Rossz főpróba

Ahogy sokaknak például a sajtos-tejfölös lángos vagy egy tengerparti utazás jelenti a nyár elengedhetetlen kellékét, számomra az év legmelegebb évszaka lassan nem múlhat el a Hajós Alfréd Uszodában rendezett vízilabda-meccs meglátogatása nélkül. Ezúttal férfi válogatottunk részvételével tartottak felkészülési tornát a Margitszigeten, ahol a három ellenfelünk közül az előzetesen legerősebbnek tűnő olaszok elleni összecsapáson tettem tiszteletemet.

Mivel ebben a sportágban egy Magyarország-Olaszország mérkőzést még különösebb tét nélkül sem lehet egyszerű barátságos találkozóként jellemezni, az este nyolc órakor szokatlan hőség dacára is telt ház várta a csapatokat a lelátón. Más kérdés, hogy a szervezők talán nem számoltak ekkora érdeklődéssel, hiszen a büféből már a kezdést megelőzően elfogyott a sör és a további hűtött ital is, így a készletek pótlásáig rengetegen - többek között a barátnőm is - lemaradtak a Himnuszról, majd a két válogatott gyors gólváltásáról. A kígyózó sorban állók hamarosan nemcsak ezen kellemetlenség miatt, hanem azért is átkozhatták a Sorsot, mert kiderült, hogy ezáltal a meccs legszorosabb pillanatait sem élhették át a nézőtéren, ugyanis a vendégek kisvártatva igencsak elkapták a fonalat. Amíg az ellenfelünk szorgalmasan és kiemelkedő hatékonysággal használta ki emberelőnyös lehetőségeit, a mieink hasonló helyzetekben csak kapufáig jutottak, a többi lövésünknek pedig sok esetben nem is az olaszok kapusa, hanem a vendégek védelme állta útját - ennek következtében az első negyed végére az eredményjelző tábla az ellenfél 1-5-ös vezetését mutatta. A komoly hátrány a hangulatra is alaposan rányomta a bélyegét, mivel hiába próbálkozott a tőlünk jobbra helyet foglaló "kemény mag" némi szurkolással, a lelátón ekkor csak nagyon kevesen kapcsolódtunk be a rigmusokba. A második játékrészben némileg javult ez az állapot, amikor a válogatottunk a borzalmas kezdést feledtetve némileg feljavult védekezéssel, majd két szép góllal elkezdte ledolgozni a hátrányát, de hiába kapták meg a mieink a nézőtérről az egyre erősödő "Mindent bele!"-buzdítást, támadásainkból valahogy hiányzott az átütő erő, ráadásul az olaszok is kihasználták néhány buta hibánkat, így hamarosan visszaállt az első negyed végén kiharcolt négy találatnyi előnyük - melyből a félidőre három gólnyi különbség maradt meg, mert ha máshogy nem, legalább büntetőből betaláltunk nekik. Így a térfélcsere alatt, a korosztályos világbajnokságot nyert tizennyolc év alatti vízilabdázóink ünneplésekor (csapatkapitányuk pont mellettünk, a 26-os buszon hozta el az uszodába a trófeát) nemcsak a szebb jövőben, hanem abban is reménykedhettünk, hogy egy huszáros hajrával sikerül valahogy a magunk javára fordítani ezt az összecsapást.

Optimizmusunk azonban hamar szertefoszlott, amikor a vendégek a harmadik negyed elején ismét elhúztak négy góllal, amely az idő múlásával egyre jelentősebb előnynek tűnt. Válogatottunk azonban nem adta fel, és az ellenfél kiváló védekezése ellenére egy emberfór, valamint egy ötméteres kihasználásával két találatnyira zárkózott fel - lelkesedésünket azonban idejekorán lelohasztotta, amikor az olaszok labdái jó párszor a rövid oldalról, Vogel Soma kezei között rezgették meg a mieink hálóját. Első számú kapusunk nem védett élete formájában, így szövetségi kapitányunk, Varga Zsolt le is cserélte őt, amely eleinte szárnyakat adott csapatunknak, és a tőlünk talán legkiemelkedőbb teljesítményt nyújtó Manhercz Krisztián remekbe szabott bombájával, majd egy emberelőny gólra váltása után ismét felcsillant némi fény az alagút végén. A vendégek viszont a másik hálóőrünket, Bányai Márkot is a rövidről mattolták, ezért az utolsó játékrészben három találatnyi hátrányt kellett volna ledolgoznia válogatottunknak - ez azonban nem sikerült, ugyanis néhány, a szurkolók kedélyeit borzoló játékvezetői ítélet (igaz, egy olimpia előtt ilyesmire is fel kell készülni) és az ellenfél hatékony helyzetkihasználása nem hagyott kétséget a győztes kiléte felől. Az olaszok magabiztos vezetésük birtokában, jó mediterrán szokás szerint persze a végére némileg kiengedtek, így a mieink két szépségdíjas gólt még szerezhettek, 11-13-ra kozmetikázva az eredményt.

A kudarc ellenére a lelátón tapssal fejeztük ki szeretetünket a magyar válogatott felé, akiknek a látottak alapján a következő két hétben igen kemény munkára lesz szükségük, hogy Párizsban emlékezetesebbet produkáljanak, mint futballistáink az ezen mérkőzés hétvégéjén befejeződő Európa-bajnokságon (mely torna szerintem az utóbbi idők legfeledhetőbb hasonló kaliberű rendezvénye volt, igaz, azt például cseppet sem bántam volna, ha az előzetesen a kimondottan erős csoportunk ellenére is "elvárt" továbbjutásunk mellett Varga Barnabás sajnálatos sérülése is valahogy elmarad...). Addig persze bíznunk kell egy régi közhelyben: hátha ezt a rossz főpróbát az olimpián egy egészen kiváló előadás követi majd...