Nyerő csere

Noha fradistaként magam is szívesen énekelem a mérkőzéseinken az "eshet eső, fújjon szél, elindul ki zöld-fehér" sorokat a "Végre itt a hétvége..." kezdetű örökbecsű dallamunkból, a fővárosunkon kívüli idegenbeli túrák eddig valahogy kimaradtak az életemből. Az egyetemi éveim alatt, valamint pályakezdőként könnyű volt ezt a hiányt az anyagiakra fognom (pláne, hogy más programjaimat is ki kellett gazdálkodnom), majd amikor a pénz már nem akadályozta, hogy gyakrabban hódolhassak ezen szenvedélynek, hirtelen a szabadidőm lett túl kevés ehhez. Olyannyira, hogy az idei évben csak az első hosszú hétvégén nem kellett minden pihenőnapomat a munkára áldoznom, így hónapok után megint kijuthattam kedvenc futballcsapatom meccsére, amely ezúttal idegenben, Budapesten kívül került megrendezésre.

Több mint tíz év (a 2011. szeptemberi, a pályán feledhetőre sikeredett Kecskemét-Fradi) után vehettem ismét részt egy "túrán", ugyanis a sorsolás szeszélye alapján ezúttal a fehérváriak fogadtak bennünket. Ez a párosítás a papírformával ellentétben már tavaly ősszel sem a listavezető és a közvetlen üldözője közötti rangadót jelentette, de azóta a Vidi elképesztő lejtmenetbe kapcsolt, amely azt eredményezte, hogy a piros-kékek a bajnoki tabellán immár közelebb állnak a kieső, mint a nemzetközi kupaszereplést érő helyezésekhez. Az idény előtt erre a forgatókönyvre szerintem nem sokan számíthattak, ahogy arra sem, hogy a mieink sem hozzák az elmúlt évekhez hasonlóan sorban a kötelezőnek vélt győzelmeket, ugyanis a legutolsó látogatásom óta azért jó pár alkalommal hullajtottak el pontokat aranylábú fiaink (bár kétségtelen, hogy a Fradi legalább az első helyről várta ezt az összecsapást). Noha ennek magyarázatául szolgálhat a téli szünetben történt edzőváltásunk (hála Sztanyiszlav Csercseszov-nak, nálunk még maradt valami pislákoló normalitás felfordult világunkban, elvégre országaik háborújának árnyékában is háborítatlanul dolgozhat együtt az orosz szakember ukrán középpályásunkkal, Zubkovval), vagy a felkészülés alatt számos játékosunkat is érintő koronavírus-járvány, azonban véleményem szerint anyagi lehetőségeink és a játékoskeretünk mélysége miatt a felsoroltak sem szolgálnak mentségül arra, hogy még márciusban is fordulóról-fordulóra oda kelljen figyelnünk felcsúti vagy kisvárdai üldözőink eredményeire...

A nem túl pozitív előjelek és a kifejezetten hideg időjárás ellenére is rengeteg (csaknem hétezer) néző tartott a szép, új székesfehérvári stadion irányába (amelynek talán egyetlen nagy hibája, hogy a vendégszektor bejárata mellett egy temető helyezkedik el, persze a békében nyugodni vágyó elhunytak véleményét nyilván nem kérdezték erről...). Az érdeklődés némi torlódást okozott a bejárat felé haladó útszakaszon, így a velem tartó barátnőmmel a parkolóból a lelátó felé vezető sétánk alatt hallhattuk azt, hogy a kezdés előtt a közelgő nemzeti ünnepünk tiszteletére a Himnuszt játszották le a hangszórókból, majd a táborunk - alkalomhoz méltóan - a Kossuth-indulóra zendített rá. Annak viszont már szemtanúi lehettünk, hogy öt perc elteltével Zubkov jobb oldalról leadott lövését a Videoton hálóőre a nemrég igazolt nigériai védekező középpályásunk, Esiti elé ütötte, aki elementáris erővel találta el a kapufát. Kedvenceim ezután is lendületben maradtak, hamarosan Boli és Tokmac veszélyeztetett többször is fejjel, majd támadóink kiváló összjátékának végén elefántcsontparti csatárunkat Stopira tarolta le. A helyszínről nekem úgy tűnt, hogy szabálytalan volt a megmozdulás, a játékvezető azonban hosszú videózást követően másképp ítélte meg a helyzetet. Ez egy kicsit sok volt a zöld-fehér híveknek, elég hangosan zúgott a labdarúgó-szövetség szexuális irányultságát firtató rigmus. A hazai oldal a saját csapatának eddigi sikertelenségével volt leginkább elfoglalva, még külön molinón is elküldték játékosaikat, ha nem is melegebb éghajlatra, de jó messze Székesfehérvártól... Ettől mintha kicsit feljavult volna a Vidi, mezőnyfölényünk ellenére idővel egyre kevesebbszer jutottak helyzetbe a mieink, fél óra múlva pedig már Dibusznak is hárítania kellett egy beadás után, a félidő vége előtt pedig az ellenfél új szerzeménye, Bese is próbálkozott egy kecsegtető lövéssel távolról. Ekkor úgy tűnt, hogy a Ferencváros ráfizethet az elején kimaradt helyzetekre...

...mely érzésemet tovább erősítette, hogy a piros-kékek lendületesen kezdték a második játékrészt, Dibusznak előbb nagyot kellett mentenie, majd ugyanő Nego lövésénél már tehetetlen volt, de ezt a találatot lesállás miatt szerencsére nem adták meg. Nemcsak nekünk, szurkolóknak, hanem Csercseszov edzőnek sem tetszettek a látottak, emiatt becserélte Ryan Mmaee-t, aki pályára lépése után negyed óra elteltével egy forintos labdát kapott az ugyancsak ebben a félidőben pályára lépő, agilis bal oldali középpályásunktól Marquinhos-tól, majd egy gyönyörű csel után a hazai tizenhatos bal oldaláról gyönyörűen kipókhálózta a jobb felső sarkot. Szépségdíjas gól, eksztázis a vendégszektorban (sőt, meglepő módon még "odaát" is elég sokan felugrottak...), mi kell még? A fehérváriak ettől néhány percre teljesen megzavarodtak, Civic beadásából Marquinhos kis híján el is döntötte a mérkőzést, labdája azonban a kapufán csattant. A piros-kék drukkerek ettől végleg megunták a banánt, és ultráik egy újabb kiírást tartottak fel a következő szöveggel, Stevie Wonder-nek tulajdonítva: "Látok ebben a csapatban fantáziát". Meg kell hagyni, a humorérzéküket nem veszítették el a Videoton szurkolói, én legalábbis jót derültem üzenetükön, még ha az RBD tagjai inkább kínjukban nevethettek azon. Annak viszont már kevésbé örültem, hogy az utolsó negyedórában a hazaiak beszorították kedvenceimet, és több helyzetet is kidolgoztak. Olyannyira, hogy a fehérvári támadók még kétszer is lőhettek az ötösünkön belül, de Blazsics és Dibusz megakadályozták a piros-kékek egyenlítő góljának megszületését. A Vidi kihagyott helyzetei a hosszabbításban aztán megbosszulták magukat, egy kontránk végén Tokmac futott el a jobb szélen, a középpályás beadása után pedig Ryan Mmaee előbb a kapusba lőtte a labdát, a kipattanóval viszont nagyobb szerencséje volt, ugyanis az valahogy mégis a gólvonal mögé vándorolt. Egy újabb videózás után a játékvezető is megbizonyosodott arról, hogy a találat szabályos volt, így csapatunk magabiztos, kétgólos győzelmet aratott.

A Fradi-játékosok így a lefújást követően önfeledten ünnepelhettek közönségünkkel, bár ehhez szükség volt egy remek cserére, ugyanis Ryan Mmaee nélkül nem biztos, hogy a székesfehérvári szurkolók Fiola Attilát különböző tárgyak pályára dobálásával "köszöntötték" volna a meccs befejezéseként. A három pont ellenére zöld-fehér érzelműként kedvenceim teljesítménye miatt mégis maradt bennem némi hiányérzet, hiszen jól látszik, hogy még elég sok mindennek kell javulnia ahhoz, hogy nyár végén ismét csoportkörről lehessen beszélni valamelyik nemzetközi kupasorozatban. Viszont fő az optimizmus: hátha már ebben a szezonban is kilátogathatok majd olyan mérkőzésünkre, ahol az eredmény mellett a mutatott játékkal is elégedett lehetek!

A képeket ezúttal is köszönöm, Barbi! :)