Reménykeltő bemutatkozás

Amennyire közhelyként hangzik, annyira igaz, hogy akár személyekről, akár tárgyakról van szó, leginkább a kezdeti benyomások alapján alakítjuk ki a véleményünket - legyen az egy első randi, új kollégánk bemutatása a munkahelyünkön vagy éppen az általunk kiszemelt kanapé a bútorboltban. Miért különbözne ezektől a futball, ha már az élet nagy igazságai rendszerint érvényesülnek benne? - tehettem fel magamban a kérdést, elvégre ezen a nyárias, szeptember végi kora estén nemcsak a Fradi próbálhatta ki magát egy számára még ismeretlen sorozatban, hanem az új edzőnk valódi debütálására is éppen ekkor, a szerb bajnokság előző idényének bronzérmese, a Csukaricski elleni mérkőzésünkön került sor.

Noha az első említett újdonság, azaz az Európa Konferencia Liga főtáblájának felfedezését szívesebben vettem volna, amennyiben a kedvenceim azt a második számú kontinentális kupasorozat csoportjában elért harmadik helyezésükkel vívják ki (pláne, hogy egy ilyen eredmény már önmagában tavaszi szereplést jelentett volna a nemzetközi porondon), de a közelmúlt történései miatt jelenleg azzal is meg kell elégednünk, hogy az EKL legjobb harminckét együttese között jegyzik a mieinket. Persze pont erre volt szükség ahhoz, hogy az európai kupák lebonyolításának jövőbeni változása miatt a Fradi legyen végül az egyedüli magyar klub, amely valamennyi európai kupasorozat, és a Konferencia Liga csoportkörében is pályára léphessen, ezáltal pedig újra hozzájáruljon a magyar focitörténelem eredménylistájának bővítéséhez. Ennek mértéke nem kis részben szeretett csapatom válogatott szünetben kinevezett szakvezetőjétől, Dejan Sztankovicstól is függ majd, aki noha már egy héttel ezelőtt, a nagyecsedi kupameccsünkön leülhetett a kispadunkra, trénerünk valódi bemutatkozásaként azonban vélhetően a többség, közöttük jómagam is inkább egy nemzetközi tétmérkőzést, nem pedig egy lelkes, ugyanakkor amatőr negyedosztályú együttes elleni találkozót tekintette. Ennek megfelelően nemcsak én, hanem a stadionunkba talán az előző évekhez képest jóval alacsonyabb jegyáraknak (a saját három összecsapásra szóló bérletemért például ugyanarra a helyre nem fizettem annyit, mint tavaly ilyenkor egyetlen Európa Liga-csoportmeccsért, amely feltétlenül pozitívum, hátha ezáltal olyanok is a lelátón buzdíthatják a kedvenceimet, akik nem tehetik meg, hogy öt számjegyű összeget költsenek belépőre...) köszönhetően kilátogató tizenhétezer szurkoló is izgalommal, a Tábor pedig egy egyszerű, de annál látványosabb koreográfiával várta, melyben ezúttal azért nem vehettem részt, mivel a korai, háromnegyed hetes kezdési időpont miatt erre az összecsapásra a barátnőmmel szinte munkából, éppen a kezdésre estünk be.

Ennek ellenére egyetlen pillanatáról sem maradtunk le abból, hogy a mieink bátran magukhoz ragadták a kezdeményezést, és már az első percektől próbálták az emiatt egyébként szervezetten védekező ellenfelünket saját térfelükre szorítani. Emiatt a közönség hálája még akkor sem maradt el, ha a fölényünk kezdetben helyzetekben még nem nyilvánult meg, így elemi erővel szóltak a különböző rigmusok, melyekbe párszor még az oldallelátó is bekapcsolódott. Hamarosan a hangulat a tetőfokára hágott, amikor Abu Fani a vendégtérfél közepéről elvégzett szabadrúgása valamennyi játékost, majd a szerbek kapusát is kikerülve szállt a hálóba - gólörömünkbe azonban némi üröm vegyült, amikor kiderült, hogy némi videózás után érvénytelenítették a találatot. A Fradi azonban továbbra is szerette volna nyomás alatt tartani a belgrádiakat, akik nemsokára kontrákkal veszélyeztettek: előbb negyed óra elteltével bal oldalról, éles szögből lőttek a kapunkra, melyet Dibusz úgy védett, hogy a labda végigcsorgott a gólvonal közelében, nem kis frászt hozva ránk a nézőtéren... A következő alkalommal a déli szomszédaink a túloldalon futottak el, beadásukat pedig egyik védőnk sem rúgta ki, amely így a vendégek egyik csatárját találta meg a tizenhatosunkon belül, aki magabiztosan bombázott a hálónkba. Ekkor egy kicsit úgy éreztem magamat, mint a legutóbbi, Puskás Akadémia elleni mérkőzésünkön, ahol a kedvenceim hiába birtokolták többet a játékszert és szövögették támadásaikat, a gólokat mégsem mi, hanem riválisaink szerezték... Mégis megalkuvás nélkül harsanhatott fel a lelátón a zöld-fehér büszkeségről szóló ének, hiszen a játékosaink minden labdáért elképesztően harcoltak, kiváltképpen a sérült Adama Traoré-t helyettesítő Owusu, akinek lövését előbb bravúrral ütötte szögletre a szerbek kapusa, majd néhány perccel később az ő passzából tört be Botka Endre a Csukaricski büntetőterületén belülre, ahol őt még a szektor tetején található helyünkről is kiválóan látható módon szabálytalanul állították meg. A spori elsőre habozás nélkül mutatott a tizenegyespontra, azonban a videóbíró megint közbelépett, és elég hosszú tanakodás után elvette a büntetőrúgás lehetőségét a Fraditól. Ennek köszönhetően a félidő végéig minden egyes vitatott játékvezetői döntés, vagy a vendégek által elvégzett bedobás és szöglet pokoli, talán az emlékezetes, Trabzonspor elleni összecsapást idéző füttykoncertet eredményezett. Nemcsak a részükre fenntartott szektor kongó ürességéből lehetett következtetni arra, hogy a belgrádiaknak ez nincs ínyükre, hanem abból is, hogy a mieink egyre többször jártak a szürke mezesek tizenhatosán belül. Nem volt ez másként akkor sem, amikor nem sokkal a szünetet megelőzően a szerbek védői ezúttal Owusu-t rúgták fel - a szokás szerint percekig tartó videózás itt már nem vonta vissza a spori által megítélt tizenegyest, amelyet Varga Barnabás magabiztosan értékesített. A sok játékmegszakítás miatti maratoni hosszabbításban egyenlítésünk ellenére is sokan elindultak a büfé és a mosdók irányában, akik lemaradhattak a találkozó legszebb pillanatáról: egy szögletünk után megint Owusu-hoz került a labda, aki azt pár lövőcselt követően gyönyörű mozdulattal tekerte a vendégek hálójába. A közönség soraiban így elképesztő (talán megint csak a Trabzonspor-meccsen átéltekhez hasonlítható) eksztázissal zárult az első félidő, hiszen fordításunknak és a kedvenceink jó teljesítményének köszönhetően joggal bizakodhattunk abban, hogy ezt a mérkőzést meg fogjuk nyerni.

Ezen reményeinkben szerencsére a második játékrészben sem csalódhattunk, mert bár a szünetben eszközölt kettős cseréjüknek köszönhetően a Csukaricski valamelyest feljavult, helyzeteket azonban továbbra is leginkább a mieink dolgoztak ki. Owusu például minden bizonnyal gólpasszt is szeretett volna jegyezni, így beadása már az ellenfelünk kapusán is túljutott, ott azonban futballistáink nem tudták eltalálni a labdát, majd Ramírez veszélyeztetett egy távoli szabadrúgással, amely noha centiméterekkel bár, de célt tévesztett. A szurkolás változatlanul elsöprő hangerejű maradt, annak színvonalát még az sem befolyásolta, hogy a félidő közepén előbb Vargát, majd a kiválóan játszó Owusu-t is lehozta az edzőnk a párom nagy bosszúságára. Lehet, hogy ez a változtatás kezdetben valamelyest hátráltatta a támadásainkat, de a csereként pályára küldött Lisztes és Pesics elég hamar hasznára váltak csapatunknak. Szerb csatárunk például egy percen belül közvetlen közelről fejelhetett kapura, melyet a vendégek hálóőre még üggyel-bajjal hárított, hamarosan azonban Lisztes életerős lövése éppen Pesics elé pattant a kapusról, akinek kapóra jött az alkalom, és védhetetlenül bombázott a belgrádiak hálójába. Noha a két gólnyira hízott előnyünk birtokában a győztes kiléte tulajdonképpen már tíz perccel a vége előtt eldőlt, a hajrában még a Csukaricski is veszélyeztetett, de tőlünk Zachariassen is betalálhatott volna nekik, így nem panaszkodhattunk azon, hogy a meccs hátralévő része eseménytelenül telt el.

A 3-1-es sikerünk miatt ugyanakkor nem lehetett csalódott embert találni a lelátón, az utolsó másodpercekben egész stadionos, "Mi vagyunk a Ferencváros" felkiáltással és némi Újpest-szidással vegyített ugrálás, valamint vastaps köszöntötte kedvenceimet, akik ünneplésekor a barátnőmmel az alsó sorokig vándoroltunk, hogy a közös örömből a játékosainkhoz minél közelebb vegyük ki a részünket. Ezen az estén azért is volt teljesen indokolt az Üllői út boldogsága, hiszen ez a három pont nemcsak erőt adhat a mieinknek a déli szomszédainknál jóval nehezebbnek tűnő csoportellenfeleinkkel vagy éppen a magyar bajnokságban velünk hamarosan farkasszemet néző, a nyáron általunk alaposan elkalapált Fehérvár-Paks-Zalaegerszeg triónál veretesebb riválisainkkal szemben, hanem egyelőre (?) bizakodhatunk abban is, hogy a papírformát borítva odaérhetünk valahogy a Konferencia Ligás kvartettünk első két helyének valamelyikére. Igaz, utóbbihoz nem is egy bravúr kellene a kedvenceimtől a közeljövőben - vajon lesz-e ehhez elég ereje és szerencséje a Fradinak?