Több mint szépségtapasz

A Fradi-Újpest párosítás sosem lehet tét nélküli - akkor sem, ha az idei bajnokság utolsó fordulójára kisorsolt derbi a két csapat tabellán elfoglalt helyezését már egyáltalán nem befolyásolhatta, elvégre a hosszú, dicső múlt és a szurkolótáborok felfokozott készülődése, no meg egymással szemben érzett gyűlölete nem engedi, hogy az itthoni futballban talán legnagyobb érdeklődéssel várt rangadó bármilyen körülmények miatt egy barátságos hangulatú találkozóvá szelídüljön. Ezért papírforma ide, illetve a kedvenceim lilákkal szemben kialakult jelentős anyagi és szakmai fölénye oda, pünkösd vasárnapjának estéjén nem számíthattunk kilencven percnyi kedélyes és eseménytelen labdázgatásra.

Abban viszont joggal bíztunk, hogy a IV. kerületiek nem tudnak belerondítani a mérkőzést követően tervezett ünneplésünkbe, hiszen az újpestiek az idei szezonban nemcsak ellenünk, hanem gyakorlatilag a teljes NB I-es mezőnnyel szemben is egyaránt borzalmas teljesítményt nyújtottak, így az elmúlt évben a kiesés elkerülésén kívül sok örömet nem okozhattak drukkereiknek (ha csak nem a lilák tulajdonosváltására gondolunk, azt azonban elég nehezen tudom elképzelni, hogy náluk pusztán a labdarúgóik produkciója miatt áll majd pénz a házhoz...). Ennek ellenére a meccs hetében történtek mégis adhattak némi reményt ellenfeleinknek, mivel a mieinket nemcsak a néhány nappal korábban elveszített kupadöntő, hanem Sztankovics edző hirtelen távozása is alaposan megviselhette - ez meglátszott a lelátón is, hiszen sok bérlettel vagy jeggyel rendelkező szurkolótársam nem vette a fáradtságot arra, hogy tiszteletét tegye a stadionunkban (ahogy a IV. kerületiek kemény magja sem, bár tagjaik bakancslistájának élén nyilván nem a kedvenceim részére történő éremátadás megtekintése szerepel). Tizennyolcezren így is összejöttünk a játékosok bevonulására, akik közül a mieinket a Tábor stílszerűen egy serleget ábrázoló és "Bajnokcsapat" felirattal ellátott koreográfiával köszöntött, ezalatt pedig a klubvezetésünk négy, nyáron távozó játékosunkat, Besics-et, Lisztest, Mmaee-t és Wingo-t is elbúcsúztatta. Persze a B-közép nem hagyta, hogy ezen veszteségen sokat bánkódjunk, ugyanis az elején egész jól szóltak a rigmusaink, melyet segített az, hogy a kezdő sípszótól a Fradi folyamatosan irányította a mérkőzést - az Újpest azonban viszonylag jól megszervezte a védekezését, így az első félidő feléig nagyobb helyzetünk nem akadt. A kedvenceim közül Ben Romdan teljesítménye emelkedett ki, aki kiváló passzokat osztogatott, majd egy cselsorozat végén terült el a lilák tizenhatosán belül - sokakkal együtt magam is úgy láttam, hogy tunéziai középpályásunkat szabálytalanul választották el a labdától, a bíró azonban ezen alkalommal némi videózás után tizenegyes helyett műesésért adott sárga lapot. Ennek megfelelően elemi erővel szólt részünkről az "Erdős, te állat..." örökbecsű, de kisvártatva már gólszerzést kértünk a mieinktől, akik megpróbálták teljesíteni kívánságunkat, mert néhány perc elteltével egy fejesünk a kapufán csattant. A IV. kerületiek viszont nem úszták meg sokáig, mivel hamarosan Marquinhos kapott egy labdát a vendégek tizenhatosának előterében, melyet kíméletlen precizitással zúdított az újpesti kapu jobb alsó sarkába. A szép találat nemcsak hangrobbanást idézett elő a lelátón, hanem egyre-másra gyúltak a görögtüzek, így hamarosan füstfelhőbe borult az egész stadion. Emiatt sokáig állt a játék, melynek tartama alatt előbb kiadósan szidhattuk riválisainkat, aztán egyre hevesebben reklamáltuk a folytatást - ezt végül csak a hosszabbításban kaptuk meg, a ráadás ugyanakkor a lényegen már nem változtatott, 1-0-ás előnyünk birtokában vonulhattak pihenni a csapatok.

A második félidő elején komoly eső csapott le a pályára, ezért a velem kilátogató barátnőm azt latolgatta, hogy vajon a meccs utáni ünneplés során lesz-e így értelme bemenni a játéktérre, illetve ott mennyire fogunk megázni. A megváltozott körülményekhez a kedvenceim elsősorban távoli lövésekkel próbáltak alkalmazkodni, de előfordult, hogy a lilák is eljutottak a tizenhatosunk környékére, igaz, az egyik ritka szögletüket Tajti Mátyás csak néhány perc alatt sikerült elvégeznie, előtte ugyanis nem tehette zsebre, amit a közelben helyet foglaló drukkertársaimtól kapott. :) Időközben a Tábor korábbi trénerünkről is megemlékezett egy kiírás és egy rigmus formájában - ezen az estén azonban korántsem éltettük őt, sokkal inkább az anyagiakhoz fűződő kapcsolatát kértük számon (őszintén bízom abban, hogy Sztankovics nem azért hagyta el a Fradit, mert tudott valamit, amit mi, szurkolók még nem...). A pályán közben egy jobb oldali beadás után rúgtunk egy kapufát, aztán a csereként beszálló Lisztes Krisztián pezsdítette fel a játékunkat, olyannyira, hogy a hetvenedik perc környékén sikerült egy büntetőt is kiharcolnia. A tizenegyest a megbízott vezetőedzőnk, Leandro kérésére Varga Barnabás Lisztesnek engedte át, aki nem is hibázta el az előtte kínálkozó lehetőséget, így a mérkőzés eldőlni látszott. Ekkor már sok rigmusba már az oldallelátó is bekapcsolódott, a kiváló hangulat pedig a mieinket is magával húzta - a hajrában ki is üthettük volna a IV. kerületieket, a kispadról beszálló Kenan Kodro be is talált az ellenfélnek, gólját azonban a partjelző lesállás folytán érvénytelenítette. Hiába tippelte meg a párom a kedvenceim 3-0-ás győzelmét, a bosnyák csatárnak később sem volt szerencséje, amikor közvetlen közelről tüzelhetett, az újpesti hálóőr azonban bravúrral védett - ez ugyanakkor a meccset kapura lövés nélkül befejező lilák számára legfeljebb a súlyos vereség elkerüléséhez bizonyult elegendőként, mert a vendégek a legkevésbé sem voltak vádolhatóak azzal, hogy sikerünket ezen az estén komolyan veszélyeztették.

A lefújást követően így együtt örülhettünk a Fradi-játékosokkal, előbb a nézőtéren, majd egy kissé lassú és nyögvenyelős beengedés után a pályán is, ráadásul még vizesek sem lettünk, mivel addigra - talán sorsszerűen - az eső is elállt. Noha a spontaneitás hiányában ez az alkalom nem okozott bennem olyan felszabadult érzést, mint a Kisvárda elleni hazai meccsen (igaz, egy kalapos fiatalember a futballistáink levonulását követően valahogy beugrott a játéktérre, akit a biztonsági szolgálat nagy nehezen elcsípett, bár nem igazán értem, hogy mi volt ezzel a probléma, amennyiben néhány perc múlva bárki a játéktéren ünnepelhetett..), de cserében testközelből élvezhettük Dér Heni és Lofti Begi koncertjét, Náksi Attila DJ-szettjét, majd az érmek és a bajnoki serleg átadását, sőt, a gyorsan felállított kordonokhoz préselődő szerencsések, például a barátnőm még közös fényképeket is készíthettek a labdarúgóinkkal. Kár lett volna kimaradni belőle - különösen, mert a mieink kiérdemelték az elismerést, elvégre ebből az idényből majdnem kihozták a maximumot: az NB I-et például történelmünk immár leghosszabb sikersorozatával, ellentmondást nem tűrően nyertük meg, ráadásul ezzel a mérkőzéssel az Újpest ellen is többször győztünk zsinórban, mint az ellenük vívott párharcok során felmerült eddigi leghosszabb, száztíz évvel ezelőtti (!) sikersorozatunk alkalmából. A nemzetközi szereplésünkre noha a tavaly július eleji BL-selejtezős kudarc erősen rányomta a bélyegét, azonban az utána nyújtott teljesítményünk miatt semmi esetre sem kell szégyenkeznünk (a fanyalgóknak ajánlom az EKL-finálé május 29-i párosítását...), míg a Magyar Kupában szokásos egymeccses párharcokban még a gyengébbektől is becsúszik olykor egy-egy vereség - persze fájó, hogy erre 2024-ben éppen a döntőben került sor. Igaz, az utolsó fordulós derbi körítése és végeredménye velem majdnem teljesen elfeledtette a rossz pillanatokat - de hátha a következő szezon fogja teljesen kitörölni ezeket az emlékezetemből. :)