Tétmeccsből barátságos döntetlen

2023.12.14

A bejegyzésem címe elsőre ellentmondásosként hangzik, a sport azonban furcsa dolgokra képes: kedvenc csapatom idei utolsó nemzetközi csoportmérkőzését megelőzően a Fradi, valamint az aktuális ellenfelünk, a Fiorentina számára is egy-egy pont volt szükséges az általuk kitűzött cél eléréséhez. Ameddig a mieink a tavaszi folytatást, az olaszok a nyolcaddöntő automatikus elérését, ezáltal a februári rájátszáskör pihenőnapokká változtatását tűzték ki maguk elé, így ezen a hűvös csütörtöki estén a stadionunkban húszezren tehettük fel azt a kérdést, melyre sokan mások a képernyők előtt kerestek választ - vajon a két együttesnek emiatt egy döntetlen is megfelel-e végül egymás elleni eredményként, vagy a kedvenceimnek a kvartett első helye, a firenzeieknek pedig a szurkolóik elismerése (ugyan melyik rajongó ne kívánná azt, hogy szeretett csapata mindig nyerjen...) miatt mégiscsak megéri a biztosat feladni a kisebb-nagyobb mértékben bizonytalan, de annál dicsőbb jövőért?

Persze a pontosztozkodáshoz ettől függetlenül olyat kellett nyújtanunk, hogy a már korábban kiharcolt továbbjutásának köszönhetően kényelmes Fiorentina ne tudjon legyőzni bennünket - amely azért a mieink utóbbi időben nyújtott teljesítményéből nem következett magától értetődően (bár kétségtelen, hogy joggal panaszkodhattunk néhány NB I-es meccsünkön a játékvezetésre és/vagy körülményekre, azonban ezektől függetlenül is jóval több értékes pontot hullajtottunk el az elvárhatónál...), ezért abban reménykedtem, hogy a kedvenceim egy európai kupatalálkozókra nagyobb valószínűséggel kapják össze magukat, mint egy Fehérvár vagy Mezőkövesd ellen. Nem voltam ezzel egyedül, így a mieinket sújtó pechszéria és sérülések ellenére is lelkesen töltötte meg a közönségünk a lelátókat, ahol a kezdés alkalmából a Tábor a koreográfiáját némi pirotechnikai bemutatóval fűszerezte meg - a körítés nem véletlenül idézte a Fradi-Újpest összecsapásokat, elvégre az ellenfél lila-fehér színein kívül állítólag a IV. kerületiek fanatikusai közül is jó páran foglaltak helyet a vendégszektorban (ezáltal legalább végre ők is szurkolhattak egy nemzetközi csoportmérkőzésen). A pályán ugyanakkor nem indult ennyire látványosan a meccs, melynek elején az olaszok elég egyértelmű mezőnyfölénybe kerültek, és szinte folyamatosan a térfelünkön birtokolták a labdát. Ennek tudatában elég merész húzás volt a kedvenceimtől a saját tizenhatosunk környékén passzolgatni, ahol a kezdő tizenegybe hosszú idő után visszatérő Esiti néhány csellel próbálta feldobni a játékunkat - sajnos ez csak elsőre jött be neki, a második alkalommal elszórt labdáját az ellenfél távolról azonnal kapura küldte, Dibusz azonban nagyot védett. Néhány perccel később pedig ismét aggódhattunk, amikor az őszi igazolásunk, Ismail Aaneba kiváló mentése óvta meg a hálónkat a vendégek góljától - az olaszok helyzetein nem lehetett igazán meglepődni, elvégre az első félórában nem túl sokszor léptük át a felezővonalat. Ennek ellenére a csapatunk szemmel láthatóan nagyon akart, így a nézőtérről elemi erővel ment a mieink buzdítása, pihenésképpen pedig rengeteg alkalommal osztottuk újpesti "barátainkat". :) Persze a szurkolásba helyenként vegyült elégedetlenség, a mellettem álló tizenévesek például azon bosszankodtak, hogy a mieink a passzaikkal sokszor nem a támadósorunkat, hanem a kispad mellett helyet foglaló Sztankovics edzőt keresték (nem olyan biztos, hogy rosszul járnánk azzal, ha néha beállna és megeresztene egy-két sistergős bombát). A játékrész második felében - talán a Fiorentina egyik támadója sérülésének hatására (ő is kapta rendesen az ívet a lelátóról az azóta méltán elfeledett Big Brother nevű valóságshow egyik, olasz gyökerekkel rendelkező szereplőjétől sokszor elhangzott szófordulattal) - aztán a kiválóan futballozó Eldar Csivics vezérletével a kedvenceim is mutattak némi életjelet magukról: bosnyák védőnk elrohant a bal szélen, majd szemfüles passzt adott Katona Bálintnak, akinek lövését, aztán utána a kipattanóból eleresztett kísérletünket is bravúrral hárította az ellenfél kapusa. Ennek ellenére a hajrában ismét az egekbe szökhetett a vérnyomásom, amikor a vendégek egy pazar labdát varázsoltak az egyik afrikai csatárjuk lábára, aki azonban azt szerencsére nem tudta lekezelni - vajon nekik ugyanolyan rossz a stadionunk gyepének minősége, mint a mieinknek a kecskeméti? Ezután a félidő végén a hosszú kihagyása után visszatérő Varga Barnabásnak is volt egy helyzete, az eredmény azonban nem változott, így sokan mondhattuk a nézőtéren, hogy már csak negyvenöt percet és a hosszabbítást kell ugyanígy kibírni, és megvan az annyira áhított döntetlen...

Hála Istennek pesszimisták voltunk, ugyanis a szünetet követően szinte rögtön vezetést szereztünk, amikor Marquinhos gyönyörű mozdulattal ugratta ki az ellenfél tizenhatosának bal oldalán Abu Fani-t, akinek keresztlabdájába Zachariassen valahogy beleért, ezzel besodorva a játékszert az olaszok hálójába. Húszezren őrültünk meg a lelátón, gyúltak a görögtüzek, a "Mi vagyunk a Ferencváros!" rigmusba és ugrálásba pedig szinte az egész stadion bekapcsolódott, jókedvünket pedig az sem szegte, amikor a firenzeiek majdnem kiegyenlítettek egy szöglet után. A kedvenceim azonban nem álltak le, és még úgy is törekedtek a gólszerzésre, hogy a szakvezetésünknek Varga Barnabást le kellett hoznia (támadónk elképesztő tapsot kapott a nézőtérről, ha valami, ez minden bizonnyal segítheti majd őt abban, hogy újra formába lendüljön) - a szurkolók hálája ezért az egész lelátót betöltő sálerdő volt, amely a Táborból szemlélve is egészen elképesztően nézett ki. Kár, hogy az emelkedett hangulat az ellenfelünket dobta fel, akik egy szöglet utáni védelmi hibánkat kihasználva kisvártatva betaláltak a kapunkba. Oda a csoport első helye, ennél több örömük ne legyen - gondoltam magamban, viszont az már a legkevésbé sem rajtunk múlt, hogy néhány perccel később ismét a büntetőterületünkön belül, közelről tüzelhettek a vendégek, lövésük azonban hála Istennek célt tévesztett. Az utolsó percekre aztán némileg alábbhagyott a buzdítás, és mindenkiben egy kicsit felülkerekedett az aggodalom, hiszen a mieink látványosan elkezdtek fáradni - az olaszok viszont már érthetően nem csipkedték magukat annyira, mint 0-1-es állásnál, így a hosszabbításban tulajdonképpen az egész nézőtér állva várta, hogy a bíró mikor vet véget az összecsapásnak. Nem kellett rá sokat várni, a hármas sípszóval pedig mindkét oldalon nagy ünneplés vehette a kezdetét, hiszen a pontosztozkodással mindkét csapat megkapta azt, amire előzetesen vágyott.

"Hová tűntek a károgók?" - kérdezte az öröm pillanataiban az alattam helyet foglaló kopasz szurkolótársam, bár könnyen előfordulhat, hogy őket nem feltétlenül a stadionban találtuk volna meg a kedvenceim köszöntésekor. Noha a bajnoki szereplésünk ősszel bőven hagyott kívánnivalót maga után, én azért sokakkal ellentétben (akiknél például korábbi trénerünk, Máté Csaba egy hozzá nem értő, a klubunknál kizárólag tolmácsként foglalkoztatott személyből a felcsútiak ellen elszenvedett kínos vereség után két hét elteltével egyenesen mágussá vált, ha csak a közelmúltat nézzük, de az elején például Rebrov egyenesen a lelátóról kapott olyan kritikát, amely az ukrán szakvezető által elért eredmények ismeretében ma már bizony megmosolyogtatónak tűnik...) mégsem küldeném melegebb éghajlatra Sztankovics edzőt és a játékosaink nagyobb részét, elvégre a mieink ezzel a döntetlennel, valamint őszi teljesítményükkel vereség nélkül teljesítették az Európa Konferencia Liga csoportkörét, amely nemcsak azért lesz szinte megismételhetetlen bravúr egy magyar együttestől, mert a következő szezontól megváltozik a nemzetközi kupák főtáblájának lebonyolítása... Egyszóval bőven lehet okunk a bizakodásra a szebb jövőt illetően, még akkor is, ha például az európai kupamenetelésünk hossza nagy valószínűséggel a rájátszás sorsolásakor el fog dőlni (a lehetséges nyolc ellenfélből szerintem a hozzánk talán hasonló erejű Maccabi Haifa-Molde-Servette hármason kívül a többiekkel szemben igen komoly bravúrt és erőkifejtést igényelne a továbbjutásunk) - a hazai bajnokságot és a kupát ettől, és a különösen az emiatt februárban várható sorozatterheléstől függetlenül ellentmondást nem tűrően kell behúznunk, és akkor talán senkit sem érdekel majd az a néhány, gyengébben sikerült mérkőzésünk.

© 2018 Horváth Balázs. Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!