Végre kiszakadt a gólzsák

A futball nem pontozásos sportág - szól az alapigazság, mellyel mi, Fradi-szurkolók az idei évben mégsem igazán lehettünk kibékülve. Hiába javult fel valamelyest a kedvenceim játéka az őszi szezonhoz képest, ez egyelőre az eredményeinkben kevésbé mutatkozik meg, így két hónapig csak álltathattuk magunkat azzal, hogy a mieink erőfeszítései előbb-utóbb kifizetődnek, és akad olyan szerencsétlen ellenfelünk, aki végre beleszalad a zöld-fehér késbe... De mikor, ha nem most? - tehettem fel a kérdést a március 15-i hétvégén, amikor a Fradi hazai pályán fogadhatta az NB I-ben sereghajtó Kecskemét csapatát.

A nagyobb arányú győzelmünkről szóló várakozásaimat ezúttal talán kincstári optimizmus is fűthette, elvégre a Bács-Kiskun vármegyeiek az utóbbi időben jó párszor törtek már borsot kedvenceim orra alá, ráadásul a mieinket is láttam már erősebbként az idénybelinél. Persze a szoros bajnoki versenyfutás miatt elsősorban nem a gólkülönbségünk javítása, hanem a három pont megszerzése volt a legfontosabb számunkra ezen a kifejezetten hűvös kora délutánon, így a tél visszatérése ellenére is kitartó tízezres hazai közönség nagy része szerintem egy szűkös Fradi-sikert is aláírt volna - ennél is többen énekeltük kezdéskor a Himnuszt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére, melyről a Táborunk egy molinóval, majd a Kossuth-indulóval emlékezett meg. Utóbbi dal miatt néhány pillanatra békés, sőt, egyenesen a békemeneteket idéző hangulat lengte körül a stadionunkat (noha az említett rendezvény feltételezhetően csak egy év múlva, közvetlenül a választások előtt lesz esedékes, ha csak a világ "fura" urai addig valami újabb, bennünket is érintő háborút vagy lezárásokat okozó járványt nem találnak ki...), elvégre nemzeti imádságunk előadásához nemcsak a pályára lépő magyar futballisták, hanem még a vendégszurkolók is csatlakoztak. Az idill mondjuk elég hamar elmúlt, így kisvártatva némi döbbenettel figyelhettük, hogy a KTE nemcsak bátor támadójátékot próbált ellenünk játszani, hanem hamar át is játszották védelmünket, utolsó passzaikba azonban szerencsére hiba csúszott. Rögtön meg is jegyeztem, hogy Keane edző fáradozásainak hátul nincs túl sok foganatja - ezzel szemben az ezúttal kezdő Alekszandar Pesics-nek csak tudott mutatni valamint az ír szakember, szerb csatárunk ugyanis kapott jobb oldalról Tóth Alextől egy remek labdát, mellyel a lilák egyik futballistájának érintésével az első helyzetünkből betalált az ellenfelünknek. A kecskemétiek azonban ettől nem törtek meg, egy-két apró lehetőséget ki is dolgoztak, miközben a kedvenceim a pálya mindkét széléről ívelgettek fejre, sokáig mérsékelt eredménnyel. Nem volt tehát túl lenyűgöző a játék, emiatt a rigmusaink is visszafogottan szóltak, olykor bizony még a vendégdrukkereket is hallottuk a B-középben... Az állóvizet a félidő hajrájában Cebrail Mackrekis kavarta fel, amikor a saját térfelünkről szinte teljesen zavartalanul jutott el a folyamatosan hátráló Bács-Kiskun vármegyeiek kapujának előteréig, ahol kiválóan indította a tőle jobbra üresen sprintelő Habib Maiga-t, aki könyörtelenül bombázott az ellenfelünk hálójába. Sőt, a két találatos előnyünket még tovább hízlalhattuk volna, ha a szünet előtt Naby Keita lövését nem védi ki bravúrral a lilák kapusa. Ettől még elégedetten várhattuk a lelátón a folytatást...

...amely a második játékrész elején rögtön döbbenettől vegyes elégedetlenséggé alakult, amikor az utóbbi évek egyik legnagyobb kihagyott helyzetével szembesülhettünk: egy szemfüles mélységi passz után két futballistánk vezethette rá a labdát a kecskemétiek hálóőrére, Varga Barnabás ugyanakkor hiába passzolt az ötösön belül önzetlenül Ibrahim Cissé elé, középső védőnk az üres kapu fölé bombázott. Nemcsak francia játékosunk, hanem én is fogtam a fejemet a nézőtéren, másoknak pedig mindenféle cifra jelzőt juttatott eszébe az eset - utoljára talán a Veszprém-Nexe kézilabda-meccsen láthattam élőben ekkora gólszerzési lehetőséget, amely kihasználatlanul maradt, mindenesetre a közönség reakcióját leghitelesebben ezúttal is a kollektív "baszd meg"-fogalmával adhatnám vissza. A meglehetősen gyenge KTE ugyanakkor ettől a lélektani előnytől sem fordította a saját javára a mérkőzést, hiszen a vendégegyüttes helyzetig már nem jutott el, a Bács-Kiskun vármegyeiek közül pedig talán hálóőrük nyújtotta a legjobb teljesítményt, aki hamarosan Pesics lövését hárította. Szerb támadónk azonban kisvártatva mégis betalált másodszor a kecskemétieknek, amikor magabiztosan értékesített egy nyilvánvaló kezezés után megítélt tizenegyest - ezzel el is dőlt a győztes kiléte, a Tábor pedig a "Fradi ma újra hármat vág..."-örökbecsűvel, emellett némi Újpest-szidalmazással ünnepelte a mieinket, elvégre nemsokára két derbin is szurkolhatunk majd kedvenceinkért (az NB I-es találkozón terveim szerint magam is ott leszek). Ennek örömére a szakvezetésünk a hajrában több cserét is pályára küldött, közülük Abu Fani egy hajszálpontos szabadrúgással találta meg Raúl Gustavo-t, brazil védőnk pedig közvetlen közelről szerezte meg negyedik gólunkat. Sőt, amennyiben a Fradi komolyabban veszi a végét, ennél is fölényesebben győzünk - a lényeg azonban az, hogy továbbra is lőtávolban üldözzük az éllovas Puskás Akadémiát, ráadásul ebben a fordulóban mindezt végre egy magabiztos, 4-0-ás sikerrel tettük meg.

Nem véletlenül fogadta vastaps a mieinket a lefújást követően, hiszen ebben a bajnokságban nem sokszor zsebeltük be a három pontot ennyire ellentmondást nem tűrő módon - amely akkor is megsüvegelendő, ha a vendégek tudásuk alapján még Ancelotti-val vagy Guardiola-val a kispadjukon sem hosszabbítanák meg az NB I-es tagságukat, nemhogy az amúgy szimpatikus, de edzőként még rutintalan Gera Zoltánnal... Utóbbi viszont legyen a KTE problémája, kedvenceimnek ugyanakkor a feladat adott: a válogatott szünet után hasonló magabiztossággal kell két vállra fektetnünk a Bács-Kiskun vármegyeieknél combosabb ellenfeleinket is. Hátha ehhez éppen erre a győzelmünkre volt szükség...