Szép búcsú

Ha néhány éve valaki azt jósolja, hogy a magyar válogatott a 2022-es labdarúgó-vb nyitó napján egy korábbi Európa-bajnok ellen léphet pályára, valószínűleg tízből tíz hazai szurkoló mondott volna kapásból és feltétel nélkül igent egy ilyen eshetőségre, elvégre a legrangosabb tornán történt utolsó szereplésünket akár csak gyermekfejjel végigélők is már a negyvenes-ötvenes korosztályt gyarapítják. A Sors a fenti kérést végül meghallgatta, igaz, az örök optimisták számára nem várt csavarral: noha a mieink idejekorán lemondhattak a katari szereplés lehetőségéről, a vb nyitómeccsét viszont már azután helyezték át erre a novemberi vasárnap délutánra, hogy az MLSZ aznapra már lekötötte nemzeti tizenegyünk részére a görögök elleni barátságos találkozót, így ezen mérkőzésre - a korábbiakban még elképzelhetetlen módon - a világbajnokság alatt is sor kerülhetett.

Ráadásul hiába az összecsapás tét nélküli jellege, vagy a téliesre fordult időjárás, sokan örömmel várták a magyar válogatott utolsó idei fellépését, mely érzést nemcsak a mieink talán minden elképzelésünket felülmúló 2022-es teljesítménye vagy a kedvező jegyárak (az enyém például csak háromezer forintot kóstált), alapozták meg, hanem az is, hogy a találkozót Dzsudzsák Balázs nemzeti tizenegybeli búcsúmeccseként nevezték ki, aki ezzel nem mellesleg csúcstartóvá válhatott válogatottbeli szerepléseit illetően. Középpályásunkat egy ideje olyannyira divat kritizálni, hogy jó eséllyel ki is nézik egy társaságból, aki a hazai futball témakörében nem ejti szóba Dzsudzsák különböző keleti csapatokba való átigazolásait - melyben persze előfordul jogos csalódottság is, azonban ezt leginkább az itthon olyannyira jellemző irigység diktálja, amely a legtöbbekkel elfeledteti, hogy csapatkapitányunk mekkora szabadrúgásgólt lőtt Bukarestben a románoknak (számomra ez volt tőle címeres mezben történő szereplésének fénypontja), vagy éppen azt a bizonyos portugálok elleni mérkőzést, de a sort szerencsére tovább is lehet folytatni. Szerencsére vérmesebb drukkereink fel tudták idézni az általam említett pillanatokat egy hatalmas molinó formájában, de szívderítő volt látni azt is, hogy nemcsak ők, hanem a nálam sokkal fiatalabbak is átérezték mindezt: már a 31-es busz rákosszentmihályi megállóiban is rengeteg piros-fehér-zöld arcfestéses gyermek várakozott, az Örs vezér téren, vagy a Puskás Arénához közeli metrómegálló pedig lelkes iskolás- és utánpótláskorú csoportoktól zengett, így már a stadionba történő belépésemet megelőzően meccshangulatba kerültem, ahová ezúttal egyedül látogattam ki, ugyanis a barátnőm betegsége miatt nem tarthatott velem. Persze nem voltam magányos a lelátón, mivel kezdésre ötvenezren gyűltünk össze, amely szerintem egy barátságos mérkőzésen óriási dolog, pláne, hogy ellenfelünket hiába láthattam kamaszként Eb-t nyerni, azóta nemzeti tizenegyük olyan zuhanórepülést produkál, melyhez foghatót szinte csak a magyar futballtörténelem ismerhet.

Nyilván a nézőtér jelentős részét benépesítő gyermekek nem emiatt, hanem a csapatok bemelegítése alatt a hangszórókból üvöltő Korda György Reptér című örökbecsű (?) slágerének ihletésére hajigálták a lelátó tetejéről a mélybe a jegyeikből készített papír-repülőgépeket (furcsállottam is, hogy mennyien nem tartják meg emlékként a belépőket, de a mai fiatalok talán másként raktározzák el az élményeiket, mint jómagam), a mieink azonban a pályán az egy meccs erejéig ismételten kapitánnyá választott Dzsudzsák vezérletével inkább azt akarták bizonyítani a szurkolók irányában, hogy felszálló ágban vannak. Ez olyannyira sikerült, hogy negyed óra elteltével, a kezdeti hellén próbálkozások után Sallai Roland és Callum Styles passzolták ki az ezredforduló MTK-szereléseihez hasonló stílusú és színű mezben játszó vendégeket, akik kővé dermedve nézték, amint Sallai védhetetlenül lövi ki kapujuk jobb alsó sarkát. Nagyot ünnepeltünk a nézőtéren, a Tábor pedig többször rázendített a "Lőjetek egy gólt!" klasszikusra, de az előnyünk hizlalását a görögök ezután rendre megakadályozták, így sokáig némileg meddő mezőnyjáték folyt. Az eseménytelenséget aztán Dzsudzsák Balázs átlövése törte meg, amely ugyan csemege volt a vendégek hálóőrének, de hálánk jeléül elképesztően szólt a lelátók közötti felelgetős rigmus középpályásunk vezeték- és keresztnevével. A következő alkalommal már nem a pályán történtek, hanem a fagypont körüli hőmérséklet miatt pattantam fel, ugyanis ahogy mentünk előre az időben, annál kellemetlenebb lett a hideg székeken ücsörögni. Persze az ellenfelünk sem akart megfázni, a szünet előtt Szoboszlainak kellett tisztáznia egy veszélyesnek tűnő beadásukat, majd a túloldalon a hellének Sallai elől rúgták el a labdát hasonló helyzetben, így a félidőre egy találatnyi előnnyel vonulhatott pihenőre válogatottunk.

A második játékrész elején aztán Rossi edző cserére szánta el magát, és lehívta az ekkor már kicsit fáradó Dzsudzsákot, akit az egész stadion felállva tapsolt meg, mielőtt megkezdte volna tiszteletkörét a tábor és a kispadok mögötti oldallelátó előtt. Egy korszak ért ezzel véget, de a csapatok ezzel nem törődhettek, hiszen a mérkőzés csaknem fele hátra volt még. Eleinte úgy tűnt számomra, hogy a tartalékok közül beszálló Nagy Zsolt lendületet ad a középpályánknak, azonban hamarosan az addig jellemző mezőnyfölényünk is elpárolgott, a görögök pedig egyre többet birtokolhatták a játékszert, ráadásul sokszor a saját térfelünkön. Így jobb híján abban reménykedhettem, hogy hátha az időközben becserélt Dárdai Palkó majd felrázza egy kicsit a mieinket, de ebben a várakozásomban csalódnom kellett, ahogy mögöttem a kósza "Hajrá, lilák" kiáltást megeresztő társaság is vélelmezhetően hiányolta játékosuk, Csongvai Áron pályára küldését. Aztán a hetvenötödik perc tájékán nem a téli éghajlat, hanem Styles szállította számunkra a hidegzuhanyt, aki éppen az orrom előtt rúgta fel a vendégek egyik támadóját a kapunk előtt, a bíró pedig emiatt habozás nélkül mutatott a tizenegyespontra. A büntetőt a hellének csatárja, Bakaszetasz magabiztosan értékesítette (neki az utóbbi időben szerencséje van, ha magyar ellenféllel találkozik, mivel a Trabzonspor játékosaként még a Fradinak is lőtt gólt az Európa Ligában...), így akkor is joggal bosszankodhattunk azon, hogy a görögök igazi helyzet nélkül egyenlíthettek ki, ha ebben a félidőben a nemzeti tizenegyünk teljesítménye azért hagyott némi kívánnivalót maga után. A találat kicsit felélénkítette a mieinket, akik Ádám Martint próbálták keresni a labdával, helyette azonban Fiolát találták meg, rutinos védőnk lövése viszont épphogy célt tévesztett. Az idő persze vészesen fogyott, a hosszabbításban pedig sokáig úgy tűnt, hogy az egyetlen említésre méltó eseményt egy pályára befutó szurkolótársam szolgáltatja, de néhány perc elteltével a vendégek tizenhatosától nem messze jutottunk szabadrúgáshoz. Milyen jó, hogy nem én vagyok a szövetségi kapitány: éppen azt jegyeztem meg, hogy kár volt a hajrában lehozni Szoboszlait, a cseréjeként beálló és hosszú sérülése után visszatérő Kalmár Zsoltot azonban nem érdekelte az aggodalmam, ugyanis csodálatos mozdulattal tekerte a labdát ellenfelünk hálójába. A nézőtéren ezzel nagy kő esett le mindenki szívéről, ráadásul önfeledten ünnepelhettünk, mivel ezután már nem sok mindenre maradt idő a hármas sípszóig.

Ennek megfelelően nemzeti tizenegyünk az idei esztendőtől, Dzsudzsák Balázs pedig a válogatott karrierjétől búcsúzhatott győzelemmel, középpályásunk ráadásul a Puskás Aréna kezdőkörében vehette át szülővárosa, Nyírlugos díszpolgári címét, majd szólhatott a közönség felé, amelytől bizony el is érzékenyült. Ami furcsa volt számomra, hogy hasonlóan nyári tapasztalataimhoz, ezúttal is kevesebben (talán még kisebb létszámmal) maradtunk megünnepelni aranylábú fiainkat, mint amennyi szurkolót ténylegesen megérdemeltek volna, melyet persze könnyen meg lehet indokolni a vasárnap estével, a fagyos hőmérséklettel vagy vendégeink ezen meccsen mutatott nem éppen veretes teljesítményével. Pedig nemzeti tizenegyünknek szüksége van a biztatásra, ugyanis amióta élek, talán sosem volt ekkora esélyünk a selejtezőből, rájátszás nélkül kivívni az Eb-szereplést, mint a jövő évben, ugyanis az áhított cél eléréséhez többek között Görögországhoz hasonló erősségű ellenfeleken vezethet utunk. Persze a papírformát érvényesíteni kell, amely a mai produkció alapján nem tűnik annyira egyszerűnek, mint az elsőre látszik - de válogatottunk Marco Rossi-val oldott már meg ennél jóval nehezebbnek ígérkező feladatokat is, így reménykedjünk abban, hogy a kötelezőnek gondolt küldetést talán 2023-ban tényleg sikerül majd teljesítenünk. :)