Szép volt, fiúk!

Bár a lehetőségekhez mérten próbálom mindenben a pozitívat megtalálni, mégsem fordult volna meg egy évvel ezelőtt a fejemben olyasmi, hogy a Fradi a tavalyi nemzetközi kupamenetelését képes lesz felülmúlni ebben a szezonban. Nos, a sportfogadásban valószínűleg nem találnám meg a szerencsémet, ugyanis a kedvenceim hamarosan a Bajnokok Ligája csoportkörével ismerkedhetnek meg, olyan szintű ellenfelekkel szemben, akik tétmérkőzésen nem túl sűrűn fordulnak meg idehaza. Mivel az UEFA által szervezett találkozókat ezidáig zárt kapuk mögött bonyolították le (persze fanatikusaink a stadion mellett lelkesen buzdították a mieinket), a klubvezetés az első októberi bajnoki meccset szemelte ki ezen siker megünneplésére - erre a vasárnap délutánra szerencsére nem maradt más, halaszthatatlan tennivalóm, így nyolcezer szurkolótársammal együtt jómagam is a Népliget felé vettem az irányt.

Az ellenfél ezúttal még nem a Barcelona vagy a Juventus, hanem a forduló előtt listavezető Puskás Akadémia csapata volt. Írhatnám azt, hogy az igazi drukker nem az ellenfelet nézi, de ez sokakra ez természetesen nem bizonyult igaznak (így ne menjünk bele abba sem, hogy ha a felcsútiak helyett egy nagyobb hagyományú ellenféllel játszunk, aki éppen a tabella élén tanyázna, talán még többen jöttek volna ki). Például annak az öblös hangnak a gazdájára sem, akit fél órával a kezdés előtt, a mosdóban hallottam szidni a bérleteseket, hogy ők lesznek azok, akik várhatóan elveszik majd a BL-mérkőzéseken a helyeket a B-középtől, de minden bizonnyal még szélsőségesebb érzelmeket váltottak volna ki ebből az úriemberből azok a honfitársaink, akik egyszerűen csak imádott katalán vagy olasz klubjukat szeretnék egyszer élőben látni (lehetnek azért belőlük is egy páran...). Mi, magyarok rettentően szeretünk panaszkodni, és ez ezen a délutánon is kiderült - viszont úgy gondolom, hogy ha más nem, a tévé előtt is élvezzük ki ezt a helyzetet, függetlenül attól, hogy mi fog történni azon a hat mérkőzésen (azért merészelem ezt lejegyezni, mivel már belenyugodtam abba, hogy a "nagy" meccsekre nem lesz jegyem, egyébként pedig támogatom, hogy első körben azok juthassanak be a stadionba ilyenkor, akik a koronavírussal vagy éppen a késő őszi vagy februári időjárással dacolva tízezreket költenek kedvenceikre éves bérlet formájában). De miért is indokolt a carpe diem zöld-fehér módra: ehhez a bravúrhoz ugyanis a csillagok együttállására volt szükség: adott egy biztos háttér, vannak hazai szinten kiváló játékosaink és egy zseniális edzőnk, illetve a Bajnokok Ligája-selejtezők egymeccses párharcai a vírushelyzet hozadékaként, amelyekre ténylegesen sikerült felpörögniük a fiainknak. A futballszerencse ugyanis gyorsan fordulhat, ha bármelyik fenti tényező egyszer csak kiesik - gondoljunk bele, az eddigi két, BL-csoportkört megjáró magyar csapat bő egy évtizeddel bravúrja után bizony az NB II légkörébe is belekóstolhatott, illetve belekóstolhat...

A találkozó felvezetése számomra emlékezetes marad, hiszen a közönségünk nem szokott különösebben hálás lenni a focistáink felé, hiába, túl dicső a múltunk ehhez. Ehhez képest a csapatok úgy vonulhattak ki a pályára, hogy az egész stadion talpon volt, teli torokból zúgott a "Szép volt, fiúk" rigmus, sőt, a Tábor még Rebrov edzőt is éltette (teljesen megérdemelten). Mennyivel másabb így elkezdeni egy mérkőzést - furcsa mód a vendégeket dobta fel a hangulat, az első negyedórában több támadást vezettek a széleken, főleg a középpálya bal oldalán. Miközben a lelátón mögöttem helyet foglalók épp arra kértek, hogy álljak kicsit arrébb, mert nem látnak tőlem (szokásos helyzetkép a C1-es szektorból), egy szöglethez jutottak a Fejér megyeiek, mely után egyik játékosuk, Nunes fejjel be is talált Dibusz hálójába. Az örömbe ekkor némi üröm vegyült, így első döbbenetre azt sem tette szóvá senki körülöttem, hogy a gólszerzőt - nevéből kifolyólag - valószínűleg nem az akadémia nevelte ki. Ezen persze nem lepődhet meg, aki egy kicsit is követi a magyar labdarúgást, kedvenceimnek viszont kellett egy negyed óra, hogy felocsúdjanak a kezdeti döbbenetből. Előbb Botka Endre vagy Laidouni jeleskedtek a védekezésben, majd a huszadik perc környékén át is vettük a kezdeményezést, amikor is Zsubkov indult meg a félpályáról, egészen a tizenhatoson belülre küzdötte magát, ahol szépségdíjas módon lőtte ki a bal felső sarkot. Kár, hogy a játékvezetőnek annyira nem tetszett a dolog, mert érvénytelenítette a találatot, ám a Ferencváros ezután is mindent megtett, hogy gólt szerezzen. Fél óra elteltével Tokmac tüzelt tizenöt-húsz méterről, akinek veszélyesen csavarodott a labdája, de ekkor még célt tévesztett, néhány perccel később azonban ugyanő indította hajszálpontosan Isaelt, aki higgadtan pöccintette el a vendégek hálóőre mellett a labdát a kapuba. A félidő végén még a sárga-kékek harcoltak ki egy szabadrúgást, amellyel Knezevics ijesztett ránk, azonban szerencsére nem járt sikerrel, így a szünetben bizakodhattunk, hogy még akkor is megszerezhetjük a fontos három pontot, ha a Puskás Akadémia az utóbbi időben azért a mumusunknak számít.

A második játékrészben aztán bebizonyítottuk, hogy nem volt kincstári ez az optimizmus: Uzuni lódult meg a vendégek térfelének jobb oldalán, hajszálpontos beadását pedig Isael bombázta a felcsútiak hálójába. A brazil játékost mostanában sok kritika érhette, ugyanis a hajviselete olykor sokkal feltűnőbb, mint a játéka, viszont ezen a vasárnapon éppen rá volt szükségünk. Ezután is lendületben maradtunk, hamarosan ismételten Uzuni veszélyeztetett szabadrúgásból - először láttam élőben a nyáron érkezett albán középpályást, eddig kiváló vételnek tűnik. Érkeztek még tőlünk a pályára újak is: az ugyancsak a szélen bevethető Robert Mák, akit a Tábor "Ria-ria-Hungária" kiáltással üdvözölt a válogatottunk ellen bemutatott gólörömére tekintettel (mentségére szóljon, hogy én is csókolgatnám hazám címerét, ha mondjuk éppen a szlovákoknak találnék be, bár engem messze nem áldott meg ekkora tehetséggel a Jóisten). Viszont ha már a középpályás bemutatkozhatott a Fradiban, nagyszerűen futott el a bal szélen, majd beadása a Fejér megyeiek kapusán is túljutva hajszálpontosan egy másik friss szerzemény, Baturina elé került, akinek azonban megoldhatatlan kihívást jelentett az üres kapu eltalálása. Fogtuk is a fejünket néhány ezren a nézőtéren, ugyanis a horvát csatárnak nemcsak a fizimiskája vagy a mozgása emlékeztetett a tőlünk nemrég hazatért Szihnyevicsére, hanem a hatékonysága is... Ráadásul a lefújás előtt nem sokkal ismét rendesen kapta az ívet szegény, ugyanis a támadó ismételten kapott egy remek labdát, amit egyedül vezethetett rá a vendégek kapusára, azonban Tóth Balázst találta telibe, ahelyett, hogy az egyszerűbb megoldást választva elgurítja azt a hálóőr mellett... A Puskás Akadémia nem is igazán mutatott mást ebben a félidőben (sajnos a bajnokság színvonalát jelzi, hogy a papíron harmadik legerősebb csapat nagyjából ennyire képes), talán középpályásukról, Kiss Tamásról maradt meg annyi, hogy miután cseréjénél a kispadokhoz képest a pálya túloldalán kellett elhagynia a játékteret, bizony megkapta a magáét az oldallelátó népétől, ráadásul akadt, aki egyenesen a huszadik sorból rohant le a korlátig, hogy átadja neki jókívánságait (előfordulhat, hogy eközben édesanyja is csuklott néhányszor).

A Tábor azonban végig kitartott, szurkolt (a meccs közben sikerült végre megtanulnom az általam először a Mezőkövesd elleni találkozón hallott, de az abból még csak a Budapest zöld-fehér szófordulattal értelmezhető "Reggelig tart a buli..." szövegét is), a lefújás után pedig újra megérdemelten szólt a fiúk számára a főcímben szereplő rigmus. Fontos győzelem volt ez, elvégre az NB I-ben is jól állunk,  dacára a szerda-szombat ritmushoz és az emiatt eddig a többiekhez képest lejátszott kevesebb mérkőzésünkhöz, miközben olyan együttesünk van, melyhez hasonló erősségű csapatot még azóta nem láttam ferencvárosi színekben, mióta követem a focit. Eszembe jut egy Desperado-sláger refrénje kamaszkoromból: "Gyere és álmodd az álmunkat újra, még nem kell, hogy vége legyen" - a dal eredetileg nyilván nem a Fradiról szólt (debreceni zenészek hogyan is énekelnének rólunk...), de valahogy mégiscsak igaz lett kedvenceimre is.