Vissza a dicstelen múltba?

Az elmúlt évekhez hasonlóan a 2024-25-ös futballszezon újra válogatott mérkőzésekkel zárult. Ebből az alkalomból nemzeti tizenegyünk ezúttal nem tétre menő, hanem felkészülési meccseken próbálhatta ki magát, melyek közül a mieink az első találkozójukon hazai környezetben fogadták a svédeket. Kellemes nyári este a Puskás Arénában egy kissé tartalékos ellenféllel szemben - mivel a rendszeres heti mozgásadagomon kívül más sportélményeket aligha tervezek be június végéig, előzetesen tehát minden adott volt számomra a labdarúgóidény tökéletes befejezéséhez.

Nemcsak magam gondolkodtam így, hiszen hiába "csak" egy barátságos mérkőzés várt Szoboszlaiékra, a kezdésre ötvenötezren gyűltünk össze a lelátón a válogatottunk első idei győzelmének reményében. Kamasz- vagy fiatal felnőttkoromban az ilyen esélylatolgatás talán túlzott optimizmus lett volna, de a nemzeti tizenegyünk utóbbi években elért eredményei alapján ezen várakozásunk még akkor sem minősült könnyelműként, ha a vendégek keretéből még a "sztárjaik" hiányában is elég sok játékost foglalkoztatnak az európai porondon sem feltétlenül a "futottak még" kategóriájába sorolható kluboknál. Az első negyedórában viszont a pályán ez nem igazán látszott, mert a mieink lendületesen vetették bele magukat a meccsbe, és hamar jelentős mezőnyfölényt alakítottak ki. Helyzetekkel is jelentkeztünk, a kedvenceink labdái az első tíz percben többször az északiak kapujának közelében találta meg az ezúttal csatárként szereplő Sallai Rolandot, aki előbb az ellenfél hálóőrét kényszerítette védésre, majd egy szöglet után veszélyeztetett. A svédek védekezése azonban kisvártatva feljavult, így kísérleteink a félidő hátralévő részében egy-egy távoli lövésre korlátozódtak. Ez sem szegte ugyanakkor a lelátó kedvét: a "Hajrá, magyarok" és a Marco Rossi-felelgetős kifejezetten jól szólt, a hazai B-közép pedig egy olyan dallal is próbálkozott, melyben a Vidi-szurkolók egy klasszikus rigmusának hangjait fedezhettem fel (a fehérvári szurkolók sokkal több örömöt úgysem találhatnak mostanában saját csapatuk háza táján...). De az sem ronthatta el a hangulatunkat, hogy a magyar válogatott a játékrész hajrájában a vendégektől komoly figyelmeztető jelzést kapott: az északiak kétszer is remekül ugratták ki az egyik fekete támadójukat, aki előbb a kapufát, aztán az oldalhálót találta el. Ennek ellenére a szünetbeli 0-0-ás állással - talán a bizakodásunk hatására - szerintem mi voltunk elégedetlenebbek a svéd drukkerekhez képest...

A második félidőt az ultráink a Székely Himnusz dallamaival vezették fel, amely nemcsak a trianoni békeszerződés évfordulója, hanem a parajdi sóbányát érintő természeti katasztrófa miatt vált különösen aktuálissá (mondjuk kár, hogy például a szektoromban sokan nem tudták vagy nem akarták tudni annak szövegét...). Sajnos a pályán a nemzeti tizenegyünk is megkapta a maga csapását, ugyanis néhány perc elteltével az ellenfelünk egy jobb oldali beadást követően közvetlen közelről szerzett vezetést. A kapott gól olyannyira megfogta a mieinket, hogy ezután szinte futószalagon érkeztek a vendégek lehetőségei, akadt például egy mellé szállt kísérletük, de Dibusz Dénesnek is kellett nagyot védenie. A nyárias hőmérséklet dacára nem csak az északiak rohamai miatt fordult egyre dermesztőbbé a légkör a hazai szektorokban, hanem attól is, amikor a csereként beszálló Tóth Alex remek labdájából ziccerbe került Sallai Roland a vendégek hálóőrével szemben sem tudta eltalálni a svédek kapuját... A kihagyott helyzetünk ráadásul azonnal megbosszulta magát, amikor egy tizenhatosunkon belüli labdázgatás során Dibusz rossz emberhez passzolt, az ellenfél játékosa pedig az előtte kínálkozó lehetőségből kettőre növelte a vendégek előnyét. Bár nem szokásom beszólni a szurkolótársaimnak (pláne, hogy igencsak pórul lehet járni, amennyiben nem megfelelő személybe kötünk bele), mégis kelletlen szavakat címeztem egy mellettem a büfé irányában elhaladó drukkerünk felé, aki éppen nem túl irodalmi stílusban küldte el első számú hálóőrünket melegebb éghajlatra - tény, hogy Dibusz Dénes nagyot hibázott, de a sajátjainkat még akkor sem kellene ilyen jelzőkkel illetni, ha a mindennapokban egyre inkább a hasonló stílus "árad"... Vagy csak a Fradi-táborban nem szoktam hozzá az ilyesmihez? Kedvenceim persze még 0-2-nél sem adták fel, de támadásaink rendre elhaltak az északiak kiváló védekezésén, egyetlen kivételként Sallai Roland dolgoztatta meg az ellenfél kapusát egy szöglettel felérő bedobásunkat követően. Sebaj, a nézőtéren ugrálással adhattunk hálát annak, hogy nem románként születtünk, majd a hosszabbítás perceiben az újabb svéd lehetőségeket már harsány füttykoncert kísérte - az első próbálkozásuk alkalmából Dibusz mentett meg bennünket az északiak harmadik találatától, aztán amikor már ő is tehetetlennek bizonyult, a videóbíró segített rajtunk. Így legalább nem vált megalázóvá a vereségünk...

"Hogyan lesz ebből vébé?" - tette fel a kérdést mögöttem egy szurkoló, melyet a válogatottunk ősszel remélhetőleg ennél sokkal jobb teljesítménnyel válaszol meg. Ellenkező esetben szerintem nem is érdemes eljátszanunk ezzel a gondolattal, ugyanis a mieink ezen a mérkőzésen - különösen a második játékrészben - talán a Rossi-korszak legkiábrándítóbb produkcióját mutatták be, amely már-már vetekedett a nemzeti tizenegyünk általam még fiatalabban oly sokszor látott kilátástalan meccseivel. Szeptemberig viszont még van idő, hátha addig kedvenceink összeszedik magukat, ahogy tették ezt korábban az angoloktól elszenvedett súlyos vereség utáni vesszőfutásunkat vagy a tavalyi Nemzetek Ligája-csoportkörünk gyenge rajtját követően...