Olasz meló

Noha a december beköszöntével az alacsonyabb osztályokban már téli álomra szenderült a magyar foci, az NB I-ben a játékosok és a szurkolók csaknem karácsonyig küzdenek még az elemekkel. A naptári évre jutó utolsó előtti forduló szombatján ráadásul szibériai hideg sem fenyegetett, mindössze nagyon hűvös idő volt, így délután a Népliget felé vettem az irányt, ahol szeretett csapatom a Mezőkövesdet fogadta.

A Fradi számára ezen a találkozón az őszi első hely és a Vidivel szembeni előny megtartása, esetleg növelése volt a tét. Ezzel szemben ellenfelünk talán felszabadultabban várhatta az összecsapást, mivel a matyóföldiek a középmezőnyben helyezkednek el, dacára annak, hogy az egyik legalacsonyabb költségvetésű klubról van szó az első osztályban. Nagy összegben mernék fogadni, hogy a legtöbb, a magyar labdarúgás iránt érdeklődő már eljátszott azzal a gondolattal, hogy a kék-sárgákat kicseréli a mezőnyből valamelyik, az NB II-ben, esetleg az NB III-ban edződő megyeszékhely csapatára, ugyanakkor a mezőkövesdiek ezen érzésekre fittyet hányva elég szervezett futballt mutattak eddig, a kiesés réme pedig egyáltalán nem fenyegeti őket. Kuttor Attila vezetőedző tanítványai egy kicsit számomra a Siófok-Pápa-REAC hármasra emlékeztetnek kamaszkoromból, akik kevés pénzből, évekig játszották a masszív, olykor szimpatikus kiscsapat szerepét (ezzel persze megelőlegeztem azt is, milyen sors várhat a mezőkövesdiekre, amennyiben jelenlegi anyagi forrásaik ne adjisten megcsappannának...).

Kezdés előtt egy órával értem ki a stadionhoz, ahol ezúttal nem álltak kígyózó sorok a jegypénztáraknál, így még egy pohár forralt borra is maradt időm (igaz, az év ezen részében az emberek túlnyomó többsége ezt egy karácsonyi vásárban vagy egy fűtött kocsmában teszi), mielőtt a lelátón elfoglaltam a helyem. Ezért egy kicsit meg is lepődtem, hogy a kezdőrúgásra hétezren is összejöttünk, egy első perces zöld-fehér gólra pedig végképp nem számítottam, mégis így történt. Ekkor három passz után Lanzafame-hoz került a labda a vendég tizenhatoson belül, aki ki is lőtte a bal alsó sarkot. Hamar megszerezhettük volna a második gólt is, az olasz addig harcolt a mezőkövesdi védőkkel, amíg már csak a kapusukkal állt szemben, de Szappanos ekkor már résen volt. A matyóföldiek az első negyedóra végén egy fejessel jelezték, hogy nem roskadtak össze a bekapott góltól, és idővel hátul is rendezték soraikat. Emiatt nagyon nem is emlékszem hirtelen más helyzetre az első félidőből. Fél óráig nem túl változatos mezőnyjáték folyt, jobbára a kék-sárgák térfelén, azonban szervezettségük megakadályozta a Fradi támadójátékának kibontakozását. Egy vicces jelenet maradt meg, a vendégek cselesen próbáltak elvégezni egy szabadrúgást azzal, hogy a játékosuk talán háromszor is átlépte a labdát és túlfutott rajta, mire a szurkolóink közül többen is lépéshibát reklamáltak, ha már épp női kézilabda-EB-t tartanak Franciaországban. A csapatok végül szórványos füttyszó mellett vonulhattak pihenőre, az oldallelátón ugyanis sokaknak nem tetszett, hogy ilyen kezdés után nem harcoltunk ki több gólos előnyt.

Szünet után ismét felélénkült a játék, Lovrencsics Gergő jobb oldalról középre tartó lövését, majd Gorriarán bombáját is bravúrral védte a mezőkövesdi kapus, míg a matyók részéről is volt egy veszélyes lövés Dibusz kapuja előtt. Ezt követően Böde lecserélése váltott ki felhördülést, pláne azért, mert a csatárt Leandro, nem pedig egy másik támadó váltotta. Rebrov edző kapott hideget-meleget, még akkor is, ha legalább nem is izlandi csatárunkat hozta be a pályára, akit az alattam helyet foglalók bizony legszívesebben hazazavartak volna (nem szép dolog elküldeni a saját játékosunkat a francba, de valljuk be, Finnbogason nem Fradi-szintű játékos, a produkcióját szerintem Lovrencsics Balázs is simán képes abszolválni, az ő küzdőszelleme számomra ráadásul különösen szimpatikus). A matyóföldiek szívósan védekeztek, így ismét a kiváló formában lévő Lanzafame kellett, hogy helyzetbe kerüljünk. Ha már ott volt, megfogadta a táborunk azon, az egyik új dalban szereplő és a második félidőben gyakran elhangzó elvárását, hogy "ma újra győzni kell", nagy örömünkre betalált ugyanis Szappanos kapujába. Ekkor mindenki úgy gondolta, hogy ez a mérkőzés eldőlt, ám az utolsó negyedóra váratlan izgalmakat hozott (talán a futballisták is ugyanúgy fáztak ekkor már a pályán, mint én a lelátón?). Előbb egy mezőkövesdi támadás során a tizenhatosunkon belül sípolt a játékvezető, a tizenegyespontra mutatva, a büntetőt pedig Cseri értékesítette, így ismét nyílt lett az összecsapás. De csak néhány pillanatra, mert Lanzafame bal oldali passza a kék-sárgák kapujától nyolc méterre Bőle Lukácsot találta meg, akit buktatott az egyik mezőkövesdi védő. Ismét tizenegyest fújt a spori, amit Varga Roland be is lőtte. A matyóföldiek ezután minden mindegy alapon támadtak, és egy kavarodás után máris 3-2-őt mutatott az eredményjelző, ugyanis Vadnai is betalált. A vendégek előtt több lehetőség már nem adódott, Lanzafame elől pedig nagyszerű ütemben halászta el a hosszabbításban a kövesdi kapus, így végeredményben egy góllal kerekedtünk felül ellenfelünkön.

A meccs után a Fradi-pályán ritka jelenetként a játékosaink pacsiztak/ kezet fogtak az első sorokban helyet foglaló szurkolókkal, ami szép gesztus volt, remélem, hogy tavasszal gyakrabban megismétlődik majd. Összességében egy élvezetes mérkőzés szemtanúja lehetett a közönség, amit Lanzafame nélkül korántsem biztos, hogy megnyertünk volna, az olasz mindenképpen a meccs embere volt. Győzelmünk azért is volt fontos, mivel fehérvári riválisaink vereséget szenvedtek Újpesten (legyen az a legnagyobb örömük a lila-fehéreknek, hogy kikaparják számunkra a gesztenyét...), így a jövő heti Vidi elleni rangadónk eredményétől függetlenül meggyőző előnnyel várhatjuk majd a tavaszi folytatást.