Szezon eleji forma?

A nyári szabadság számomra az elvonulást jelenti - a várostól, a munkától, valamint a napi rutintól, melyek nagy általánosságban a mindennapjaimat jellemzik. Ezért az év említett időszaka eddig kevésbé szólt a meccsre járásról, sokkal inkább mozgással, kertészkedéssel vagy olvasással töltöttem ezt a rövid időt. Idén sem történt ez másként, bár ezúttal kivételt is tettem: az utolsó, kikapcsolódással töltött hetemet kifejezetten őszies hőmérséklet jellemezte, így ha már ezen a borús csütörtök délutánon az egyik kedvenc szenvedélyemnek, az úszásnak hódoltam az újonnan átadott veszprémi sportuszodában, úgy gondoltam, hogy hazafelé jó ötlet útba ejteni a létesítmény szomszédságában található kézilabda-arénát, ahol a Telekom Veszprém együttese éppen SEHA-liga negyeddöntőt játszott a horvát RK Nexe ellen.

Bár a kelet-európai, határokon átívelő bajnokság végjátéka már átnyúlt az idei, 2021/22-es szezonra, ténylegesen még az előző idény kiírásában valósult meg a párosítás, ahol a hazaiakat komoly csalódások érték, hiszen nemcsak a Szeged hódította el tőlük a magyar bajnoki címet, hanem a Bajnokok Ligájában célként megjelölt négyes döntő sem jött össze nekik. Emiatt a SEHA-liga szereplés csak szépségtapasz lehetett a bakonyiaknak, akiknek a kudarcok hatására kinevezett új edzőjükkel, Momir Iliccsel fedélzetükön, a déli szomszédainknál néhány nappal korábban kiharcolt két gólos előny birtokában kötelező feladat volt a győzelem és a továbbjutás a saját hazájukban ezüstérmes nekcseiekkel szemben. Az összecsapás egyébként az olimpia miatt rövidre sikeredett nyári pihenő után az első tétmérkőzést jelentette a veszprémieknek, ezért a munkanaphoz képest korai, délután hatórás kezdés, valamint a nem éppen olcsó, háromezer forintos jegyár ellenére is nagyjából félház gyűlt össze a csarnokban. A bő kétezer néző különösen abból az okból méltó figyelemre, hogy a legnépszerűbb itthoni sportág, a futball élvonalbeli bajnokságában bizony jó néhány klub csak álmodozik ilyen érdeklődésről...

Lassan tizenkét éve történt, hogy ezelőtt a veszprémiek meccsén tiszteletemet tettem, és az akkori tapasztalataimmal szemben ezúttal a foghíjas B-közép a kezdéstől szurkolást varázsolt az arénába, amely nemcsak tőlem, hanem idővel kedvenceik részéről is pozitív fogadtatásra lelt: bár az első néhány magyar gólra még akadt válasza a vendégeknek, a bakonyiak beállója, Blagotinsek többször is bevette a horvátok kapuját, így nemcsak a vezetés megtartása, hanem az előny hizlalása is sikerült. Igaz, utóbbihoz a sok kihagyott helyzet miatt szükség volt a hazai kapus, Cupara bravúrjaira is: a szerb hálóőr nemcsak ziccereket, hanem hétmétereseket is hárított. Nem véletlenül skandálta a nevét a közönség, amely ezen kívül leginkább egyszerű rigmusokkal buzdította csapatát, ezáltal egész sokan be is kapcsolódtak azokba, talán a leghangosabban közülük az "Építők" csatakiáltás szólt. A hangulat egész más így, mint a Fradi női kézilabda-mérkőzésein, bár ezt sem nevezném rossznak, sőt, ötezer körüli nézőszámnál kifejezetten jól mutathat a dolog, pláne, ha azt is hozzávesszük, hogy a lelátó összetétele inkább idézte egy budapesti színházét, mint kedvenc klubom közönségét (persze ezt nem bajként jegyzem meg, tudtommal tőlünk nyugatabbra is ez a szokás ebben a sportágban). Aztán a félidő második felében megállt a góltermelés, mivel az ellenfél kapusa is kitett magáért, a veszprémiek alig tudtak túljárni az eszén, így a szünet 14-10-es bakonyi előnnyel zárult.

A szurkolók ekkor még türelmesen várták, hogy kedvenceik játéka magabiztosabbá váljon, amely a második játékrész elején reálisnak tűnt. A hazaiak legjobbja ekkor Marguc volt, aki távoli bombáival hét találatra növelte a két klub közötti különbséget. Más kérdés, hogy közelebbről továbbra sem ment az Építőknek, a vendégek pedig szép lassan elkezdték ledolgozni hátrányukat, és mínusz négyig tornászták fel magukat, például egy kínai figurából szerzett góllal. Nem vagyok kézilabdaszakértő, azonban a veszprémiekkel ilyen formában azért erősebb csapatok szoktak játszadozni... Ez már nem tetszett a közönségnek, sőt, Momir Ilics is dühöngött egy sort a kispadnál, bár ettől mi sem változott. A lelátó népénél a pontot az i-re végül az tette fel egy - jobban nem tudom megfogalmazni - kollektív "baszd meg" kíséretében, amikor egy kontra végén Lékai Máté százszázalékos ziccerben sem találta el a kaput. Az elégedetlenséget Cupara próbálta védéseivel csillapítani, majd az új szerzemény Sipos Adrián találatait már lelkesen ünnepelte az aréna. Ettől persze nem lett jobb a magyar támadójáték, de a végén Nenadics messziről szerzett góljaival mégiscsak öt találatnyi hazai előny alakult ki az utolsó dudaszóig, a 30-25-ös végeredmény pedig továbbjutást ért, amelyet fő szabály szerint nem kell magyarázni, elvégre a piros-fehérektől pontosan ez volt az elvárás, sem ennél több, de végképp nem kevesebb.

A csarnokból a parkoló felé tartva két dolgot hoztam szóba a mérkőzésre velem tartó barátnőmnek. Az egyiknek apropója szomorú, ugyanis az aréna főbejáratával szemben található a tragikus sorsú Marian Cozma szobra - bár az egykori kiváló kézilabdázó esete a mai, információdömpinggel sújtott világunkban szinte elképzelhetetlenül régen történt, de érdemes elmerengeni azon, mennyit is ér valójában egy emberi élet, ha a szerencsétlen srác gyilkosai már évekkel korábban megtarthatták a szabadulóbulijukat... Visszatérve a sporthoz, érdekes az a másik kérdés is, hogy amit ezen a délutánon láttam, az a bakonyiak számára szezon eleji formát vagy - elsősorban a szegediek megerősödése miatt - az itthoni dominanciájuk leáldozását jelenti-e. Erre valószínűleg hónapokkal később lehet majd megadni a választ, mindenesetre kezdte már jobban az Építők az idényt - még ha a csúcsformát inkább jövő tavaszra érdemes időzíteniük.