Tizenkét másodperc az élet

Magyar-portugál Európa-bajnoki csoportmérkőzés - tavaly nyáron százezrek irigyelték azon szerencsés honfitársainkat, akik az említett párosítást a helyszínen szurkolhatták végig. Természetesen az itthon rendezett labdarúgó Eb-meccsek - ezek közül különösen a válogatottunk találkozói - valószínűleg egyszeri és soha vissza nem térő alkalmak lesznek életünkben, így erről az eseményről sajnos már pótolhatatlanul lemaradtam. De vajon sejthettem-e nyár végén, amikor jó előre megváltottam a jegyemet erre a vasárnap délutánra, hogy a két nemzet legjobb férfi kézilabdázói talán még emlékezetesebb élménnyel ajándékoznak meg, mintha Gulácsi Péter és a luzitán, Cristiano Ronaldo nevével fémjelzett támadósor párharcára jutottam volna el?

Az elővételes belépővásárlás nem igazán az én műfajom, hiszen néhány éve bizony nem is egyszer jártam úgy, hogy a nyári, ezáltal kellemesnek tűnő szabadtéri koncertbe például özönvízszerű eső rondított bele (igaz, panaszkodnom sem kellene, elvégre talán mégsem vagyok cukorból...), ha pedig a távolabbi múltat idézem fel, előfordult olyan is, hogy hosszú órákat vártam a sorban egy Újpest-Fradi vendégjegyéért, mindhiába... De hamar visszasírja az ember ezeket a régi szép időket: szeptember elejétől kezdődően aggódhattam például azon, hogy megépül-e egyáltalán a mérkőzés helyszíne (az állami villamosenergia-szolgáltatóról elnevezett, impozáns sportcsarnok szerencsére elkészült, így szegény Tóth Gabi egy kicsit fellélegezhet, hogy ezúttal végre nem ő kerül a folyton károgók céltáblájára...), illetve az egyre erősödő koronavírus-járvány miatt bevezetnek-e korlátozásokat (hála Istennek, bár maszkot viselve, de teljesen megtölthettük a lelátót, utóbbi maradjon is mindig így), vagy éppen a csapatok egészségesen ki tudnak-e állni a kezdéshez (még ez a feltétel is teljesült, pedig a sportvilág eléggé megszenvedi mostanában a COVID "omikron"-variánsának terjedését és az ezzel felmerülő karantén-kötelezettséget)...

...és amikor már úgy gondolhattam volna, hogy felhőtlenül lehet örülni az imént felsorolt pozitív előjeleknek, derült égből villámcsapásként ért aranykezű fiainknak az előzetesen esélytelenebbnek vélt Hollandia elleni veresége az Európa-bajnokság nyitómérkőzésén. Ez a váratlan eredmény számunkra lényegében egyenes kieséses párosítássá alakította a Portugália elleni meccsünket, hiszen a célként kitűzött csoportkörből való továbbjutásunkhoz feltétlenül nyernünk kellett az ibériaiak ellen. A tét komolysága a szurkolókon is érződött, a táborunk, miután a Fradi stadionja mellett végigállta a metsző hidegben a belépésre feljogosító karszalagok átvételéért várakozó hosszú sorokat, már háromnegyed órával kezdés előtt beizzította a rigmusokat, játékosainkat pedig már a bemelegítés alatt is olyan erejű biztatás fogadta a lelátóról, amellyel szerintem talán még nem is igazán találkozhattak.

A húszezres tömeg és a kiváló hangulat azonban - az első csoportmérkőzésünkhöz hasonlóan - kissé megfogta a mieinket, hiszen alig kezdődött el a játék, a luzitánok rögtön elhúztak három góllal, kihasználva a pontatlanabb passzainkat. Az első félidő felénél aztán a magyar válogatott átvette az irányítást, egyenlítettünk, sőt, Szita Zoltán vezérletével át is vettük a vezetést. A kétgólos előnynél messzebb azonban nem jutottunk, ráadásul a portugálok fegyelmezetlenségünket kihasználva előbb egyenlítettek, sőt, a szünetre egy gólos, 15-14-es előnnyel vonulhattak pihenőre. A közönség egyáltalán nem bosszankodott, elementáris erővel szóltak a rigmusok, a szervezők még egy mexikói hullám beindításával is próbálkoztak, bár a meccs ekkori képét hűen tükrözi az, hogy a lelátó leginkább a vendégek támadásainál, nem pedig a magyar akciók során dörrent meg.

A második játékrész gyors gólváltással indult, mindkét csapat hamar talált öt-hat gólt, a nagy tempóban Lékai Máté távoli bombáira volt szükség, hogy a mérkőzés továbbra is szoros maradjon. El is húztunk a veszprémi irányító vezérletével ismételten két góllal, sőt, a félidő feléhez közelítve már három is volt a mieink előnye. A közönség elképesztő hangulattal hálálta meg a kisebb formajavulást, néhány játékosunk (így különösen a játékrészben a kapunkba beálló, elég rendesen éltetett Székely Márton vagy az átlövő Máthé Dominik) teljesítménye pedig szép lassan nem a híres energiaitaltól, hanem a szurkolástól kapott szárnyakat. Az utolsó tíz percre aztán a luzitánok elkezdtek felzárkózni, emiatt ahogy telt az idő, az egy gólos különbség kezdett el állandósulni. A lelátó erre igen élénk dudálással és füttykoncerttel fejezte ki nemtetszését, a bakonyi megyeszékhelyen megszokott szurkolás többszöröse (érdekes jelenség amúgy, hogy sok veszprémi saját klubja mezében élteti nemzeti csapatunkat, ilyet más válogatottunknál még nem tapasztaltam) pedig szemmel láthatóan megzavarta ellenfeleinket. A portugálok ekkor ziccereket rontottak, máskor pedig Székely jelentette a labdáik számára a végállomást. Igaz, a magyar támadójáték is döcögött, percekig nem találtunk be, de egy perccel a vége előtt Szita Zoltán szép góljánál reménykedhettünk abban, hogy talán kihúzzuk a végéig...

...a portugálok azonban minden-mindegy alapon lehozták a kapusukat, és gyorsan egyenlítettek. Így már nekünk is rohannunk kellett, ki is harcoltunk egy hetest, melyet Lékai értékesített, tehát fél perccel a vége előtt ismét mi voltunk nyeregben. A közönség eksztázisban úszott, senki nem bírta már ülve az izgalmakat, eközben azonban a luzitánok a találatunkra válaszként kihasználták az utolsó időkérésüket, melyet követően sebtében megjátszották az üresen álló jobbszélsőjüket, aki köszönte szépen, élt a lehetőséggel, 30-30-ra módosította az állást. A lelátó hangulatváltozása ettől érzékelhető volt, de a szurkolók szeretete továbbra is sugárzott a pályára (a magyar időkérés alatt véletlenül pont a "Gyerünk gyerekek, egy ország veletek!" örökbecsű szólt), elvégre maradt még tizenkét másodpercünk, a drukker pedig mi mást tehet, mint a legjobb forgatókönyvben bízik. Ezen rövid idő alatt minden mindegy alapon rontottak neki ellenfelüknek a mieink, Lékai pedig egyszer csak Máthé Dominik kezébe varázsolta a labdát, aki a végső dudaszó előtt védhetetlenül zúdította azt a vendégek kapujának jobb alsó sarkába, megszerezve csapatunk harmincegyedik gólját. Ami ezután következett, az tulajdonképpen leírhatatlan (bevallom, hogy eközben szinte egyáltalán nem fényképeztem, ugyanakkor valószínűleg a képeim sem adnák vissza a lefújás után történteket, mivel azokat ott, a helyszínen kellett megtapasztalni), mindenesetre ekkora hullámvasutat pozitív végkifejlettel nem túl gyakran élhet át sem játékos, sem a közönség sportrendezvényen (hacsak nem "kicsiben", például női vízilabda-mérkőzésen). A válogatottunk ezért joggal ünnepelt úgy, mintha megnyertük volna az Eb-t, ugyanis az aranyérmen kívül talán egy végletekig kiélezett összecsapás mindent eldöntő találata válthat ki ennyire hirtelen és ilyen erős érzelmeket, míg a fiainkat büszkén éltethettük percekig, majd énekelhettük nekik Himnuszunkat, melytől a mai napig legalább annyira, ha nem jobban vagyok libabőrös, mint nemzeti imádságunk magyar-angol futballmeccs előtti kiadásától.

Így a 2022. év általam megtekintett első mérkőzése feltétlenül a legemlékezetesebb sportélményeim között kap helyet, ugyanis a számomra ehhez hasonló eufóriát okozó meccsek mennyiségét talán egy kezemen is meg tudom mutatni. (Ez még akkor is igaz, ha két nappal később kiderült, hogy férfi kéziseink ezen csodálatos győzelmük ellenére is búcsúztak a kontinenstornától, de ez véleményem szerint semmit sem von le a portugálok ellen szerzett érdemeikből - H. B.) Mindenesetre azt azért nem gondolom, hogy ezen a csúcson szükséges abbahagynom a mérkőzésre járást, ezért remélem, hogy hamarosan újabb bejegyzéssel jelentkezhetek.

A képekért a meccsre velem tartó testvéremnek, Zsoltnak jár hatalmas köszönet!