Tragikus végjátékban maradt az álmainkban Amerika

Noha az életemben egy átlagos szurkolóhoz képest sokkal több meccsélményt gyűjtöttem már össze, mégis idén novemberig kellett várnom arra az alkalomra, hogy a magyar futball-válogatott igazi vérre menő tétmérkőzését a helyszínen követhessem figyelemmel. A mieink ugyanis az idei vb-selejtezőcsoport azonnali kijutást jelentő első vagy a pótselejtezőben való részvételre feljogosító, ezáltal a világbajnoki reményeink továbbélését szolgáló második helyezés valamelyikének megszerzéséért szállhattak harcba Írország ellen, akik előtt célként szintén a jövő márciusi playoff-beli szereplés kivívása lebegett.

Persze aranylábú fiaink számára a kvartett első helyéhez óriási csoda kellett, hiszen ennek megvalósulásához a hazai győzelmünk mellett egy Portugáliával szemben kivívott örmény sikerre is szükségünk volt. A vb-pótselejtező viszont sokkal reálisabb forgatókönyvként tűnt nemzeti tizenegyünk számára, elvégre a vendégek kizárólag három ponttal kerülhettek a válogatottunk elé a csoporttabellán, amely a kedvenceinktől az elmúlt években megszokott jó teljesítménynek, valamint a Puskás Arénában lejátszott meccseink hangulatának ismeretében - minden nagyképűség nélkül - előzetesen meglepetésként számított. Ennek megfelelően a kezdéskor ötvenkilencezres optimista közönség köszönthette a csapatokat, mivel a mieink oldalán joggal bízhattunk a papírforma érvényesítésében, míg az ír drukkerek az övéik bravúrjában reménykedhettek. Az eleje nekünk, magyaroknak úgy indult, mint egy álom: nemzeti tizenegyünk lépett fel kezdeményezőként, olyannyira, hogy egy szöglet után Szoboszlai Dominik mértani pontossággal találta meg labdájával Lukács Dánielt, aki ellentmondást nem tűrően fejelt a vendégek hálójába. Óriási ünnepléssel jutalmaztuk meg a válogatottunkban ősszel bemutatkozott támadónkat a lelátóról, és örömünk tovább fokozódott, amikor a lelátón sokan fedezték fel telefonjukon azt, hogy a portugálok gyors vezetését követően Örményország kiegyenlített Lisszabonban. Az ellenfél azonban kisvártatva lehűtötte a kedélyeket, amikor az egyik középpályásuk egy bal oldali elfutás után elterült a tizenhatosunkon belül, melyet a bíró némi videózás után szabálytalanságként értékelt. Az emiatt megítélt büntetőt az írek csatárja, Troy Parrott higgadtan értékesítette - igaz, ez sem szegte kedvünket, ugyanis hiába veszélyes ilyenkor döntetlenre játszani, az állás még mindig a mieinknek kedvezett. Nem véletlenül idézte a meccsre velem kilátogató barátom a Csernobil című filmsorozatban elhangott "baj van, de nincs tragédia"-örökbecsű helyzetjelentést, mivel a vendégek a fegyelmezett védekezésükön és kellemetlen stílusukon túlmenően sok érdemleges momentummal nem jelentkeztek. Ehhez képest az aranylábú fiaink előtt adódott néhány lehetőség: előbb Lukács beadását követően Sallai Roland ugyan közvetlen közelről találta el az ellenfél kapusát, a félidő hajrájában aztán Varga Barnabás az írek tizenhatosának előterében maga elé tette a labdát, majd elképesztő erővel zúdított a bal felső sarokba. A hálószaggató gólunkat követően, a hosszabbításban a hirtelen erőre kapó vendégek kihagytak még egy ziccert, de a nézőtér hazai részének egyre növekvő bizakodását sem ezen helyzet, sem pedig Portugália több találatnyira hízott előnye nem csillapította.

Ráadásul a második játékrészre hiába érkezett ki az ellenfél szemmel láthatóan támadóbb felfogásban a pályára, nagyon sokáig mégsem találtak fogást nemzeti tizenegyünk védekezésén. Persze a válogatottunk előtt sem adódott igazán helyzet, így az elementáris hangerővel szóló "Hajrá Magyarok", "Marco Rossi" vagy éppen a "Szarházi MLSZ"-felelgetősök között eltelt "szünetekben" kedélyesen beszélgethettünk el a barátommal mindenféléről, elvégre a nyolcvanadik percig semmi sem utalt arra, hogy a kedvenceink három pontja veszélyben forogna. Ekkor azonban az írek a semmiből, egy átemelős góllal - megint Troy Parrott révén - kiegyenlítettek, így a hajrában tulajdonképpen egy új mérkőzés kezdődött el. A hirtelen újraéledt esélyeiknek köszönhetően a vendégek innentől már minden mindegy alapon rohamozták a mieink kapuját - ekkor már a teljes hazai közönség talpon volt, és a Carpathian Brigade által vezényelt egyszerűbb rigmusokkal próbáltuk átsegíteni aranylábú fiainkat az utolsó percek nehézségein. Noha Szoboszlai Dominik lehetőségét még az ellenfél hálóőrének kellett hárítania, de ahogy telt-múlt az idő, nemzeti tizenegyünk egyre inkább a kapuja elé szorult. Ez volt a kisebb probléma, nagyobb bajként merült viszont fel az, hogy az írek futószalagon dolgozták ki a helyzeteiket: noha Dibusz Dénes és a csereként beszálló Ötvös Bence is nagyot mentettek a gólvonalról, valamint csapattársaik is önfeláldozóan védekeztek, mégsem sikerült kihúznunk, mert a kilencvenhatodik percben a vendégek ívelése ismét Troy Parrott-ot találta meg, aki közvetlen közelről vette be a hálónkat... Nagyon nehéz szavakba önteni, hogy ezután hosszú percekig mit éreztünk, melyet az arénában uralkodó döbbent csend csak nagyon korlátozottan fejezett ki. Tény, hogy ilyen sokkot éltem már át például a hasonló drámai végkifejlettel befejeződő 2010-es magyar-cseh Európa-bajnoki futsalmeccsen vagy éppen három éve, a Fradi-Benidorm férfi kézilabda EL-csoportmérkőzésen - ez a vasárnap délután azonban a felsoroltaknál valahogy sokkal intenzívebb és fájdalmasabb élmény volt. Talán nemcsak a szurkolókat, hanem a válogatottunk játékosait is megviselték a történtek, akik remélhetőleg csak ezért a Himnusz általunk való eléneklését követően jöttek ki a nézők elé (ha mégsem így lenne, arra az esetre a biztos, ami biztos-elv alapján azért felhánytorgattuk egy kicsit labdarúgó-szövetségünk szexuális irányultságát is).

A csalódás teljesen érthető, hiszen hazafelé joggal beszéltek arról sokan, hogy 3-2-es vereségünkkel egy korszak ért véget. A mieink számára ugyanis ezzel nemcsak a 2026-os világbajnokságon való részvétel, hanem egy illúzió is elszállt, ki tudja, mennyi időre - az elmúlt években ugyanis lassan természetesként vettük, hogy aranylábú fiaink a náluk gyengébbként elkönyvelt ellenfeleinkkel szembeni meccseiket valahogy megoldják, olykor pedig a javunkra borítják fel a papírformát. Kár, hogy ez a hálás állapot így ért véget - igaz, azt sem mondhatom, hogy minden előjel nélkül történt mindez, hiszen ennek esélyét már nyáron is fejtegettem... Véletlenek tehát ezen a téren sincsenek, így az illetékeseknek muszáj elgondolkozniuk a hogyan tovább kérdéséről - leginkább arról, hogy a jövőre nézve milyen változtatásokat lenne célszerű bevállalni nemzeti tizenegyünk környékén a negatív tendenciák megfordítása érdekében, pláne, mert kedvenceim a következő Eb-szereplést sem fogják ajándékba kapni, sőt...