Nem csak vártunk a csodára

Az év eleji erős kezdés után március közepére zökkentem vissza a régóta szokásos kerékvágásba - már ha az általam a helyszínen látott sportrendezvények számát nézzük. Eddig ugyanis sosem indítottam ilyen gyakori meccsre járással esztendőt, mint az ideit - még egyetemi tanulmányaim végzése alatt sem sikerült számomra ez a bravúr, igaz, akkoriban a januári vizsgaidőszakok mellett nehezen tudtam volna kivitelezni azt, hogy - itt megint csak Nick Hornby szavait idézném, mint már oly sokszor - az életem gerincét adó futball már az újév elején kitegye az egész csontvázat. Ezúttal ebben nem tanulmányi kötelezettség, hanem a február végén összeszedett influenzaszerű megbetegedésem jelentett hátráltató tényezőt, amely olyannyira makacsnak bizonyult, hogy hetekig nem gyógyultam ki belőle. Eközben a Fradi az Európa Liga-nyolcaddöntőjéig jutott a nemzetközi porondon, így hiába merült fel a nyavalyám, vagy a hűvös időjárás, amely semmi esetre sem segített egészségi állapotom javulásában, a kedvenc csapatom Braga elleni mérkőzését már a lelátóról követtem.

Annak ellenére, hogy az utóbbi időben a mieink egy alkalommal már szerepeltek a második számú európai kupasorozat legjobb tizenhat együttese között, mégis az újdonság varázsával tekinthettem a meccs elé, hiszen arra nem a Puskás Arénában, hanem az otthonunkban került sor. A helyszínválasztáshoz persze hozzájárult, hogy a portugálok nem számítanak annyira neves klubnak a nemzetközi mezőnyben, holott másfél évtizeddel ezelőtt megfordultak az EL-döntőjében is (más kérdés, hogy erre az információra magamtól nem is emlékeztem...). A Fradinál mindenesetre nem jöttek zavarba attól, hogy nem egy topligás csapatot fogadhattunk az Üllői úton, így kedvenceim egy különleges, piros-fehér-zöld színekkel ellátott mezben léphettek pályára, nemcsak az esemény, hanem a közelgő március tizenötödikének tiszteletére is. Bár egy kicsit tartottam attól, hogy az egyedi szerelésünk nem hoz szerencsét a mieinknek (olykor az MTK-nál tartanak hasonló szokást, amely valahogy sosem vonzza be náluk a jó eredményeket), a közel húszezres közönségünk azonban nem látott ebben baljós előjelet - olyannyira nem, hogy már a bemelegítéskor pokoli hangulatot varázsoltunk a stadionunkba, a luzitánokat az idegenbeli mezükre figyelemmel a "lila kurva"-örökbecsűvel üdvözöltük, a játékosok bevonulását követően pedig a koreográfia mellett egy igen ütős Himnusz-énekléssel vezettük fel a meccset. A Fradit fellelkesítette a körítés, ugyanis már a kezdés után bátran próbálták szövögetni támadásaikat, igazi helyzeteket azonban eleinte a Braga alakított ki, a védelmünk vagy Gróf Dávid viszont állták a sarat. Idővel a kedvenceim előtt is adódtak lehetőségek, a kiválóan futballozó Abu Fani löketét a vendégek kapusának kellett hárítania, de biztató volt az is, hogy a mezőnyben a portugálok egyenrangú ellenfeleiként tűntek a mieink. "Az előny sem kizárt, mert egyénileg verhetők" - jegyezte meg a mérkőzésre velem tartó korábbi évfolyamtársam, aki kiváló jóstehetségnek bizonyult, mert fél óra elteltével Lenny Joseph találta meg egy kiváló passzal Gavriel Kanikovszki-t, aki a tizenhatos előteréből lőtt bombagólt. Kedvenceim vezető találata óriási hangrobbanást okozott a hazai oldalon, elementáris erővel szólt a "Ferencváros, szól a dalunk újra..."-felütésű, kissé a fehérvári szurkolók övéik sikersorozata alatt gyakran felcsendült "utazós" rigmusára emlékeztető új dalunk (amely nagyon fülbemászó, csak nehogy a Vidi sorsát vetítse előre a mieinknek...). A luzitánok persze nem adták fel, és a hajrában be is szorították a Fradit, de szemmel láthatóan nem tudtak mit kezdeni a nézőtérről őket érő hatásokkal - pontrúgásaikat szervezett fújolás kísérte, melybe az oldallelátó is egységesen csatlakozott, de a Fiorentinával szembeni meccsünket felidézve felcsendült a "Viola, viola, vaffanculo"-örökbecsű is. Amikor pedig a drukkerhad sem segíthetett, kedvenceim Gróf Dávid hatalmas védésével tartották meg a félidőre az 1-0-ás eredményt.

A második játékrész elején a Tábor a hétvégi nemzeti ünnepre egy piros-fehér-zöld színű, "A haza mindenek felett"-molinóval és Magyarország éltetésével hangolt. Ebben sajnos már csak passzívan vettem részt, mivel ekkorra a betegségemnek köszönhetően a maradék kevés hangom is elment (az ismerősöm meg is jegyezte, hogy milyen csendben szemlélem a mérkőzést...). A mieinkben ugyanakkor bőven maradt kraft, olyannyira, hogy a Braga helyzetei egyre inkább elmaradtak, a félidő második felétől pedig egyre inkább a Fradi veszélyeztetett. Eleinte dühöngtünk, amikor Lenny Joseph egy az egyben vezethette rá a labdát a vendégek hálóőrére, ezen ziccerét azonban eltékozolta, néhány perccel később viszont a francia-haiti csatárunk gólját ünnepelhettük, amikor Cebrail Makreckis teremtett neki egy kihagyhatatlan lehetőséget egy látványos cselsorozatot követően. 2-0 után teljes extázis uralkodott el a lelátó hazai részén, mindenki talpon volt és ugrált, így a "Mi vagyunk a Ferencváros"-rigmus ezúttal valóban az összetartozásunkat szimbolizálta. Nem véletlen, hiszen ezen az estén kedvenc csapatom (utóbbi szót akár nagybetűvel is írhatnám, az sem volna túlzás) és közönsége ritka módon egymásra találhatott, mert a mieink emberfeletti teljesítményükkel tüntették el a meccs végére a futballszurkolókra szinte folyamatosan jellemző elégedetlenséget - holott a drukkereink által gyakran kritizált Callum O'Dowda a lefújásig pályán maradt, illetve a kívánságlistáink élén aligha feltűnő Julio Romao-t és Madarász Ádámot pedig becserélte a szakmai stáb, de ezúttal még az ő szereplésük sem rondított bele a kollektív boldogságunkba. Ezért azt sem bántuk, hogy a találkozó utolsó húsz percében már lényegében nem történt semmi, elvégre a Fradi tétmérkőzésen aratott magabiztos győzelmet egy kifejezetten erős ellenféllel szemben.

A lefújást követően nem csak a pénteki munkanap, hanem annak okán sem tartott reggelig a buli, mert a játékosaink - Ibrahim Cissé és Gróf Dávid vezérletével - tiszteletkörük végén azt kérték tőlünk, hogy kizárólag Portugáliában, továbbjutásuk esetén ünnepeljük meg őket. Való igaz, hogy még csak a párharc fele telt el, a luzitánok pedig az otthonukban még két találatnyi hátrányból is képesek lehetnek felállni, sőt, akár fordítani is. Azonban alakuljon bárhogyan annak a meccsnek a végkimenetele, a kedvenceimtől már nem vehetik el azt, hogy ötvenegy év után ismételten európai kupamérkőzést nyertek tavasszal. Amennyiben belegondolok abba, hogy akkoriban a mieinkért szorító nagypapám nagyjából annyi idős volt, mint jelenleg én, könnyű belátni, miszerint ezúttal milyen különleges sportélménnyel gyarapodtam...