Újra nagyot dobbant a Fradi-szív

A XXI. század második évtizedében sokaknál szinte divattá vált a régi értékek eltűnésén keseregni. Nincs ez másként a kedvenc csapatom játékosainak klubhoz való érzelmi kötődésével sem, elvégre elég gyakran hangzik el a vélemény, miszerint a jelenlegi, főleg külföldiekből álló zsoldosseregünkhöz képest például - ha csak a legnagyobbak közül említek, bár ezt a felsorolást azért lehetne még gyarapítani - Dalnoki Jenő, Albert Flórián, Varga Zoltán, Nyilasi Tibor vagy épp Lipcsei Péter mennyivel inkább átérezték azt, hogy mit is jelent a Fradiban játszani, mely üzenet ezáltal átragadt társaikra is, így a zöld-fehérek szurkolói számos nehéz pillanat ellenére is többször ünnepelhettek akár hazai, de még talán világraszóló sikert, mint a többi itthoni futballrajongó. Persze ahogy körülöttünk minden, a labdarúgás is folyamatosan változik, az idők során egyszerű sportból szórakoztató iparággá vált, ahol mindenféle háttér hiányában a Ferencváros valóban különleges szellemisége önmagában igen keveset érne az itthoni és a nemzetközi versenysorozatokban - de vajon kipusztíthatja ez a Fradi-szívet, amely annyi megpróbáltatást átvészelt már?

A kérdés 2022 kora őszén azért is vált aktuálissá, mert a Sors régi sérelmek törlesztésére adott lehetőséget csapatunknak, mellyel - talán ennek ismeretében - játékosaink éltek is, noha fiatalként minden bizonnyal nem szeretett klubom mezéről álmodoztak, amikor kimentek focizni a grundra, vagy bontogatták szárnyaikat első egyesületükben. Így hiába nem mutatott igazán meggyőző játékot a Ferencváros a Bajnokok Ligája, majd az azeri bajnokkal szembeni kiesésünk folytán az Európa Liga selejtezőiben, a rajongók szemében az idei nemzetközi szereplésünket mindenekelőtt a pozsonyi Slovan elleni idegenbeli, hátrányból felállva kiharcolt kiütéses győzelem határozza meg, ahol egy harminc éves, elég csúnya eredményt adtunk vissza vendéglátóinknak, amely az ominózus, 1992-es mérkőzésen történtek miatt talán a felvidéki magyarság túlnyomó részének is őszinte örömet okozhatott. Természetesen az Európa Liga főtáblája az ellenfelek erejét tekintve más kávéház, mint a mindenkori szlovák bajnokcsapat színvonala, így a párharc lezárása óta az említett 4-1-es sikerünkből messzemenő következtetéseket már nem lehet levonni, de hiába merengtem olykor azon, miszerint Csercseszov edző kinevezése óta nem jártam olyan meccsen, ahol kedvenceim tényleg jól játszottak volna, az a júliusi este valahogy belém ültette azt a reményt, hogy a mieinknek talán mégis van szívük a Fradihoz. Talán ez is arra ösztökélt, hogy ezúttal - a korábbi évekkel ellentétben - mindhárom nemzetközi kupás csoportmérkőzésünkre elővételben vásároljak jegyet, pedig hiába csökkentek a belépők árai tavalyhoz képest, az átlagember pénztárcájához viszonyítottan azért továbbra is drágának minősülnek (az enyém például alkalmanként tízezer forint körül alakul, melynek kifizetését magam gond nélkül megtehetem, más számára azonban okozhat problémát...). A jövő azonban bizonytalan: egyre kevésbé tudhatjuk, mit hoz majd a holnap, így becsüljük meg, hogy a Ferencváros jelenleg a szerb és a török bajnokkal, vagy a kamaszkoromban egy ízben a Bajnokok Ligája döntőjében is feltűnt francia AS Monaco-val tétmeccseket játszhat a következő két hónapban.

Mivel a Fradi európai főtáblás mérkőzésére eddig életemben egyszer, tizennyolc éve látogattam ki (akkor a Puskás-stadionban értünk el 1-1-es döntetlent a Feyenoord-dal szemben), őszinte várakozással tekintettem az első, Trabzonspor elleni Európa Liga-csoportmeccsünk elé, ahol ebben a szezonban először láthattam a mieinket élőben. Noha előzetesen kicsit féltettem a kedvenceimet a török élmezőny játékerejétől, néhány nappal a találkozó előtt a Ferencváros egy másik, régi adósságát is törleszthette: az idegenbeli derbin 6-0-ra verte az Újpestet, alaposan elnémítva ezzel a tizenkét éve a rászámolásban jeleskedő lila-fehér híveket, így a zöld-fehérek kellő önbizalommal készülhettek erre a csütörtök estére. De nemcsak ők, hanem a stadionban jelenlévő tizenhétezer szurkoló is bizakodással hangolt a kezdő sípszó előtt, így a csapatok bevonulásakor egy ötletes, stílszerűen Eger ostromát felelevenítő koreográfiával, valamint egy közel teljes lelátós Himnusszal köszöntöttük a mieinket.

A hangulat tehát adott volt arra, hogy a kedvenceim végre az idei szezonban is náluk magasabban jegyzett együttes ellen érjenek el értékes eredményt. Így hiába kezdtek lendületesen, különösen a pálya bal oldalán vezetett támadásokkal a törökök, a mieink nem ijedtek meg, olyannyira, hogy néhány perc elteltével Tokmac lecsapott egy középre ívelt labdára, melyet kapásból, gyönyörű mozdulattal bombázott a vendégkapuba. A gyors vezetés olyan eksztázist okozott a hazai lelátón, amellyel talán még nem találkoztam mostani otthonunkban, ugyanis teli torokból, még az ülőszektorokban is szóltak a Tábor által indított rigmusok. Hamarosan azonban a játékvezető vívta ki a közönség haragját, ugyanis az első negyedóra vége felé Tokmac indításából Boli tört be a Trabzonspor tizenhatosán belülre, ahol egy védővel való ütközését követően fájdalmasan terült el. A bíró sípja persze néma maradt, így válogatott jókívánságok, és némi ennivaló is záporoztak irányában, az iránta érzett ellenszenvet pedig tovább fokozta, hogy a sporttárs bal oldali bekkünket, Eldar Csivicset egy kemény ütközés, majd némi videózás után piros lappal büntette. A lelátó részéről a reakció nem maradt el, ekkora erejű füttykoncertet még sosem tapasztaltam semmilyen rendezvényen, amely persze nem ijesztett rá az emberelőnybe került törökökre, akik innentől kezdve egyre-másra dolgozták ki helyzeteiket. A kedvenceim viszont a visszatérése óta talán először kiválót produkáló Besics vezérletével önfeláldozóan, magukat nem kímélve védekeztek, bár a vendégek többször is veszélyes helyzeteket alakítottak ki a kapunk előtt, Dibusz Dénes eszén azonban ekkor még nem jártak túl. Annak ellenére, hogy a barátnőm például csaknem dühöngött az addig emberfelettit nyújtó Boli lecserélése miatt, jó volt látni azt is, hogy a kedvenceim a támadásokat sem adják fel. Olyannyira, hogy fél óra elteltével Tokmac kapott egy remek labdát a bal szélen, beadása pedig a nyári igazolásunkat, Adama Traorét találta meg, aki kapásból talált a Trabzonspor hálójába. "A Fradi ma újra hármat vág" - hangzott az elvárás a kapu mögötti részről, melyet a törökök úgy próbáltak elhárítani, hogy egy szabálytalannak tűnő labdaszerzést követően két passzból juttatták az ötösünkön belülre a játékszert, ahol a csatárjuk természetesen nem hibázta el az előtte kínálkozó lehetőséget. Ezért nemcsak a vendégek szépítése és a bennünket is permetező eső, hanem a bíró miatt is bosszankodhattunk, aki a mezőnyben érzésem szerint rendre az ellenfelünket részesítette előnyben. Hamarosan azonban a játékvezető előtt a Trabzonspor egyik védője saját tizenhatosán belül ért kézzel a labdához, melyből tizenegyeshez jutottunk. Noha kicsit tartottam attól, hogy az utóbbi időben talán szertelennek tűnő Tokmac ezt a sanszot is könnyelműen kezeli, támadónk kegyetlenül végrehajtotta az ítéletet, 3-1-re alakítva a mérkőzés állását. A félidő végén még a törökök korábban Újpesten futballozó csatárja, Enisz Bardhi érdemelte ki többször is a "lila k*rva" jelzőt a közönségtől, ő azonban a kispesti Zsótér Donáttal ellentétben nem tudott rajtunk revansot venni, így kétgólos hazai előnnyel vonulhattak pihenőre a csapatok meccsélményeim egyik legmozgalmasabb első félideje után.

"Hosszú menet lesz" - említettem barátnőmnek a szünetben, amely be is igazolódott, ugyanis a második játékrészben a vendégek mindent elkövettek a mérkőzés megfordítása érdekében. Ez nemcsak több cseréjükben nyilvánult meg, hanem egyre-másra dolgozták ki a komolyabbnál komolyabb helyzeteiket, melyek két alkalommal a kapufán csattantak, de egy közeli fejesük is a szívbajt hozta ránk a nézőtéren. Hiába kezdtek fáradni a tíz emberrel futballozó mieink, talán a folyamatos buzdításból erőt merítve próbálkoztak rendszeresen ellentámadásokkal, a hatvanadik perc környékén például Besics bombáját kellett védenie a törökök kapusának, aki Henry Wingo lövésénél már tehetetlennek bizonyult, a kapufa azonban mentett helyette. Ezt követően azonban Dibusznak is akadt feladata, aki elképesztő formában hárította a kapunkra záporozó lövéseket. Hamarosan azonban hálóőrünk is tehetetlen volt, amikor a Trabzonspor egy középre ívelt labda után, közvetlen közelről szerzett gólt, így negyed órával a vége előtt kezdett meleggé válni az a bizonyos pite. Csercseszov edző cserékkel próbálta felrázni a kedvenceimet, akik közül a nemrég érkezett Gojak ígéretesen játszott, de hiába a fegyelmezett, odaadó védekezésünk, ellenfelünk a nyolcvanötödik perc környékén egy, a tizenhatosunkon belül ide-oda pattogó labdát szemfüles módon juttatott a kapunkba. A lelátó egy pillanatra elcsendesedett, kizárólag a vendégszurkolókat lehetett néhány másodpercre hallani, és a nem éppen pártatlan játékvezetés miatt elsőre ahhoz sem fűztünk sok reményt, hogy az eredményjelző táblán a találat felülvizsgálatáról tájékoztattak bennünket. Mint végül kiderült, les miatt visszavonták a gólt, melynek pillanata felért azzal, mintha negyedszer is betaláltunk volna a törököknek. A legutóbbi hazai derbi után ismét a videóbíró adott okot az örömre, így nem mondhattuk azt, hogy ne találnánk meg a modern dolgok pozitív oldalát. :) A vendégek ennek ellenére sem adták fel a lefújásig, a hosszabbításban akadt egy veszélyes lehetőségük szabadrúgásból, amely azonban Dibuszig sem jutott el, így hősies harc árán, emberhátrányban sikerült megtartanunk 3-2-es előnyünket egy, a kedvenceimnél papíron erősebb csapattal szemben.

Ennek megfelelően a közönség joggal ünnepelte hosszú percekig a mieinket (a Himnusz ekkor talán még libabőrösebb érzést jelentett, mint a kezdés alkalmából), elvégre ez a Fradi-szív diadala volt, olyan siker, melyet mind az eredmény, mind a körítés miatt bátran oda lehet tenni a dicső múltunk nagy pillanatai mellé. Még akkor is, ha a fanyalgók joggal mutathatnak rá, hogy játékosaink egyike sem az utánpótlásunk terméke, bár az anyatejjel aránylag kevesen szívják magukba a Ferencváros szeretetét, így valahol csak el kell kezdeni, legyen szó magyarról vagy légiósról. :) Ezzel a győzelemmel egyelőre alappal bizakodhatunk abban, hogy a kedvenceim még tavasszal is pályára léphetnek valamelyik európai kupasorozatban, amely a csoportellenfeleinket elnézve azért nagy szó volna. De ha esetleg ez mégsem jönne össze, akkor is vigasztalhat majd engem az a tény, hogy noha a 2022-es év bővelkedik negatív eseményekben, a Trabzonspor elleni összecsapás már nem az első olyan idei meccsélményem volt, amely életem végéig emlékezetes marad számomra.

Köszi a képeket, Barbi! :)