Nem volt elég a magabiztos győzelem

Hosszú idő után érkezett el az ideje annak, hogy a Fradi ne bajnokként vagy legalább saját sorsa irányítójaként forduljon rá a labdarúgó NB I utolsó fordulójára - de ha ezúttal így is alakult, tizenháromezer szurkolótársammal a hűvös és nyírkos időjárás, valamint a számunkra nem túl hízelgő papírforma ellenére mégis jelenlétünkkel és hangunkkal próbáltunk segíteni kedvenc futballcsapatunknak. Hiszen amíg az ember él, addig remél...

Ezen meccsbeszámolóm felvezetésének jelentős részét egyébként akár ki is másolhattam volna az előző bejegyzésemből, hiszen az elmúlt szombathoz hasonlóan ismételten a Zalaegerszeg várt a mieinkre, a játékosok pályára vonulásakor pedig a két tábor a barátság jegyében éltette egymást, hogy aztán egy perc erejéig az egész stadion elcsendesedjen Fazekas Lászlóra emlékezve. Ami változás volt a kupadöntőhöz képest, hogy a B-középpel a Fradi kapuját immár háromszázötvenedik alkalommal védő Dibusz Dénest köszöntöttük egy molinóval és nevének skandálásával, aztán a kezdést követően már döbbenten szembesülhettünk azzal, hogy a kék-fehérek az Üllői úton szorítják be a saját térfelükre a kedvenceinket. A vendégek persze nem csak nyomasztó mezőnyfölényt alakítottak ki az első negyedórában, hanem több helyzetet is kialakítottak, melyek közül az első esetben Dibusz mentette meg a mieinket a zalaiak vezető góljától... "Jó lenne most már megszerezni a labdát" - csattant fel a Fradi mérkőzéseire rendszeresen velem tartó korábbi évfolyamtársam, ugyanakkor a kedvenceim sokáig nem igazán adtak magukról életjelet. Ráadásul a társaságunkban helyet foglaló másik volt évfolyamtársamtól hamar értesültünk arról, hogy a velünk párhuzamosan zajló meccsen a Győr vezetést szerzett, amely tulajdonképpen hiábavalóvá tette a mieink próbálkozásait. Nyilván az okostelefonok világában az egész lelátó rögtön tudomást szerzett erről a szomorú fejleményről, így vélhetően nem csak a Fradi minősíthetetlen teljesítménye nyomta rá bélyegét a közönség hangulatára. A rigmusok persze mérsékelt elánnal, de folyamatosan dörrentek, a "Ferencváros, szól a dalunk újra..." például elég sokáig szerepelt a repertoárunkon, amíg az éneklést a játékvezető szidalmazása váltotta fel egy videózás után meg nem adott tizenegyesünk miatt. A kedvenceimtől a szünetig nagyon lehetőségre sem emlékszem, talán Corbu Máriusznak akadt egy távoli kísérlete - igaz, idővel az ellenfél sem erőltette meg magát annyira, mint a legelején (netán ekkor már értesültek arról, hogy a Paks és a Debrecen mérkőzéseinek állása alapján ők sem reménykedhetnek?), bár a hajrában a mieinknek azért a rengeteget kritizált Nagy Barnabás önfeláldozó becsúszására volt szüksége az ötösön belül a 0-0 megtartása érdekében... Mindenesetre a csapatok hagytak arra időt és lehetőséget, hogy a nézőtéren utánanézzünk annak, hogy milyen veretes párosítások várnak ránk a nyári, immár negyvennyolc résztvevőre hízlalt foci-vb-n (bár ha ez kell ahhoz, hogy csatárunkat, Lenny Joseph-et is ott láthassuk, ám legyen...).

A második félidő első tíz-tizenöt perce hasonló mederben folytatódott, bár a Fradi támadásaiba az időközben csereként beszálló Zachariassen azért hozott némi színt. Norvég középpályásunk előbb megdolgoztatta Gundel-Takács Bencét, a ZTE hálóőre azonban kisvártatva tehetetlennek bizonyult, amikor Zachariassen bal oldalról érkező pontatlan beadása a kék-fehérek egyik védőjét találta meg, akiről a labda bizarr módon csorgott be a vendégek kapujába. Találatunk óriási ünneplést okozott a Táborban, hiszen a meccs képéből kiindulva inkább az egerszegiek, nem pedig a kedvenceim vezetése lógott inkább a levegőben, ráadásul innentől már "csak" az ETO botlására volt szükségünk a hőn áhított bajnoki címhez. "Lőjetek egy gólt!" - kértük a lelátóról, melyet akár a kisvárdaiaknak is címezhettünk volna, ehelyett viszont a mieink hallgatták meg, ugyanis az idő előrehaladtával a játékban egyre inkább a Fradi vette át a kezdeményezést. Noha Zachariassen még kihagyta az előtte kínálkozó lehetőséget, a hajrában Callum O'Dowda hajszálpontos passzal találta meg a szakvezetés által éppen beküldött Yusuf Bamidele-t, aki közvetlen közelről növelte két találatnyira a kedvenceim előnyét. Innen már nem volt visszaút az ellenfélnek, így örömittasan borult zöld-fehér sálerdőbe a nézőtér, majd szidtuk az Újpestet, aztán éltettük a lengyel élvonalba frissen feljutott Slask-ot - az idillből mindössze a várdaiak egyenlítése hiányzott, amely sajnos nem is következett be, így a társaságomhoz időközben csatlakozott korábbi barátnőm hiába jósolta meg a harmadik gólunkat (melyet Zachariassen szerzett a hosszabbítás perceiben), végül sem a 3-0-ás győzelmünk, sem a májusi eső nem ért aranyat a mieinknek.

Ennek dacára a lefújást követően a közönség nem küldte el a Fradi futballistáit melegebb éghajlatra, ehelyett méltóságteljes taps és a "Mi akkor is bajnokok leszünk..."-rigmus fogadta a kedvenceimet. A fogadtatás talán nemcsak a mieink idei nemzetközi kupamenetelésének, hanem az elmúlt nyolc évnek is szólt, hiszen a hirtelen megváltozott külső körülmények folytán valószínűleg a Fradi labdarúgó-szakosztályának legdicsőségesebb korszaka ért véget ezzel az idénnyel. A modern futballban a siker nagy mértékben az anyagiak függvénye - pénzből pedig vélhetően kevesebb lesz a jövőben, melyre egyelőre Mohammed Abu Fani várható értékesítése utal, de nem lepődnék meg azon, ha emiatt más kulcsjátékosaink és/vagy Keane edző is távoznának a nyári szünetben. A csapatunk esetleges gyengülése pedig egy negatív spirált indíthat el, hiszen ha nincs európai kupaősz (márpedig második helyezettként jóval nehezebb ezt a célt elérni a BL-selejtező bajnoki ágán szokásoshoz képest), akkor a klub bevételei még inkább megcsappanhatnak... Viszont történjen bármi, a következő szezonban is minél többször törekszem majd a helyszínen drukkolni a mieinkért, mely alkalmakról természetesen be is fogok számolni ezen a felületen. :)