Eltékozolt lehetőség

Október utolsó hétvégéjén minden adott volt kedvenc csapatom számára, hogy előnyre tehessen szert közvetlen üldözőivel szemben a bajnoki versenyfutásban: amíg szombaton a legerősebb kihívókként számon tartott Győri ETO és Paks egyaránt vereséget szenvedtek, a Fradi már ezen eredmények ismeretében, vasárnap késő délután fogadhatta hazai pályán a sereghajtó Zalaegerszeget. Mikor használhatnák ki a mieink legkönnyebben a "riválisaink" botlását, ha nem most? - tehettük fel a mérkőzésre hangolódva mintegy nyolcezer szurkolótársammal az eleinte egyszerűnek tűnő kérdést.

Persze a labdarúgásban azért bőven előfordulnak meglepetések, a kezdés pillanataiban ugyanakkor ilyen forgatókönyv talán senkinek nem fordulhatott meg a fejében. A két tábor közötti baráti viszony folytán egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a futballisták bevonulásakor, az indulónk eléneklését követően a zalaiakat éltettük (már-már olyan lelkesen üdvözöltük az ellenfél fanatikusait, hogy a mostanában jól bevált, az MLSZ irányában címzett rigmusaink ezúttal kimaradtak a B-közép repertoárjából), de arra is számítani lehetett, hogy a kedvenceim támadólag lépnek fel a vendégekkel szemben: Varga Barnabás már az első percben lecsapott a kék-fehérek kapusának lagymatag módon visszagurított labdára, akit csatárunk ki is cselezett, az ezáltal előtte kialakult lehetőséggel viszont nem tudott élni. A ZTE azonban nem jött zavarba, hamarosan Dibuszt is megdolgoztatták, ugyanakkor összességében eleinte inkább a Fradi mezőnyfölénye érvényesült. Noha a mieink akcióiban nem láthattunk igazán sok átütő erőt, egy-két helyzetet mégiscsak kidolgoztunk, a túloldalon például Ibrahim Cissé fejesét kellett bravúrral védeni. A közönségünktől persze nemcsak ez, hanem az egerszegi drukkerek 1956-os forradalomról vagy a népligeti 83-as trolibusz-végállomás ikonikus büféséről, a napokban elhunyt Gyuri bácsiról való megemlékezése is vastapsot váltott ki. Még ennél is nagyobb ovációt okozott, amikor Ötvös Bence beadása után Yusuf Bamidele egy furcsa mozdulattal pont Varga Barnabás elé sodorta a játékszert, aki közvetlen közelről be is vette az ellenfelünk hálóját - a nyár legvégén Újvidékről szerződtetett támadónk közbelépését percekig videózták, szerencsénkre a VAR-kocsiban nem találtak kivetnivalót a történtekben. Örömünk viszont nem tartott sokáig, mert a zalaiak a hajrában kihasználták egy védelmi megingásunkat, és tulajdonképpen a semmiből egyenlítettek. A hosszabbítás perceiben aztán a kedvenceim számára adódott még esély, hogy előnnyel vonuljanak pihenőre, de Gruber Zsombor lövését a vendégkapus hárította - de a szünetben a meccs képe alapján azt várhattuk, hogy a Fradi képes lesz a saját javára fordítani a találkozót.

Ezzel szemben a második félidőt a mieink úgy indították, mintha az öltözőben maradtak volna - már az is érthetetlen volt számomra, hogy a szakmai stáb a lendületes Abu Fani-t Gavriel Kanikovszki-ra cserélte, ráadásul izraeli középpályásunk szinte minden passzát a hazai térfélre célozta, kivívva ezzel a lelátó haragját (sőt, Dibusz Dénesét is, aki a második-harmadik hasonló alkalomnál már látványosan örjöngött, némiképpen árnyalva a kiváló csapategységről szóló nyilatkozatainak valóságát). Mondjuk előfordulhat, hogy ekkor a döntetlen megtartásért hajtottak (?) a kedvenceim, mindenesetre ez nem sikerült a Fradinak, mert futószalagon érkeztek a kék-fehérek lehetőségei, az egyik helyzetüknél pedig valamelyik dél-amerikai focistájuk ügyes mozdulatokkal cselezte ki a teljes védelmünket, majd védhetetlenül zúdította a hálónkba a labdát. Ráadásul a mieink teljesítményében sokáig nem találhattunk javuló tendenciát, sőt, inkább az ellenfél veszélyeztetett, így a Táborban hiába szurkolgattunk mérsékelt lelkesedéssel vagy skandáltuk mi is Gyuri bácsi nevét, az oldalt helyet foglalók elégedetlenségét egyre kevésbé tudtuk elnyomni. Pláne, amikor az ugyancsak a szünetben beküldött Daniel Arzani-hoz került a labda, aki a ZTE tizenhatosán belül véletlenül előtte adódott lehetőség értékesítése helyett az oldal- és középvonalak irányában kezdett hátrálni - az ausztrál-iráni támadónk ezt követően gyakorlatilag minden megmozdulásáért kapott hideget-meleget a nézőtérről... Az utolsó negyedórára aztán a zalaiakon a fáradtság jelei kezdtek el mutatkozni, ezért a kedvenceim a kapujukhoz is szögezték a vendégeket, akik ekkor már folyamatos fetrengéssel húzták az időt. "Hollywood'' - kiáltott a játéktér felé egy drukkertársam, és bár az egerszegiek színészi kvalitásai talán még Tóth Barna múltkori produkcióját is alulmúlták, mégis az vesse rájuk az első követ, aki egy kiesőjelölt együttes futballistájaként, egy gólos vezetésnél nem ugyanezt tenné a toronymagas esélyes otthonában... Persze a csereként beszálló Jonathan Levi, majd Alekszandar Pesics is próbálkoztak még, de helyzeteik még csak valódi veszélyt sem jelentettek, ezáltal nem is lehetett más a vége, mint egy elég szánalmas vereség egy meglehetősen gyenge ellenféllel szemben...

Ezzel a Fradi szégyenszemre az NB I tabellájának középmezőnyébe csúszott le, holott egy kötelező győzelemmel a mieink a vesztett pontokat figyelembe véve akár az élre is ugorhattak volna - noha a kedvenceim nemzetközi kupaszereplését nem érheti panasz, azonban ezzel a formával a bajnoki cím is simán elúszhat, amennyiben változatlanul nem koncentrálnak kellő mértékben a hazai porondra. Még akkor is, ha a ponthátrányunk még mindig viszonylag csekély, igaz, ez egyelőre korántsem a riválisainkon múlik... Nem véletlen, hogy a lefújás után üdvrivalgást csak a vezérszurkolói emelvényen váratlanul megjelenő Gróf Dávid kapott, akinek múlt heti, az újpesti labdaszedővel kialakult "afférjáról" a B-középben rögtön az "Ütni kell..."-kezdetű dalocska jutott eszünkbe (hiába, második számú hálóőrünknek is kellenek a pozitív impulzusok a világháló arctalan tömegének virtuális lincselését követően). :) A többiekhez egy másik felszólítást intéztünk - de vajon mikor fognak végre tényleg harcolni az itthoni pontvadászatban?