Ismét az élen

Az idei december első hetében sok szurkolótársammal érezhettük úgy, hogy végre a magyar bajnokságban is helyreáll a jól megszokott rend - a nyár végéről csütörtökre halasztott mérkőzésén ugyanis a Fradi nagy nehezen győzelmet aratott Kisvárdán, ezzel pedig az NB I tabellájának első helyére lépett. Emiatt kedvenceim a listavezető pozíciójuk megőrzéséért küzdhettek meg ezen a vasárnapon, amikor ellenfélként a változatosság kedvéért ismét a szabolcsi piros-fehérek vártak a mieinkre.

Ezúttal viszont a Fradi fogadta az újoncot, ráadásul sem a hétvégi munkamennyiségem, sem pedig a mostanában szerencsés módon felpörgött társasági életem nem tartogatott más programot erre a délutánra, így - a bérletes időszakomban eddig jellemzőhöz képest szokatlanul hosszúnak tűnő - egy hónapos kihagyást követően megint a helyszínen buzdíthattam kedvenceimet. Igaz, most némileg visszafogottabb hangerővel álltam a csapat mögött, hiszen a meccsre egy Tinder-ről megismert hölgy tartott velem társaságként, így a "csendesebb" B4-es szektorban foglaltunk helyet - melyet az MLSZ büntetésének köszönhetően egy üresen hagyott lelátórész választott el a kanyarba szorult Tábortól. Ennek ellenére valószínűtlen, hogy bármely, a bajnoki összecsapás iránt érdeklődő drukkertársam a stadionon kívül rekedt volna, mivel nagyjából hétezer néző előtt indult útjára a játék - cserében a kedvenceim lehengerlő kezdéssel ajándékozták meg a némileg foghíjas hazai közönséget. A beíveléseink és a szögleteink már a legelejétől komoly problémákat okoztak a vendégek számára, akiknek a mieink agresszív letámadós taktikája sem ízlett. Olyannyira, hogy a Kisvárda többször is a tizenhatosának közelében vesztett labdát, melyekből futószalagon alakította ki lehetőségeit a Fradi: először noha Yusuf Bamidele még a kapusba lőtte az előtte adódott ziccert, néhány perccel később viszont Makreckis hajszálpontos passzal találta meg Nagy Barnabást, aki megrezgette az ellenfél hálóját. Kedvenceim a vezetésük birtokában is tovább szövögették akcióikat, ezáltal a szurkolóink részéről a sokszor (különösen az NB I-es mérkőzéseken) elhangzó kritikát némi elismerés váltotta fel - még akkor is, ha Gróf Dávidnak akadt azért védeni valója, hiszen negyed óra elteltével a túloldalon Varga Barnabás büntetőt harcolt ki, melyet Ötvös Bence higgadtan vágott a szabolcsiak kapujába. De még ez sem volt elég, mert kisvártatva Yusuf Bamidele addig vezette végig a játékszert a vendégek térfelén, amíg végre be nem vette a hálójukat. Huszonöt perc után tehát 3-0 állt az eredményjelzőn, de ennél nagyobb különbség is lehetett volna a csapatok között, ha afrikai csatárunk a félidő hajrában nem hagyja ki a kihagyhatatlant - mindenesetre teljes joggal harsant fel többször is a "Zöld-fehér büszkeség"-rigmus a B-középből, ugyanis a mieink végre a tőlük elvárható magabiztossággal hozták a papírformát a hazai bajnokságban.

Mivel a lényegi kérdésekre idejekorán választ kaptunk, a második játékrész már nem tartogatott túl nagy izgalmakat - amíg a Fradi minden bizonnyal már a jövő heti Rangers elleni Európa Liga-mérkőzésre való pihenésként állt vissza, addig a kisvárdaiak talán már nem igazán hitték el, hogy akad keresnivalójuk az Üllői úton. A közönségünk persze szórakoztatta magát, az egyre hűvösebb hőmérséklet mellett egyre jobban esett beszállni a "Ki nem ugrál"-örökbecsűvel tarkított össznépi testmozgásba, de ez a meccs sem múlhatott el bosszankodás nélkül, elvégre Varga Barnabást lecseréléséig folyamatosan, a hentesmunkát megszégyenítő módon faragták a vendégek futballistái (támadónk szerencsére nem sérülés miatt távozott a gyepről). Jonathan Levi és a kispadról beszálló Alekszandar Pesics néhány próbálkozásán kívül még annak is örülhettünk, hogy a szakmai stáb a saját nevelésű fiataljaink közül előbb Madarász Ádámot, majd Lakatos Csongort is bevetette - utóbbi azért is említésre méltó, mert tizenéves védőnk emlékezetem szerint először léphetett pályára tétmérkőzésen kedvenceim felnőttcsapatában. Remélhetőleg legalább olyan pozitív élményként marad meg ifjú futballistánk számára ez a meccs, mint amennyire az alkalmi ismerősömnek tetszett ez a találkozó - igaz, a lefújást követően elégedetlen arcot egyáltalán nem fedezhettem fel az aréna környékén. Nem véletlenül, hiszen az immár télbe nyúló őszi idényben a mieink talán legsimább győzelmének voltunk szemtanúi.

Persze a Fradinak az ezen három ponttal járó listavezetői pozíciót még akkor is jó volna megtartania, ha még hosszú a szezon - pláne, mert a nemzetközi kupában való érdekeltségünk folytán jövő február-márciusig biztosan több fronton kell kedvenceimnek helyt állniuk. A mieink jövőjét nyilván nem láthatom előre, de ettől függetlenül kijárt már nekem is egy győztes bajnoki mérkőzés a helyszínen, elvégre utoljára augusztusban élhettem át hasonlót - az aprócska sikerünk pedig számomra akár terápiás jellegűként is felfogható a válogatottunk által nemrég okozott sokkszerű élmény után...