Tökéletes formaidőzítés

A nyár beköszöntével, egyben a különböző bajnokságok és kupák lezárásával jó pár hétig a válogatottak szállítják a sportélményeket a szurkolók részére. Mivel egy ideje már nem a vizsgákra történő felkészülés tölti ki a júniusomat vagy a július első hetét (ki mondta, hogy nincs pozitív oldala az öregedésnek?), a meccséhségemet immár sokadik alkalommal csillapíthattam valamelyik nemzeti csapatunk mérkőzésével - egy éve például futballistáink örvendeztettek meg kiváló játékukkal, de korábban kilátogathattam férfi vízilabdázóink felkészülési vagy világbajnoki csoporttalálkozóira is. Ebben az évben - különösen, mert az eseményre a barátnőm még időben hívta fel a figyelmemet - ismételten az utóbbi sportágra esett a választásom, annyi különbséggel, hogy ezúttal női pólósaink Olaszország elleni barátságos meccsére jutottam ki.

Az említett párosítás még tét nélkül is bír némi presztízzsel, így nem csoda, hogy kezdés előtt nagyjából tíz perccel a lelátóra beesve szó szerint vadászni kellett két szabad helyre a Hajós Alfréd Uszoda nézőterén - némi szépséghiba, hogy a szemközti oldalon azért bőven akadtak hézagok, az ott helyet foglalók ugyanakkor saját tapasztalataim alapján nem az erre szolgáló jegyvásárlási felületen keresztül szerezték meg (az egyébként a mai viszonyokhoz képest kifejezetten olcsó, ezerötszáz forintos) belépőiket. Persze a hangulat a lényeg, amely már a kezdés előtt emelkedett volt, ugyanis a válogatottak bevonulását követően Gurisatti Grétát és Szilágyi Dorottyát köszönthettük százötvenedik nemzeti csapatbeli szereplésük alkalmából, a lelátó bal oldalának felső részén pedig a labdarúgó-válogatottunk szurkolótáborának magját fedezhettük fel, akiknek a mérkőzés talán egyfajta bemelegítés lehetett a Montenegró elleni idegenbeli és a Litvániával szembeni itthoni összecsapások előtt. Csak az volt számomra kissé furcsa, hogy a Himnuszt szinte alig énekeltük a nézőtéren, bár ezt a szomorú tapasztalatomat szeretném egy kicsit a közönség összetételére fogni, mivel körülöttünk leginkább utánpótláskorú vízilabdázókat és családtagjaikat láttam, őket pedig talán kevésbé hozza lázba egy felkészülési találkozó, mint például jómagamat...

Mindenesetre a mieink a medencében annál nagyobb kedvvel vetették bele magukat a mérkőzésbe, első támadásaink azonban rendre fennakadtak a vendégek betömörülő védelmén. A rést a pajzson csapatkapitányunk, Keszthelyi Rita találta meg egy életerős bombával, ám ezután hiába kaptunk emberelőnyös lehetőségeket, a magyar csapat azokkal sajnos nem tudott élni. A játékvezetők persze a túloldalon az ellenfelünket is megjutalmazták néhány hazai kiállítással, melyek végén türelmes labdázgatás végén kétszer is kíméletlenül bevették a kapunkat, így az első negyed után az olaszok vonulhattak előnnyel pihenőre. Szerencsére a lelátó kedvét nem szegte a kissé gyengébb teljesítményünk, a "Hajrá Magyarok!" felelgetős a döcögős indulást követően majdnem elemi erővel szólt, és szemrehányó megjegyzéseket sem igen hallottam a játéktér irányában.

Pedig lehet, hogy némi kritika megkönnyítette volna a válogatottunk dolgát, ugyanis a folytatás kifejezetten lehangolónak bizonyult - a vendégek előbb értékesítettek egy büntetőt, a mieinknek viszont nem ment ugyanez öt méterről, az ellentámadásból pedig a taljánok újra betaláltak, ezzel pedig már 1-4 állt az eredményjelző táblán. Szemmel láthatóan nem ízlett a kedvenceimnek az ellenfél nyitottabbá vált védekezése, akik ennek köszönhetően - az egyre inkább előforduló labdavesztésektől tartva - bejátszások helyett leginkább távolról kísérleteztek, ezeket azonban eleinte csak egyszer váltottuk gólra. Az olaszoknak bezzeg minden összejött, hiába védett a játékosainkat fiatal kora dacára is magabiztosan, tekintélyt parancsoló módon irányító Magyari Alda hatalmasat egy vendéglövésnél, a kipattanó pont az ellenfelünk egyik vízilabdázója elé került, aki közelről nem hibázott, így állandósulni látszott a háromgólos hátrányunk. Problémáinkat tovább fokozta, hogy centerünket, Parkes Rebecca-t sérülés miatt le kellett cserélni (barátságos meccshez képest elég parázs ütközetek zajlottak a játékosok között), igaz, az emiatt meghosszabbodott támadóidőnk végén legalább be tudtuk venni a vendégek kapuját. A negyed végén előbb örülhettünk egy nagyszerűen kivédekezett emberhátrányunk miatt, majd bosszankodhattunk azon, hogy időkérésünk ellenére sem sikerült közelebb férkőznünk az olaszokhoz. Ezért a "nagyszünetben" joggal említettem a barátnőmnek, hogy Bíró Attilának ki kell találnia valamit, máskülönben nem lesz esélyünk a győzelemre.

Szövetségi kapitányunk valószínűleg jobban tisztában lehetett ezzel, mint én, elvégre biztosan volt némi szerepe abban, hogy a második félidőre a mieink úgy csobbantak a medencébe, mintha kicserélték volna őket. Ahogy haladt előre az idő, egyre jobban összeállt a védekezésünk, és ha már a blokk nem segített, Magyari Alda tett arról, hogy az olasz lövések ne jussanak el a hálónkig. Ráadásul a túloldalon Keszthelyi Rita eresztett meg egy sistergős löketet, amellyel egy találatnyira faragtuk lemaradásunkat, így egyre hangosabban zúgott a "Mindent bele!" biztatás a nézőtérről. Nagyjából a negyed fele telt el, amikor a vendégek labdavesztése után Gurisatti Gréta úszott meg, aztán védhetetlenül bombázott ellenfelünk kapujába, így sikerült egyenlítenünk, hatalmas örömet okozva a lelátó népének. Az viszont már kevésbé tetszett nekünk, hogy hamarosan ziccert rontottunk, a taljánok pedig hirtelen kétszer is betaláltak, ugyanakkor a vendéggólokat követően hála Istennek Hajdú Kata nagy pillanatai érkeztek, aki ellentmondást nem tűrően zúdított az ellenfél hálójába, a második alkalommal ráadásul egy másodperccel a játékrész vége előtt. Ekkor már bizakodva várhattuk az utolsó negyedet...

...ahol kétség nem fért ahhoz, melyik csapat kerekedik felül a végén. Már közvetlenül a ráúszást követően megszereztük a vezetést, majd kisvártatva egyre csak növelhettük előnyünket, ugyanis olyan jól védekeztünk, hogy az olaszok lövésig sem mindig jutottak el, nálunk viszont a támadójáték tökéletesen működött - sokáig minden akciónk góllal fejeződött be. A legjobbkor támadtak fel a kedvenceink, ellenfelünk pedig erre már nem tudott érdemben reagálni, hacsak nem arra gondolunk, amikor a vendégek edzője a saját időkérésük egy részét a játékvezetővel való vitázással töltötte. :) Az utolsó percekre kapust is cseréltünk, aki egy számunkra emberhátrányos szituációnál hárított hatalmasat, majd szépen indította két támadónkat, akik az olasz hálóőrt kipasszolva ebben a negyedben már ötödször vették be a vendégkaput - jutalomként felállva, a végső dudaszó után pedig Himnuszt énekelve ünnepelte a közönség a végül 12-7-es győzelmet bezsebelő válogatottunkat. A siker miatt már önmagában kijárt mindez a lányoknak, de a mérkőzés fordulatos, küzdelmes alakulása adta a pluszt ehhez a kora estéhez - mindenesetre jobban élveztem, mint az előző nap rendezett Internazionale-Manchester City BL-döntőt, és nem feltétlenül azért, mert női pólósaink produkcióját a helyszínen tekinthettem meg...

Persze az igazán fontos az volna, ha a mieink lendülete kitartana a jövő hónapban rendezett vizes világbajnokság befejezéséig, mert az (v)érmes reményeket jelentene számukra - nemzeti csapatunk talán tud építkezni a meccs tanulságaiból, a formaidőzítés fontosságára mindenesetre különösebb elemzés nélkül is következtethet ebből a találkozóból. Válogatottunknak ez még csak a kezdet egy remélhetőleg minél hosszabb sorozatban, nekem viszont ez a mérkőzés méltó lezárása annak az örökké emlékezetes 2022-23-as szezonnak, melyben ősszel a Fradi futballcsapatának korábban általam elképzelhetetlen nemzetközi kupamenetelését, tavasszal pedig kedvenceim gyengébb teljesítménye ellenére is magabiztosan megszerzett újabb bajnoki címét élhettem át személyesen, ráadásul a meccsszámom - minden elfoglaltságom ellenére - ismét az egyetemi éveim végét, vagy éppen azokat az időket juttatja eszembe, amikor elkezdtem írni ezt a blogot. Vajon a következő idény ugyanígy megajándékoz-e majd ennyi és ilyen pozitív élményekkel?