Nem lehet megunni

Ahogy a filmek világában sem vált ki osztatlan népszerűséget, amennyiben sokak kedvenc moziját vagy történetét folyamatosan, újra és újra feldolgozzák, a szurkolók sem feltétlenül lelkesednek, amikor kedvenc csapatuk rövid időn belül ugyanazon ellenféllel csaphat össze, főleg, ha az eredmény is hasonlóan alakul. A kivétel azonban erősíti a szabályt: Fradi-drukkerként már előzetesen is hálát adhattunk a Sorsnak, hogy a mieink a velük szemben nyáron aratott magabiztos sikerünket követően néhány hónappal ismét a Ludogorec-cel játszhattak az Európa Liga alapszakaszában.

Időmúlás ide, hidegre fordult időjárás oda, a kedvenceim számára mégis annyira nagy téttel bírt a bolgárok elleni mérkőzés, mint augusztusban, mivel a Genk és a Red Bull Salzburg idegenbeli legyőzése után egy esetleges újabb siker már féltávnál kézzelfogható közelségbe hozhatta a Fradi részére a tavaszi folytatás lehetőségét a nemzetközi kupában. Ráadásul a papíron velünk azonos szintet képviselő balkániak pocsék formában érkeztek az Üllői útra, így majdnem tizenkilencezren bizakodhattunk abban, hogy a történelem hamar megismétli önmagát. "Nem lehet más a cél..." - adtuk ki a jelszót a Táborból, kezdetben talán visszafogottabb hangerővel, mert a vendégek hamar jelentkeztek egy kapunk fölé szállt kísérlettel, de ahogy a mieink fokozatosan fölénybe kerültek a mezőnyben, a hangulat egyre inkább megint az európai porondon tőlünk megszokottat idézte. A Ludogorec ugyanakkor jól megszervezte a védekezését, így a kedvenceim előtt sokáig nem adódtak helyzetek, így az első fél órában be kellett érnünk Naby Keita óriási luftjával - a felettem lévő sorban helyet foglaló társaság tagjai meglepődve kérdezgették egymástól, hogy a középpályásunk ezen ritka technikai hibáját vajon Liverpool-ban tanulta-e... Emellett ezen szurkolótársaim Alekszandar Pesics miatt is elégedetlenkedhettek, aki a Fradi beadásainál kevésbé volt aktív, mint az éppen kispadra szoruló Varga Barnabás, amikor pedig a bolgárok térfelén lecsapott egy eladott labdára, végül nem a bolgárok hálóját vette be, hanem a balkániak kapusát bombázta telibe. Szerencsére a mieink a magyar csatárunk nélkül is vezetést szereztek, ugyanis egy jobb oldali beadás pont Gavriel Kanikovszki elé pattant, izraeli játékosunk pedig a kapufa érintésével, közvetlen közelről lőtte be első gólunkat. A kedvenceim aztán a hajrában is lendületben maradtak, egy kiváló kiugratást követően Yusuf Bamidele meg is rezgette az ellenfél hálóját - ekkor már az egész stadionban zúgott a Ferencváros nevét némi lalázással vegyítő rigmusunk (vendégdrukkerek ezúttal sem nagyon érkeztek), de az ünneplésünkbe belerondított, hogy a videóbíró lesállást szúrt ki és érvénytelenítette találatunkat, a szünetre tehát a mieink csak 1-0-ás előnnyel vonulhattak pihenőre.

"Nincsen megalkuvás" - figyelmeztette az ominózus dalunk formájában a B-közép a nézőtérről a második félidő elején kedvenceimet arra, hogy nem szabad félvállról venniük a meccs hátralévő részét. Noha Zachariassen feltételezhetően nem ért magyarul, de a norvég középpályás megfogadta az intelmünket, mivel előbb küzdésével egy már elveszett labdát szerzett vissza, beadása pedig olyan zűrzavart okozott a Ludogorec tizenhatosán belül, hogy az ide-oda pattogó játékszert Cadu a bolgárok kapujába tudta juttatni. A balkániak viszont nem adták fel, olyannyira, hogy ezután hosszú percekig beszorították a Fradit és ki is alakítottak számos lehetőséget - bár Dibusz Dénes többször is nagyot védett, tizenöt perccel a vége előtt egy látványos góllal mégis szépítettek a vendégek. "Tényleg veszélyes eredmény a kettő-null" - vonta le a közelemben a már sokszor idézett következtetést az egyik szurkolótársam, amely amennyire közhelyként tűnik, annyiban volt ezúttal némi igazsága, mert az ellenfél hátrányának lefelezésével újult erővel fordulhatott rá a hajrára. A Ludogorec egyik veszélyes szöglete után például ismét Dibusznak kellett közbeavatkoznia, az ezt követő kontra alkalmából pedig Cebrail Makreckis hiába állt szemben a bolgárok hálóőrével, a kapu helyett a kapust bombázta szét - meg is jegyeztem a mérkőzésre velem tartó barátomnak, hogy most éppen a mieink járhatnak úgy, mint múltkor a Viktoria Plzen. Hála Istennek kedvenceim kisvártatva rám cáfoltak, amikor a csereként beszálló Tóth Alex forintos labdát osztott ki Lenny Joseph-nek, akinek lövése mindkét kapufát érintve jutott a balkániak hálójába. "A Fradika ma újra hármat vág" - dörrent meg stílszerűen a lelátó, amely már talpon is maradt a végéig és többek között egész stadionos sálerdővel, a lefújás után pedig vastapssal jutalmazta meg a mieinket. Emiatt szó sem lehetett arról, hogy beleuntunk volna a vendégekkel szemben aratott sorozatos győzelmekbe.

Kedvenceim meg is érdemelték az elismerést, hiszen sikerüknek köszönhetően a Fradi négy fordulót követően harmadik helyen (!) áll az Európa Liga harminchat csapatot felvonultató főtáblájának összesített tabelláján, melyre szerintem még a mieink legoptimistább hívei sem számíthattak néhány héttel vagy hónappal ezelőtt. Persze a kedvenceimre még igen nehéz erőpróbák várnak a nemzetközi porondon, viszont az eddig látottak alapján és a hátralévő két hazai meccsünk ismeretében a Fradi a jövő év elején jó eséllyel újra szerepelhet majd az EL kieséses szakaszában - nem véletlenül zúgott a Táborban edzőnk, Robbie Keane neve, hiszen az ő érdeme is, hogy egy gyengébb állománnyal, ugyanakkor annál példásabb harcmodorral megismételhetjük, sőt, akár még túl is szárnyalhatjuk az előző szezonban mutatott kiváló teljesítményünket.