Továbbjutás minimális erőkifejtéssel

A Fradi számára kifejezetten fontos és közönségcsalogató mérkőzéseket hozott ez az október - az már más kérdés, hogy különböző elfoglaltságaim (Ludogorec) vagy a kapu mögötti jegyek idejekorán történt kiárusítása (Újpest) miatt ezek közül egyikre sem volt lehetőségem kilátogatni. Mindenszentek hosszú hétvégéje előtt viszont néhány nap szabadságot vettem ki a munkahelyen, közöttük a szerdát is, amikor a Magyar Kupa még állva maradt hatvannégy csapata feszült egymásnak. Közöttük kedvenceim is, ellenfelük a harmadosztályú BKV Előre együttese volt - mivel erre a kis időre tudatosan félretettem a feladataimat, a ferencvárosi és az alacsonyabb osztályú meccsélményt is megkaphattam ugyanazon őszi kora délutánon.

Bár a találkozó előtt az interneten fellelhető szurkolói véleményeket olvasgatva a túlnyomó többség véleménye az volt, hogy semmi szükség erre a mérkőzésre az éppen következő, az NB I-es tabella első felébe tartozó ellenfelek és az Európa Liga-csoportmeccsek mellett, egy ilyen kupapárosításnak mégis sajátos hangulata van. Az persze igaz, hogy például Füzesgyarmaton, esetleg Nagybajomban kis túlzással élve népünnepély lett volna a zöld-fehérek látogatása, míg itt, Pesten ugyanez korántsem mondható el, hiszen semennyire sem mozgat meg tömegeket, ha az FTC alacsonyabb osztályú fővárosi csapattal játszik, még ha tétmeccsről is beszélünk. Rajongóinkkal ellentétben mondjuk az amatőr játékosokból álló vendéglátóinknak biztos nagy élmény lehetett a Fradi ellen pályára lépniük (különösen csapatkapitányuk kisfiának, aki a kezdőrúgást végezte el a közönség biztatása mellett, de ne szaladjunk ennyire előre). Nekem ugyanakkor ezúttal kapóra jött, hogy nem kellett sokat utaznom (amúgy sem szeretek), ráadásul a Sport utcai stadion ódon, faszerkezetű tetővel ellátott tribünje egy, a történelem viharában sajnálatos módon eltűnt kort idéz (itt természetesen nem a klubház belsejének hamisíthatatlan szocreál módon történt kialakításának, hanem az épület kivitelezésének időpontjára gondoltam), különleges hangulatot varázsolva a helyszínnek. A sporttelepre való belépés előtt egy kicsit el is merengtem azon, hogy ha a szomszédos, jelenleg modern Új Hidegkúti Nándor Stadion ebben a formájában mondjuk ötven-hetven év múlva is ott fog állni, addigra az építményt szemlélők több dolgot lesznek-e képesek felfedezni a XXI. század első felének Magyarországából, mint jelenleg mi a múlt ezen szeletéből...

A lelátón helyet foglalva nem lepődtem meg, amikor a műsorközlő ismertette a kezdőcsapatokat, és a mieink között egy sor olyan játékost - így például Gróf Dávidot, Szerető Krisztofert, Csonka Andrást, Priskin Tamást, vagy épp szlovák légiósunkat, Skvarkát - is felsorolt, akiknek felbukkanása nem igazán gyakori az első keretben. Az viszont már annál inkább váratlan volt, hogy a munkanapi, délután fél egyes kezdés (sosem értem, hogy a kupamérkőzéseket miért nem időzítik hétköznap arra a néhány munkaszüneti napra, ha már egy szeptemberi szombat-vasárnap kivételével a hétvégéket nem kívánják erre a célra áldozni, elvégre a szurkolókért is lenne ez az egész), valamint az esős, kifejezetten hűvös idő ellenére is összegyűltünk a vendégszektorban nagyjából ötszázan, ami azért a magyar futball állapotához képest megsüvegelendő teljesítmény (a hazai oldalra sajnos nem láttam rá, így nem tudtam megsaccolni a pontos nézőszámot). A meccset lendületesen kezdte a Ferencváros, játékosaink támadólag léptek fel, ahogy azt kell egy NB III-as ellenféllel szemben. Olyannyira, hogy a negyedik percben Franck Boli érvényesítette a tizenhatoson belül tempófölényét a hazai védőkkel szemben, majd szinte zavartalanul a BKV kapujába bombázott. Amennyire simának tűnt volna ezután a folytatás, olyan gyorsan egyenlítettek vendéglátóink: egy jobb oldali beadás után az Előre egyik játékosa fejjel talált a kapunkba. Ezt követően sem volt megállás, hamarosan ismét nálunk volt az előny: a kék-sárgák játékosa szerelte az egyik támadónkat, a továbbguruló labda pedig megtévesztette a BKV teljes védelmét és a kapusát is, olyannyira, hogy az meg sem állt egyenesen a hálóig. Ekkora potyagólt ritkán látni - ha még nem is volt ez a mérkőzés olyan emlékezetes számomra, mint a legutóbbi látogatásom ezen a helyszínen (több mint tíz éve, az NB II Keleti csoportjában játszottunk itt egy fordulatos 4-3-at a közlekedésiekkel, talán az egyik legizgalmasabb találkozó volt, amire eddig kilátogattam), de ezt az egy találat bizony megmarad bennem, még ha éppen Puskás-díj nem is jár érte szerzőjének...

A folytatás már nem volt ennyire pörgős, a felázott talajon nyüstölték egymást a csapatok, a Fradi mezőnyfölényben játszott, míg a hazaiak kontrákból, különösen a jobb szélen történő megindulásokkal próbálták veszélyeztetni Gróf kapuját. Természetesen a Tábor teljesítményén is érződött, hogy ez nem egy Újpest elleni vagy egy nemzetközi kupameccs, de egy-két dal azért elhallgattatta a BKV Előre szimpatizánsainak gyermekkórusát. Ezen kívül inkább a közönség spontán reakciója adott aláfestést az egésznek, így kicsit olyan érzése lehetett ekkor az embernek a stadion, a körítés és az időjárás miatt, mintha egy angol alacsonyabb osztályú mérkőzésen járna. A félidő vége felé előbb a nagyot küzdő, bár erősen formán kívüli Boli lőtt közvetlen közelről, nagy helyzetben a kapu fölé, majd az apait-anyait ezúttal kevésbé beleadó Szerető Krisztofer és a szintén félgőzzel futballozó Varga Roland lövését kellett a hazai kapusnak védenie. A szünetben körülöttem többen is megjegyezték, hogy hiába várják bizonyos játékosaink élesebb meccseken a kezdőcsapatba kerülést, ha amikor végre a pályára kerülnek, lazsálnak és féltik a lábukat egy-egy belépőtől (sajnos Szerető Krisztoferre ez pont jellemző volt, bár előfordulhat, hogy csak megzavarta a tőle szokatlan szélső védő poszt, amelyre Rebrov edző ezen a napon őt kiszemelte).

Annál inkább igyekezett rátermettségét bizonyítani a zöld-fehér felnőttcsapatban ezúttal debütáló, 16 éves Csontos Dominik, akit a második félidőben küldött be bal oldali védőnek a szakvezetés - fiatal játékosunkon látszott, hogy később is szeretne pályára lépni a "nagy Fradiban". Persze ezen kívül kezdetben alig történt futballra emlékeztető jelenet a szünetet követően, amely a BKV Előrét dicséri, elvégre szervezettségükkel saját képességeikhez képest kihozták ebből a mérkőzésből a maximumot. Vagy éppen a mieink kritikája, hogy csak a mezüket sétáltatták meg egy rövid időre játék helyett... "Már megbántam, hogy kijöttem" - szólt egy hang néhány sorral felettem, amit talán meghallhattak kedvenceink is, ugyanis idővel magasabb fokozatra kapcsolt a Ferencváros. Előbb Varga Roli szabadrúgását védte bravúrosan a hazai kapus, de néhány perccel később már tehetetlen volt, amikor Skvarka okos passzal megtalálta Bőle Lukácsot, aki védhetetlenül zúdított a bal felsőbe. Ezzel minden eldőlt, bár csapatunk azért még megpróbálta kiszolgálni a közönséget: Varga Roland tört be a vendéglátók tizenhatosán belülre, majd a kapufát találta telibe, a kipattanó labdát pedig Bőle vágta fölé. "Színre szín" - jegyezték meg mögöttem, amikor Rebrov edző a támadósorban frissített, Bolit Isaelre váltva, aki a hajrában két lövéssel is jelentkezett, bár ezek inkább a közlekedésiek kapuja mögött parkoló autókra, vagy épp a sporttelep melletti remízben pihenő villamosokra jelentettek veszélyt. A hosszabbításban a többség már hangosan követelte a bírótól, hogy fújja már le a meccset, elvégre egyre hidegebb lett, és a színvonal továbbra sem verdeste az egeket.

A spori hamar engedelmeskedett, így maradt az 1-3, amellyel a Fradi a továbbjutásnak, a BKV pedig a tisztes helytállásnak örülhetett (nem véletlenül szólt részükre a Tábor "Szép volt, fiúk!" rigmusa). Egy ilyen mérkőzést természetesen nem lehet összehasonlítani egy bajnoki vagy nemzetközi kupameccsel, ezért szigorúan a Magyar Kupánál maradva, a következő fordulóban egy másik Előre ellen, Békéscsabán ennél sokkal több kell. Feltételezem, hogy az a párosítás sokkal érdekesebb lesz a Sport utcai kék-sárgák elleninél, mind a pályán, mind a lelátón látottakat illetően.