Nem csak megúsztuk

Az elmúlt évekhez hasonlóan sajnos idén ősszel is túlzottan sok elfoglaltságom marad a hétvégékre, így az eddigi sportélményeim számát csak igen lassan tudom gyarapítani. Persze nem érzem ezt problémaként, ha ezen kevés alkalommal legalább valami emlékezeteset élek át - elsőre mondjuk nem számítottam hasonló tapasztalatra, amikor a barátnőm annak érdekében lepett meg két jeggyel az úszó-világkupa sorozat itthoni állomásának utolsó döntőire, hogy egy kicsit kiszakítson az eddig jórészt munkával, valamint némi változatosságképpen egy, a Zemplénben töltött, ezáltal a meccslátogatásokat nélkülöző szombat-vasárnapok forgatagából.

Más kérdés, hogy a páromra mostanában még több határidős és munkaigényes feladat hárul, mint rám, így végül nem vele, hanem a testvéremmel tartottunk a Duna Arénába, ahol a medencében elég színvonalas mezőny gyűlt össze - közöttük rengeteg magyar versenyzővel, így büszkén vehettem fel nemzeti címeres felsőmet, hogy a helyszínen szurkolhassak úszóválogatottunk sikereiért. Sportolóink persze nem a legerősebb összeállításban álltak rajtkőhöz a világkupa-sorozatban, hiszen a két húzónevünk, a monoton edzésmunka újrakezdésének nehézségeivel küzdő Milák Kristófot, vagy az egyetemi tanulmányait Amerikában folytató Kós Hubert-et sem láthattuk úszni, de mégis bizakodtam abban, hogy a mieink talán nélkülük is képesek valamennyire erőt demonstrálni a vízben. Nem csak én gondoltam azonban így, hiszen kezdésre a létesítmény világhálón belépőt vásárló közönségnek fenntartott lelátórésze hellyel-közzel megtelt, ezáltal nagyjából kétezer néző üdvrivalgása köszönthette a versenyzőket.

A hangulat aztán rögtön a tetőfokára hágott, hiszen már az első fináléban, a férfi 400 méteres vegyes döntőjén Holló Balázs késhegyre menő csatát vívott a győzelemért ausztrál vetélytársával. A két versenyző hamar elszakadt a többiektől, és féltáv után a magyar sportoló egy rövid ideig vezetett is, ám a végén az úszónk igen szoros csatában, de alulmaradt. Ha még érmeket nem is osztottak ezen a délutánon, de az ezüst legtöbbször szépen csillog, így Holló nagy ünneplésben részesült, de kapott némi tapsot a negyedikként célba érkező Zombori Gábor, és a futamot éppen mögötte befejező Verrasztó Dávid is - akiről megtudtam, hogy a Fradiban edz, így ha még ki is hagytam az eseménnyel egy időben rendezett, Diósgyőr elleni mérkőzésünk tévéközvetítését, legalább addig sem kellett nélkülöznöm kedvenc csapatom sportolóit. De alig ocsúdtunk fel az izgalmakból, máris jött a következő verseny, hiszen a szervezők igencsak pörgették a programot - a női 800 méteres gyorsúszás fináléjában öt úszónk volt érdekelt, így az öcsém meg is jegyezte, hogy a mieink közül illene valakinek dobogón végeznie. Bár kezdetben ez nem úgy tűnt, de idővel Késely Ajna magabiztosan hozta a harmadik pozíciót - a nála jóval gyorsabb ausztrál és új-zélandi riválisának megelőzésére nem nyílt esélye, ahogy Kapás Bogi (ezzel Hosszú Katinkához hasonlóan már őt is láttam élőben) vagy az a Mihályvári-Farkas Viktória sem tudta őt megszorongatni, akit a magyar nyelvű műsorközlő a BVSC sportolójaként mutatott be, így elnyerte a zuglói klubbal azonos utcában élő testvérem szimpátiáját - mondjuk a valóságban ő is a Fradi úszója, nem hiába számol be a hivatalos honlapunk rendszeresen a fiatal, de egyelőre kifejezetten balszerencsés versenyző eredményeiről. A kisebb bakinál a fölöttünk helyet foglaló nézők jobban sérelmezték, hogy a futamok között javarészt egy kizárólag angolul beszélő bemondó magyar szinkron nélkül szolgáltatta az információkat és az interjúkat (már ha a medencéből éppen kikászálódó, fáradt sportolók tudtak egyáltalán neki válaszolni), persze a rossz hangosítás mellett megfelelő nyelvismerettel sem lehetett őt annyira egyszerűen követni. :) Hamarosan azonban az egész uszoda bosszankodhatott, de a vízben történtek miatt: a férfi 50 méteres pillangó döntőjében Szabó Szebasztián végig az élmezőnnyel haladt, azonban egy kevésbé jó benyúlással végül éppen csak lecsúszott a dobogós helyekről. Furcsa egy versenyszám ez - összegezte az öcsém a látottakat, és véleményében akadt némi igazság, elvégre mennyivel másabb szájízzel vehettük tudomásul sprinterünk negyedik pozícióját, mint a női 200 méteres hátúszásban Szabó-Feltóthy Eszter-ét, aki nagy hajrában, talán a tőle telhető maximumként hozta ki ugyanezt a helyezést magából... Ezután két magyarok nélküli finálé következett, közülük az egyik talán a nap legemlékezetesebb csatáját hozta, amikor a világkupa-sorozat harmadik állomásán is futamgyőzelemre hajtó litván Rapsys-t a legvégén sikerült egy riválisának megfosztania az elsőségtől, ezzel pedig egy jókora pénzdíjtól. Még négy döntő maradt hátra a rendes programból, melyből háromban a mieink (Kovács Benedeket, Németh Nándort vagy Pádár Nikolettet vagyok most képes hirtelen felidézni, de akadt egy tizennégy éves versenyzőnk is, akinek bizonyosan hatalmas dolog lehetett a sok-sok jól csengő név mellett a fináléig eljutni...) a mezőny második felében értek célban, melyeket a lelátó csendben reagált le - ezzel szemben a női 200 vegyes döntőjében ismét felélénkült a hangulat, amikor Sebestyén Dalma végig az élmezőnyben haladva, nagyon lelkes, már-már az atlétika-vb legsikeresebb hazai szereplőinek teljesítményét megidéző úszásával a harmadik helyet szerezte meg. Sportolónk a medencéből partra keveredve, az angol nyelvű műsorközlő által készített interjúja közben alaposan, így magyarul érzékenyült el a közönség ünneplésétől - így a hivatalos program végeztével elégedetten szemlélhettük az újításként bevezetett aranyfutamot, ahol a 100 méteren győztes különböző úszónemek legjobbjait nemenként külön-külön, repülőrajttal eresztették egymásnak. Ami közös volt a két versenyben, hogy mindegyikben a mellúszók bizonyultak a leglassabbként, így talán tovább is lehetett volna egyenlíteni azokon az esélyeken - hátha legközelebb megfontolják a tanácsomat, persze az is kérdés, hogy hosszabb távon vajon műsoron tartják-e az említett számot. Igaz, a résztvevőkön látszott, hogy élvezték a dolgot, így ha csak ennyi kell a folytatáshoz...

Összességében tehát egy kellemes vasárnap délutánnal gazdagodtam, hiszen kiváló eredményeket láthattam a magyaroktól, így kicsiben talán a válogatott meccsélményeimre emlékeztetett az egész - melyre nemcsak azért volt szükségem, mert az előző heti magyar-szerb rangadóra nem sikerült kijutnom. Akkor a jegyvásárlás lehetetlensége tehetett a távolmaradásomról, a közeljövőben pedig a rám váró feladatok mennyisége lesz majd felelős azért, hogy ebben az évben már aligha tudom majd rengeteg sporteseményen tiszteletemet tenni - de ha már megváltottam a Fradi európai csoportmérkőzéseire szóló bérletemet, hátha azok végül annál felejthetetlenebbként fognak bizonyulni.