Tovább az úton

A tévés közvetítéseknek, no meg az előző hónap utolsó hétvégéjén véget ért téli időszámításnak köszönhetően az idei évben április első hétvégéjéig kellett várni az első olyan, hazai Fradi-bajnokira, amelyet igazi tavaszi időben, napsütésben rendeztek. Mivel ezt a szombatot Pesten töltöttem, és késő délutánra a programjaim is elfogytak, a már említett, kellemes körítés miatt még akkor is a Népliget felé húzott a szívem, ha ezúttal nem rangadóra, hanem "csak" egy Paks elleni mérkőzésre került sor.

Nagyjából fél órával a kezdés előtt értem a stadionhoz, ahol örömmel tapasztaltam, hogy a hétközi kupakiesésünk ellenére a tavaszi félévben nem túl acélos (ugyanakkor a két csapat legutóbbi Üllői úti találkozóján döntetlent elért) tolnaiak elleni meccs is közönségcsalogatónak bizonyul, ugyanis a pénztárnál rengeteg ember állt sorba jegyért. Az viszont már kevésbé volt szívderítő, hogy ahogy közeledett az öt óra, a tömeg valahogy nem akart elfogyni előlem, pedig ha csak három-négy perc jutott volna egy-egy vásárlóra, akkor is húsz-huszonöt perc alatt eljött volna az én időm, és simán beérek kezdésre. Ez nem így történt, így csak a kiszűrődő hangokból szereztem tudomást a bajnoki címet nyert jégkorongozóink ünnepléséről, valamint utána egy hangrobbanás útján arról is, hogy szeretett csapatom már az első percben megszerezte a vezetést. Noha volt valami hangulatos, és a mai eszközökkel, de a régi időket idéző abban is, ahogy mögöttem mindenki elkezdte kutatni, kié a találat és milyen körülmények között született (ekkor még Dvalit írta gólszerzőnek a Nemzeti Sport internetes verziója, amit a szünetben az eredményjelzőn Lenzsér öngóljára javítottak), azonban a klubházban nem ártana ötletelniük az ezért felelős személyeknek annak érdekében, hogy egy NB I-es mérkőzésünk előtt a jegyvásárlók kiszolgálása minél gördülékenyebben haladjon (itt leginkább arra gondolnék, hogy az összes kassza működjön ilyenkor, ne adj Isten egy molinót is ki lehetne feszíteni a pénztárak fölé azzal az esetleg angol nyelvre is lefordított kiírással, hogy jegyet csak szurkolói kártyával adnak ki, mert előttem bizony anélkül is próbálkoztak bejutni, és itt nemcsak külföldi turistákról volt szó...). Azt pedig pláne nem várhatják el mindenkitől, hogy két-három órával kezdés előtt már a stadion környékén múlassa az időt (nekem is fél négykor derült ki aznap, hogy ki tudok egyáltalán látogatni), vagy hetekkel korábban, elővételben biztosítsa a helyét, és ez különösen igaz akkor, ha új szurkolók megnyerése is a cél (miért ne lenne az?), mivel mindenki "egymeccsesként" kezdi, a lelátót viszont vonzóbbá semmi esetre sem teszi, ha első blikkre még a huszadik percben is a szurkolói kártyás regisztrációnál, esetleg a jegyekért kell várni...

Végül az ötödik perc környékén értem be jól megszokott helyemre, a B-közép szélére, ahol azt láthattam, hogy hazai csapathoz méltóan a Fradi veszi át a kezdeményezést, míg a számomra kifejezetten szimpatikus, kizárólag magyar játékosokat foglalkoztató ellenfelünk híréhez méltóan szervezett védekezéssel és kontratámadásokkal próbálja megnehezíteni a dolgunkat. Eleinte a bal oldali középpályánk volt aktívabb, Bőle Lukács ebből a pozícióból ugratta ki Petrjak-ot, az ukrán középpályás lövését azonban a paksiak kapusa szögletre ütötte. Arra azonban senki sem számított, hogy hamarosan a vendég zöld-fehérek is komoly veszélyt teremtenek a kapunk előtt, egyik támadójuk még Dibuszon is átemelte a labdát (arccsont ezúttal nem került veszélybe), ám ekkor az élete első bajnoki mérkőzésén pályára lépő Takács Zsombor szerencsére a gólvonalról tisztázott. A fiatal védő harcosan futballozott, nem tűnt megilletődöttnek és nem is lógott ki a csapatból teljesítményével, így csak remélni tudom, hogy minél többször látom még őt a Ferencváros mezében. A félidő első felében még egy helyzetet jegyezhettünk fel, Bőle bal oldali beadásával Tokmac-ot találta meg, kenyai-norvég állampolgárságú csatárunk azonban a tizenhatoson belül, tisztának tűnő helyzetben sem találta el a paksiak kapuját. A huszonötödik perc tájékától ellenfelünk behúzódott az atombunkerbe, így sok lehetőség nem adódott a csapatok előtt, talán Szihnyevics bombájára emlékszem, amely azonban ugyancsak célt tévesztett. A táborunk ennek ellenére is lelkesen dalolt, a szünetet jelző sípszóval ugyanakkor az oldallelátóról szórványos füttyszó is felharsant, sokan immár nem először voltak elégedetlenek azzal, hogy a biztató kezdést némi visszaesés követte részünkről.

A második félidő az elsőhöz hasonlóan hazai fölénnyel indult, amely néhány perc elteltével góllá is érett. Egy elveszített labdát Isael Barbosa szerzett vissza harcosságával a vendégektől, majd Bőlét indította, aki Tokmac elé tálalt, afrikai támadónk pedig közelről már nem hibázta el az előtte kínálkozó helyzetet. Az atomvárosiaknak az igazi csapás azonban csak ezután következett, hamarosan Frimpong terült el a középkörben, a vele szemben szabálytalankodó Simon András ezzel begyűjtötte második sárga lapját, így a paksiak tíz emberre fogyatkoztak. Ez kezdetben nem látszott meg a Fradi játékán, ellenfelünk olykor még a kapunkat is veszélyeztette, így mögöttem joggal jegyezhették meg, hogy "sok nyoma nincs az emberelőnyünknek". Mások - immár menetrendszerűen - Rebrov edzőt kérték dühösen számon, mivel sem Lanzafame-t, sem Böde Danit nem jelölte a kezdőcsapatba. Trénerünk utóbbi tanácsnak - még ha nem is hallotta meg - eleget tett, ugyanis miután Szihnyevics egy Petrjak-tól az ötösön belül kapott kiváló passzt sem tudott gólra váltani (a fehérorosz akarásával nincs gond, viszont szerintem erős önbizalomhiányban szenved, akárcsak a szintén télen szerződtetett Isael Barbosa, aki eddig nem igazán nyerte el a lelátó szimpátiáját, és ekkor még finoman fogalmaztam...), hórihorgas szláv csatárunk helyére Bödét küldte be, a szurkolók legnagyobb örömére. Sok mindent elárul, hogy a mérkőzés leghangosabb rigmusa talán a "Böde Dani" volt a madocsai Messi pályára lépésekor (na jó, a "Szar Szlovákia" kiáltás is elementáris erővel szólt, a közel tízezres közönség ugyanis egyként emlékezett meg északi szomszédaink "himnusztörvényként" nevezett intézkedésére). Dani nem felejtett el gólt rúgni, a szintén csereként pályára lépő Varga Roland ugyan még a vendégkapusba bombázott, a kipattanó labdával azonban az üresen maradt Bödének nem volt nehéz feladat egykori játékostársainak kapujába találnia. Magabiztos győzelem, Dani gólja, vezetjük a tabellát, mi kell még az örömünnephez? A végén beálló Szerető Krisztofer úgy gondolta, övé lehet a csattanó, jobb oldalról vezethette rá a paksi kapusra a labdát, amely végül - pechére - az oldalhálóban kötött ki. A Ferencváros újabb három pontjának megszerzését ugyanakkor ezen a délutánon szinte semmi sem veszélyeztette.

Győzelmünkkel lassan, de biztosan közeledünk harmincadik bajnoki címünk felé, bár a következő fordulókban azért a tolnaiaknál jóval komolyabb ellenfelek várnak csapatunkra. Ami bizakodásra adhat okot a következő hetekre nézve, hogy ha nem is sziporkázó játékkal, de helyenként látványosan sikerül hozni a papíron kötelező sikereket, melyből játékosaink erőt meríthetnek a rangadók nehezebb pillanataiban is.