Születésnapi ajándék a Fraditól

Annak ellenére, hogy rendszeresen - ha változó szorgalommal is - már tizenhat éve látogatok különböző sportrendezvényeket, mégis a harmincas éveim közepéig kellett várnom olyan meccsélményre, melynek időpontja a születésnapomra esett. Erre az alkalomra az idei évben a barátnőm többek között az éppen április 15-re kiírt Honvéd elleni mérkőzésünk jegyével lepett meg, így ezen a szombat estén a családommal töltött ünneplést követően az Üllői úti stadion felé vettük az irányt.

A kispestiek elleni találkozóink minden körülmények között rangadónak számítanak, így annak ellenére is csaknem tizenkétezren gyűltünk össze a lelátón, hogy egyik klub sem éli történelme legjobb tavaszát, elvégre a kedvenceim nyeretlenségi sorozata az utolsó bejegyzésem óta már nem is az akkor általam felidézett Moniz edző, hanem még elődje, Détári Lajos tevékenységét idézte (szerintem nem túl hízelgő az NB I színvonalára nézve, hogy még így is egyértelműen vezetjük a tabellát), a vendégek pedig kieső helyen kezdték meg a fordulót. Persze a bajnokság hajrájára még nem fordultunk rá, így a bennmaradásért küzdő ellenfelek általában kellemetlennek bizonyulnak, nem csoda, hogy a jelenlegi formánk tükrében nem vártam annyira határtalan optimizmussal az összecsapást, pláne, amikor megláttam a kezdőcsapatunkat - Csercseszov edző ugyanis védekező középpályás nélkül küldte fel a pályára a mieinket, mely húzást némileg kockázatosként tartottam egy jellemzően kontrákra berendezkedő riválissal szemben.

Hála Istennek a Táborunkat kevéssé foglalkoztatták a különféle aggodalmak, ugyanis a kezdés alkalmából látványos pirotechnikai bemutatót tartottak - az ezzel megalapozott hangulat viszont kezdetben talán a Honvéd játékosait tüzelte fel, akiknek szervezett védekezése miatt a kedvenceim eleinte nem igazán jutottak el a vendégek kapujáig. Sőt, a piros-feketék még támadásokat is próbáltak szövögetni, ebben azonban nem igazán voltak sikeresek, ezért jellemzően látványos esésekkel játszottak el szabálytalanságot a tizenhatosunk környékén (a játékvezető szerencsére nem bizonyult partnerként egy színházi előadáshoz). A kispesti szurkolók kedvét persze ez cseppet sem szegte, olyannyira, hogy még hozzánk is elhallatszott néhány, jellemzően velünk foglalkozó rigmusuk, melyre részünkről általában egy, a kerületükben nem elhanyagolható számban előforduló etnikum felemlegetésével érkezett válasz. :) Mindenesetre joggal, de némileg szomorúan jegyeztem meg a barátnőmnek, hogy a meccs elején a két csapat helyezése közötti különbség egyáltalán nem látszott, holott azért korántsem egy világverő együttest kaptunk ellenfélként. A félidő közepén aztán egy kiváló passz után ziccerbe kerülő Zachariassen és a vendégek hálóőre közötti ütközés korbácsolta fel az indulatokat, norvég középpályásunkat ugyanis hosszú ápolást követően hordágyon kellett levinni, amely aztán rettenetesen hiányzott nekünk ebben a kulcsjátékosaink rendszeres hiányzásával tarkított félszezonban... Más kérdés, hogy a Honvéd kapusa is belesérült az esetbe, nem is bírta sokkal tovább, így Tujvel váltotta őt, aki azonban a félidő hajrájában tehetetlennek bizonyult, amikor egy bal oldalról érkező beadásunk az ellenfél védelméről Ryan Mmaee elé pattant, aki védhetetlenül zúdította a labdát a vendégek hálójába. Marokkói támadónk az utóbbi időben sok kritikát kap a fradistáktól, de a játékosunk vélt vagy valós hozzáállásbeli problémáit talán az okozza, hogy nincs az ő képességeit akár csak megközelíteni képes más csatárunk, melyet kiválóan bizonyít az elmúlt pár, nélküle abszolvált bajnoki mérkőzés eredménye. A vezetés megszerzése miatt talán egy kicsit felszabadulhattunk a nézőtéren, bár a mieink teljesítménye ettől még a hátralévő hosszú ráadásra nem javult fel, így bár szokatlan módon, de megint a kispesti fanatikusoktól zengett egy időre az aréna.

Persze lehet, hogy a kedvenceim a formajavulást a második félidőre időzítették, ugyanis a második negyvenöt percben kis túlzással egy másik hazai csapat futott ki a pályára. Noha a támadásaink hatására a piros-feketék előtt is kezdetben több lehetőség adódott, valamennyi csemege volt Dibusz Dénes számára, így a Honvéd futballistái jobb híján ismételten a tizenhatosunk környékén történő homorításokban jeleskedtek (a bíró sípja azonban minden ilyen esetben néma maradt és emiatt VAR-vizsgálatra sem került sor). A másik oldalon a mieink előbb fejjel veszélyeztettek, majd Traorét játszottuk meg üresen egy kiváló beíveléssel, aki azonban ordító helyzetben lőtt a kapu mellé. Be is lelkesült a Tábor, sokkal hangosabban szóltak a rigmusok, mint az első játékrészben - talán ettől, vagy a barátnőm azon felismerésétől, hogy az ellenfelünk kissé elfáradt, a kedvenceim nemsokára el is döntötték a meccset, amikor a nagyot hajtó Sigér Dávid kiválóan passzolt Marquinhos-hoz, aki befűzött egy vendégvédőt, majd szép mozdulattal talált a kispestiek kapujába. Az utolsó negyedórában még volt részünkről némi ijedelem, amikor két védőnk összefejelt egymással, de hála Istennek mindketten maradhattak a pályán, így a februári sérülése után visszatérő Owusu is beállhatott, aki szemmel láthatóan feldobta a játékunkat. Olyannyira, hogy a hajrában egy felszabadításunk után az afrikai középpályás a saját térfelünkről indulva futotta le a teljes vendégvédelmet, majd magabiztosan gurította el a labdát a Honvéd hálóőre mellett. Az előzmények ismeretében a 3-0-ás vezetésünk a legtöbbünk várakozását felülmúlta, így vidáman éltethettük az utolsó percekre becserélt Lisztes Krisztiánt, vagy emlékeztethettük a lelátóról a kispestieket arra, hogy bizony jó úton haladnak a másodosztály felé. Utóbbi rigmusunk még Szaszának is muníciót adott, hogy az ellenfél szurkolóit provokálja az NB II közelségével, amellyel azonban nem értettem egyet, mivel a csapatunk és a közönség ereje miatt semmi szükségünk sincs lesüllyedni az újpesti vagy más, "futottak még" kategóriába tartozó klubok műsorközlőinek színvonalára...

Mindenesetre kívánom, hogy ennél nagyobb problémát már ne találjak a mieink idényében, ugyanis akkor nem kell majd a végsőkig izgulni a bajnokság végkimenetelén, rossz esetben pedig az első hely átengedése miatt keseregni. Mivel az eredmény a hosszabbításban már nem változott, a Fradi rengeteg várakozás után újra begyűjthette a három pontot, győzelmünk pedig nemcsak a születésnapomat tette teljesebbé (bár ez sem elhanyagolható szempont), hanem talán pontot tesz egy rossz sorozat végére - ebben még akkor is próbálok bizakodni, ha az ezen a szombaton látott Honvéd klasszisokkal gyengébbnek tűnik számomra a tavalyi, a bennmaradást egyébiránt éppen kiharcoló kispesti együttessel szemben. De hátha ez a siker szakítja át a kedvenceimnél azt a bizonyos gátat, akkor pedig mindegy lesz, melyik riválisunkkal szemben találtunk vissza a helyes útra.