hálójába. Ünneplésünktől felrobbant a lelátó, csaknem mindenki bekattant, örömünkbe pedig a vendégek kósza próbálkozásai, valamint Joseph félidő hajrájában kihagyott helyzete sem rontott bele (holott milyen szép is lett volna 2-0-ás előnnyel fordulni...). Hiába gyűltek sötét fellegek a ferencvárosi égbolton Ötvös Bence sérülése folytán (még egy pár hasonló eset, és komoly problémánk származhat az NB I-ben a "magyarszabály" betartásából...), bizakodásunkat legfeljebb az térítette el egy pillanatra, amikor az ellenfél egyik szögleténél egykori támadónkat, Kady-t illettük néhány keresetlen szóval. :)

A második játékrészbe aztán ugyanolyan elánnal vetette bele magát a Qarabag, mint a meccs legelején. Bár eleinte viccelődtem az ismerőseimnek azon, hogy a vendégszurkolók talán a "Ki nem ugrál..."-kezdetű örökbecsű ritmusára tombolnak, de lelkesedésük vélhetően nem az Újpesttel szemben érzett ellenszenvükből, hanem az övéik egyre nyomasztóbb mezőnyfölényéből táplálkozott. Az azeriek dominanciája hamar egyenlítést eredményezett, mivel a Qarabag a ziccereik elmaradása miatt inkább átlövésekkel kísérletezett, az egyik ilyen pedig Dibuszon is túljutott... Sőt, a vendégek nem követték az "idegenben jó az iksz" szabályát sem, hiszen tovább szövögették az akcióikat, ezzel fárasztva védőinket, akik közül Stefan Gartenmann-t le is kellett cserélni. Sajnos a helyére beszálló Ibrahim Cissé, valamint a többi játékosunk sem tudta meggátolni azt, hogy a félidő derekán, egy szöglet után már a vezetést is megszerezze az ellenfelünk. Eközben az azeriek kapuja előtt sokáig nem jegyezhettünk fel lehetőséget a mieink részéről, ezért szurkolásunk hangerejét - hazánk közelgő nemzeti ünnepre tekintettel történő éltetésén kívül - jobb híján már csak a Fradi által kiharcolt egy-egy szöglet fokozta. Kilátástalan futballunkon Keane edző a rá jellemző káromkodásokon és köpködésen kívül a Gruber-Levi-Pesics hármas csatasorba állításával kívánt változtatni, ír trénerünk taktikai húzása pedig a hajrában némileg felpezsdítette támadásainkat: Makreckis és Pesics is közvetlen közelről került helyzetbe, a Qarabag hálóőre ugyanakkor mindkétszer bravúrral hárított. Ezzel szemben a vendégeknek ezen az estén minden bejött: az utolsó percekben az ellenfél a térfelünkön labdát szerzett, majd egy távoli bombával harmadszor is bevette kapunkat. A volt évfolyamtársam nagy haragját kiváltva ekkor már rengetegen elindultak hazafelé - ők nem láthatták azt, hogy a hosszabbításban Jonathan Levi kapott egy remek passzt, a Puskás Akadémiától szerződtetett svéd középpályásunk azonban tisztán, az ötösön belülről lőtt mellé, így maradt a kiábrándító 1-3-as vereségünk a végére.

Persze így is járt a taps a kedvenceimnek, elvégre küzdöttek-hajtottak becsülettel - teljesítményük viszont a tavaszi nemzetközi kupabúcsúnkat követően ismételten elég soványnak bizonyult egy nem túl acélos, de rendkívül szervezett ellenféllel szemben. Bár az ismerősöm szerint a jövő héten a korai gólszerzésünk visszahozná a továbbjutási reményeinket, magam elég nehezen tartom elképzelhetőnek azt, hogy a mieink játéka olyannyira feljavulna, hogy reális esélyünk legyen a két találatnyi hátrányunk ledolgozására. A papírforma alapján tehát nem a Fradi rombolja majd le a megbonthatatlannak tűnő magyar-azeri barátságot, és az ősszel nagy valószínűséggel az Európa Liga alapszakasza várhat kedvenceimre - bízom benne, hogy a szakmai stáb addigra valami csapatfélét gyúr a mieinkből, máskülönben az ilyen produkciókkal nagyon kínos pofonokba szaladhatunk bele a nem annyira nagynevű, ugyanakkor a Qarabag-nál túlnyomórészt erősebb együttesek ellen a nemzetközi porondon...