Vigaszdíj?

Noha korábban már kétszer szoríthattam kedvenc csapatomért a Puskás Arénában, eddig mégsem pipálhattam ki a képzeletbeli meccsre járós bakancslistámon a nemzeti stadionban általam átélt Fradi-győzelmet. Ennek reményében vásároltam meg a jegyemet az idei, a labdarúgó-szövetség szurkolóbarát döntésének következtében végre szombaton megtartott kupadöntőre, amely a bajnoki versenyfutásban összeszedett hátrányunk miatt a szokásosnál is fontosabbnak ígérkezett a mieink számára, akik fináléba jutásával legalább az egyik hazai versenysorozatban maradt valós esélyünk a végső győzelemre.

Ehhez kedvenceimnek a Zalaegerszeget kellett két vállra fektetniük, amely még a klubok lehetőségei közötti különbség ellenére sem tűnt elsőre egyszerű feladatnak, hiszen a felek eddigi szezonbeli mérkőzésein a tavaszra igencsak feljavuló kék-fehérek diadalmaskodtak. A csapatok drukkerei közötti barátság hatására a negyvenkilencezres közönség mégsem olyan hangulatban érkezett a Puskás Arénába, mintha a Fradira egy mumus várna, elvégre a kezdés előtt a táborok egymást éltették, a játékosokat bevonulásukkor közös, a klubok színeit felvonultató koreográfia köszöntötte és a kiváló csatár, Fazekas László halála apropójából elrendelt gyászszünet is méltóságteljes csendben telt el. Békebeli légkör uralkodott tehát a nemzeti stadionunkban, a Himnusz mellett talán a két évvel ezelőtti döntőt is felvezető Nélküled éneklése is belefért volna, bár utóbbi dal hiánya világít rá igazán arra, hogy az abban foglalt üzenet számít-e még egyáltalán bármit is a turkáló legócskább és legkoszosabb globalista rongyaiba öltözött, ráadásul ezen igénytelenségét éppen a hétvégén frivol módon ünneplő Magyarországon... Sok örömre az első félidő sem adott okot, mert a csapatok leginkább a mezőnyben gyűrték egymást, a ZTE jól megszervezett védelmét a mieink nem igazán tudták feltörni, a Zala vármegyeiek erejéből pedig a 0-0 tartásán kívül egyébre nem igazán telt. Negyed óra elteltével a nagy visszatérőnk, Philippe Rommens kísérletezett távolról (ki gondolta volna mondjuk néhány hónapja azt, hogy a belga középpályás kap még valódi tétmeccsen szerepet a kedvenceimnél...), majd kisvártatva Lenny Joseph is veszélyeztetett, de ezeken kívül ebből a játékrészből más helyzetre egyáltalán nem is emlékszem. "Mintha lassított felvételen mennének a támadásaink" - jegyezték meg az alattam lévő sorban, mely véleménynek tökéletesen igazat adtam, mivel az iram még itthoni mércével sem verdeste az egeket. Az eseménytelenség a szurkolásunkra is rányomta a bélyegét, harminc perc után a kápó már igen erélyesen szólított fel bennünket arra, hogy szedjük össze magunkat, de ezen szavait nyugodtan intézhette volna a pálya irányában is... A futballisták mintha meg sem hallották volna az intelmet, a lelátón viszont az egerszegiek éltetésén kívül legalább a "Nincsen megalkuvás..." felütésű rigmusunk ütőset szólt, elvégre sokan szerettük volna harcosabb hozzáállásra bírni a Fradit a szünetig általunk tapasztaltakhoz képest.

A második félidőben a mieink talán egy kicsit elkezdték csipkedni magukat, amely kezdetben abban nyilvánult meg, hogy kedvenceim a ZTE-t a kapuja elé szögezték, az utolsó passzokba azonban rendre hiba csúszott, amely a nézőtér zúgolódását váltotta ki. "Ekkora szart nem mostanában láttam" - bosszankodott egy drukkertársam a felettem elhelyezkedő társaságból, és sajnos ezzel sem lehetett vitatkozni, hiszen a sportsérülése folytán távol maradt korábbi évfolyamtársam időközben azt az üzenetet küldte nekem, hogy a mérkőzés a tévéből nézve leginkább altatóként felel meg... A kedvenceim persze csúsztak-másztak, melynek elismeréseként a szögleteinknél valamelyest felélénkült a hangulat. Más kérdés, hogy Zachariassen löketén kívül a hajráig nem igazán jegyezhettünk fel lehetőséget - ekkor viszont Mohammed Abu Fani és Yusuf Bamidele csatasorba állításával megváltozott a játék képe. Noha a zalaiak kis híján ránk hozták a szívbajt első helyzetükkel, ziccer elsőként Callum O'Dowda előtt adódott, amikor a spori ír hátvédünk megmozdulását véletlenül nem találta szabálytalanként - szélsőnk fejesét ugyanakkor az ellenfél kapusa, Gundel-Takács Bence bravúrral hárította. Mivel a hátralévő percekben már semmi érdemleges nem történt, a pesszimistább énem tört elő a már említett Pakssal szembeni kupadöntőnk felidézésével, elvégre ott is 0-0 állt a rendes játékidő végén az eredményjelzőn...

...melyet követően ezen meccs hosszabbítása más koreográfia szerint zajlott, mert a Fradi hamar tizenegyeshez jutott, amikor a csereként beszálló Corbu Máriusz esett el a zalaiak kapujának előterében. A büntetőt Yusuf cselesen kívánta értékesíteni, megtorpanása viszont nem zavarta meg Gundel-Takácsot, aki kiütötte a labdát. A mieink szurkolói között némi letargiát okozott a kihagyott tizenegyes, melyet tovább fokozott, hogy afrikai csatárunk elkezdett pályázni a tragikus hős szerepére, amikor egy kiváló beadás után közvetlen közelről fejelhetett, a háló helyett azonban a kék-fehérek kapusát találta telibe. Rajta kívül még Abu Fani is jelentkezett egy helyzettel (igaz, ennek sikertelenségéért neki legalább nem emlegették sokan az édesanyját, mint Yusuf-nak), így a látottak tükrében joggal gondoltuk azt, hogy a ZTE futballistái elfáradtak - ahogy mi is a lelátón, máskülönben a kápó nem szólt volna rá a térfélváltás közben ücsörgő drukkertársaimra... A ráadás második felvonása sokáig eseménytelenül telt, a kedélyeket egy apró lehetőség szította fel a Zala vármegyeiek tizenhatosán belül, melyet követően a bíró a partjelzőket felülbírálva szögletet ítélt meg kedvenceimnek - azzal Abu Fani a második hullámban zavartalanul érkező Toon Raemaekers-t találta meg, aki némileg váratlanul óriási bombát zúdított ellenfelünk hálójába. A vezető gólunk hatalmas megőrüléssel járt, valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki minimum fél liter sört kapott a nyakába, de kit érdekel mindez, ha a kupagyőzelem elérhető közelségbe került... Olyannyira, hogy miközben a lefújásig a ZTE már semmit nem mutatott, Yusuf, illetve a végére beszálló Lisztes Krisztián is megszerezhette volna a Fradi második találatát - kupagyőzelmünkhöz ugyanakkor az 1-0 is elegendőnek bizonyult.

A mérkőzés befejezésével természetesen óriási és hosszan tartó ünneplés kezdődött, lengtek a zászlók és gyulladtak a tüzek, végre megint combos hangerővel szóltak a dalaink, emellett maradt időnk arra is, hogy az éremátadásban az MLSZ részéről közreműködő Szalai Ádámot jól kifütyüljük. :) Játékosaink aztán a legvérmesebb szurkolóinknak is átadták az eredményért járó serleget, ezzel pedig pont kerek egésszé vált ez az este - amelyért hálás vagyok a Sorsnak, hiszen a táborunkból is átélhettem a mieink kupadiadalát, egyben a kedvenceim vonatkozásában az első győztes meccsélményemet a Puskás Arénában. Egyszóval kellett ez, bár a stadionból kifelé hamar visszatértünk a rideg valóságba, amikor egy középkorú szurkolónkkal beszélgettünk el az NB I utolsó fordulójában várható forgatókönyvekről - ő a Fradiban nem bízik (a mai teljesítményünk nagy reményekre biztosan nem ad okot), magam viszont ettől annyira nem félek, ehelyett a Kisvárda pontszerzésére nem számítok az ETO-val szemben. De hátha megcáfol bennünket az élet és vannak még csodák...