Örökrangadó - ahogy én láttam
Az idei november első szombatjának szokatlanul tavaszias estéjén 11 ezer társammal együtt a Fradi-MTK mérkőzést választottuk. Zöld-fehér érzelműként ugyan el lehet merengeni azon, hogy ezen párosítás régi fénye mennyire kopott meg az idők múlásával, viszont az embert igenis büszkeséggel töltheti el, hogy az örökrangadóra kilátogatni általában még mindig igazi meccsélményt jelent - kiváltképpen igaz ez ferencvárosi oldalon.
A magyar NB I színvonalához képest borsos, 2700 forintos (azaz legalacsonyabb árkategóriájú) jegyért való több mint fél órás sorban állás, a várakozás közben körülöttem hallatszó külföldi hangok, a Tábor mérkőzés előtti élőképe mind-mind azt az érzést erősítik, hogy a kék-fehérek elleni találkozó a fontosabbak közé tartozik. Pláne, hogy a forduló előtt mi az első, ők a harmadik helyen álltak, de dacára annak, hogy a három villamosmegállónyi távolság ellenére sem az MTK szurkolói töltik meg a Groupama Aréna vendégszektorát /de legalább eljöttek, olykor hallatszottak is, ami máris több a nullánál, mely létszám sajnos előfordul más elsőosztályú csapat(ok)nál az őket kísérő fanatikusok számaként/. Az első félidő jó iramban zajlott, a lelátói hangulat kezdetben valamennyire átragadt a játékosokra. A kékek eleinte labdatartással próbálkoztak a pályán, de a helyzetek a mieink előtt adódnak. Ennek megfelelően előbb Bőle Lukács emelte át a labdát a vendégek kapusán, megszerezve a Fradinak a vezetést, majd a félidő vége előtt Sigér Dávid bombájával már két gólossá duzzadt a zöld-fehér előny. A mi oldalunkon a szurkolás remek volt, némiképp összhangban a látottakkal...
...aztán jött a második félidő, ahol a pályán fél óráig (akkor is a Ferencváros került helyzetbe) szinte semmi sem történt. A nihil meglátszott a szurkoláson is, a lelátó sokáig Böde Dani és Torghelle Sándor lecserélésekor dörrent meg igazán. Érdekes dolog ez, Böde "mindössze" a saját bajnokságában próféta, viszont ott nagyon is teszi a dolgát (még ha ebből az alkalomból nem is talált be), és egy kifejezetten szerethető figura. Torghelle nem annyira, de legalább lehet valakit szidni az ellenfélből. ;) Kár, hogy egyre kevesebb (akár hozzájuk hasonló) egyéniség futballozik a hazai pontvadászatban, mert bár a futball csapatsport, mégis minimum a hasonló kaliberű játékosok váltanak ki érzelmeket a közönségből. Ami fájdalmas, hogy Bödén kívül zöld-fehérben egyelőre talán Lanzafaméra lehet ezen a téren megemlékezni, aki már szintén nem huszonéves, ráadásul külföldiből van, pedig mégiscsak a nemzet csapata vagyunk (viszont a Fradi egyik leghasznosabb tagjának számít, ezt ne vitassuk el tőle).
A végére maradt még egy elmaradt tizenegyes az MTK kapuja előtt, majd a lefújás után a zöld-fehér játékosok mérsékelt ünneplése a Tábor előtt. Biztató, hogy két magyar játékos góljával győztük le régi riválisainkat, ráadásul a hangulattól is azt kaptam, amit vártam. Helyén kell viszont kezelni a meccset, mert - valljuk be őszintén - a kék-fehérek nem a legjobb formájukat mutatták ezen az estén (bár ez lehet éppenséggel a Rebrov-csapat érdeme), így bőven lesznek keményebb meccseink még a néha joggal lesajnált NB I-ben is.
