Nehéz szülés volt...

Bármennyire is szeretem a focit és a Fradit, mégis túlzás lenne azt állítanom, hogy a téli időjárás mellett lejátszott futballmérkőzések olyan nagyon lázba hoznának. Mivel a fagypont környéki hőmérsékletet már rövid időre is éppen elég hidegnek érzékelem ahhoz, hogy elvegye a kedvemet a szabadban történő többórás tartózkodástól, ezért ilyenkor a meccsélményeimet túlnyomórészt az otthonom melegében, a tévé előtt, jobb esetben pedig valamelyik zárt térben játszott sportág találkozóin élem át. Az említett főszabály alól az idei első, általam meglátogatott sportrendezvényemmel kivételt tettem, ezen döntésemet pedig megkönnyítette, hogy a sorsolás szeszélye már az egyelőre még csak nevében tavaszi félszezon második hétvégéjén az Újpestet sodorta kedvenceim útjába.

Persze nem újdonság, hogy a derbit január végén vagy februárban rendezik meg, azonban a közelmúlthoz képest ezúttal azért bírtam rá magam a jegyvásárlásra, mert ahogy sajnos egyre szörnyűbbé válik körülöttünk a világ, sosem tudhatjuk, hogy szerencsétlen esetben meddig nélkülözhetjük a meccsre járást. A Ferencváros pedig sokszor jelent olyan mentsvárat számomra, amely ha csak rövid időre is, de feledtetni tudja az élet különböző kellemetlenségeit, így hiába olvashattam, hogy a Sors jókora lehűlést tartogat február első vasárnapjára, ahogy közeledett az összecsapás délutánja, őszinte várakozásomban egyre inkább gyermekkori, lelkes énemet véltem felfedezni, amikor a mérkőzésre terelődtek a gondolataim. Annak ellenére is így éreztem, hogy aranylábú fiaink nem kezdték valami meggyőző játékkal a 2023-as naptári évet (más kérdés, hogy háromból két mérkőzésünket azért valahogy mégis sikerült megnyernünk, így annál nagyobb problémánk ne legyen, hogy a fenti eredménysort nem éppen szemet gyönyörködtető módon érjük el...), ezért előzetesen egy kicsit tartottam lila-fehér ellenfeleinktől, akik hiába folytatnak ádáz küzdelmet a kiesés elkerüléséért, azonban egy rangadón a csapatok közötti erőkülönbséget a pillanatnyi forma bőven képes ellensúlyozni, sőt, azt sok esetben akár meg is fordíthatja.

Elég korán beértem a stadionba, így már a játékosok bemelegítése alatt beszállhattam Táborunk vendégszektor irányában címzett különféle rigmusaiba, de a kevésbé vehemensebb szurkolótársaim különböző programokkal, így pólóágyúval vagy tánckamerával, esetleg jóféle magyar retróslágerekkel hangolhattak a találkozóra. Nem véletlenül jegyezte meg a mellettem álló úriember, hogy "itt már tiszta olyan, mint Amerikában, csak jobb a zene", persze a hangulat is más volt, mint odaát, hiszen a csapatokat az öltözőből való kivonulásukkor az ultráink egy, a bécsi Rapiddal fennálló barátságukat ünneplő koreográfiával, míg az újpestiek látványos pirotechnikai bemutatóval köszöntötték. A légkört viszont hiába forrósították fel az ellenfelünk fanatikusai, kedvenceik a kezdő sípszót követően látványosan lefagytak, ugyanis az első néhány percben a mieink alaposan beszorították a lila-fehéreket. Emiatt több szögletet is elvégezhettünk, melyek közül az egyikből Knoester fejelhetett tisztán a vendégkapura, az újpesti hálóőr azonban nagyot mentett, majd a következő hasonló alkalommal együtt reklamálhattunk a zöld-fehér játékosokkal egy kézgyanús helyzetnél, a videóbíró viszont ebben az esetben nem látott tizenegyest. A bizakodásunkat azonban hamarosan aggodalom váltotta fel, ugyanis az újpestiek negyed óra elteltével olyannyira feljavultak, hogy nemcsak a helyzeteinket akadályozták meg, hanem még Dibuszt is védésre kényszerítették, ezért noha a lilákat szidalmazó rigmusaink egész jól szóltak, egyik-másik dalunk alatt bizony többször is hallhattuk, hogy az ellenfelünk ultrái is rettentően kedvelnek bennünket. "Olyanok lettünk, mint a diósgyőriek" - szólt bosszúsan emiatt a vezérszurkolónk a megafonba, melyet meg is értettem, mert hiába kiabáltam rekedtre magamat, másokat talán a hideg vagy a játékunk tartott vissza ettől, mindenesetre ilyen visszafogott hangerővel az általam helyszínen átélt fociderbiken eddig még nem találkoztam (az igazsághoz hozzátartozik, hogy annyira sok Fradi-Újpesten azért nem jártam). A félidő végére aztán megélénkült a játékunk, mivel Csercseszov edző Tokmac helyére Marquinhos-t állította be, akit a pálya bal oldalán nehezen tudtak tartani a vendégek védői. A brazil támadónk miatt hamarosan örülhettünk, de nem úgy, ahogy azt csatárunk elképzelte: bár több újpesti játékost is kicselezett, a büntetőterületen belülre érve azonban egy roppantul gyatra lövést eresztett meg - amely a lilák kapusának csemege lett volna, ha az ellenfelünk egyik védője nem pöccint bele a labdába, amely emiatt a hálóban kötött ki. Ezen a szinten ritkán látni ennyire röhejes gólt, így nemcsak görögtüzek gyulladtak ki a kapu mögötti szektorban, hanem a Tábor is joggal kezdhetett rá az ilyen helyzetekre tartogatott cirkuszi dalra. Nem véletlen, hogy az újpestiek megzavarodtak a váratlanul kapott találattól, így a játékrész végéig ismét jelentős mezőnyfölénybe kerültünk, de Traoré lövésén kívül más lehetőséget nem tudtunk kidolgozni.

A szünetben már-már tényleg a Super Bowl-on érezhette magát az ember, hiszen a mínuszokra fittyet hányva egy sereg, nem éppen túlöltözött cheerleader-lány és -fiú szórakoztatta a mintegy tizennyolcezer fős közönséget (kíváncsi lennék, hová tűnt a többi jegytulajdonos, akik legalább a barátnőmnek adhattak volna egy fel nem használt belépőt arra a papíron megtelt, de valójában üres helyekkel is rendelkező lelátórészre, ahol helyet foglaltam, elvégre a páromhoz hasonlóan mások sem tudnak hetekkel korábban biztosra ígérni egy vasárnap délutáni elfoglaltságot, viszont ha már így alakult számukra, miért nem képesek felajánlani a jegyüket másnak, aki esetleg ki is látogatna...), annak viszont már kevésbé örülhettünk, hogy kedvenceink fejben mintha az öltözőben maradtak volna. A lila-fehérek a második félidő elején ugyanis kifejezetten támadó szellemben léptek fel, és kisvártatva Dibusz Dénesnek kellett védenie egy veszélyesen csavarodó közeli szabadrúgásukat. Hamarosan azonban már a kapusunk sem tudott segíteni rajtunk, amikor a vendégek a saját térfelükön labdát szerezve ügyesen passzolták ki védelmünket, melynek végén gólt rúgtak nekünk. Amíg az ellenfél szurkolói a mennyországban érezhették magukat, nálunk pedig az elégedetlenség hangjai domináltak, a felettem lévő sorban például egyenesen a vereségünket jósolták. A szakmai stábunk persze nem törődött bele a történtekbe, hamarosan például új igazolásunkat, Owusu-t is bevetettük, aki szemmel láthatóan felpörgette a támadásainkat, emiatt pedig hamarosan több helyzetet is kidolgoztunk, előbb Traoré szélről beküldött lövését hárította bravúrral az újpestiek kapusa, majd egy kavarodás után az ötösön belül próbálkozhattak a mieink, a labda azonban elkerülte a hálót. A hazai lelátó egy emberként bosszankodott a kihagyott lehetőség miatt, azonban Marquinhos nemsokára megnyugtatott bennünket, amikor egy beadás után közvetlen közelről talált be a lila-fehéreknek. Ezzel hamar el is felejthettük a játékrész eleji kilátástalanságunkat, pláne, hogy a brazil támadónk néhány perccel később a meccset is eldönthette volna, azonban lövése végül a vendégek hálója mellé pattant. Persze maradt bennem némi félelemérzet, mert az újpestiek is mindent megpróbáltak az egyenlítés érdekében, a kapusuk azonban a saját térfelükön annyira vehemensen jött ki egy mélyről beívelt labdára, hogy a játékszer helyett Owosu-t rúgta el, mely megmozdulását piros lappal jutalmazta a bíró - az igazi büntetés azonban az emiatt megítélt szabadrúgással járt a liláknak, ugyanis azt az addig szinte észrevétlenül, sőt, talán gyengén is futballozó Ryan Mmaee irtózatos erővel csavarta a bal sarokba. Az újabb emlékezetes találat egy kicsit az eddigi utolsó válogatott labdarúgó-mérkőzésemet idézte, elvégre ott sem volt igazán melegem, de az emiatt átélt szenvedésemet végül azon az estén is egy szépségdíjas, győzelmet jelentő gól feledtette. Ezzel ki is alakult a 3-1-es végeredmény, örömünket azonban beárnyékolta Owusu hosszabbításban szerzett sérülése, akinek esetleges kiesése a látottak alapján nagy érvágás lehet számunkra, hiszen nélküle talán fel sem javultunk volna annyira, hogy a magunk javára fordítsuk ezt az összecsapást - ugyanis hiába volt több lehetőségünk, mégsem volt olyan könnyű feladat felülkerekedni ellenfelünkön, mint amilyennek első látásra tűnik az a helyzeteink tükrében. Mindenesetre azt csak az idő dönti majd el, hogy ez a vendégek dicséreteként vagy a mieink idény eleji formájaként, esetleg ne adj Isten visszaeséseként értékelhető-e.

A lefújás után - valószínűleg a hidegnek köszönhetően - a szokásosnál kevesebben maradtunk köszönteni a csapatunkat, igaz, annál hangosabban sajnálgattuk a "Dózsát", hogy a túloldalon is érezzék a törődést. :) Holott elkel a biztatás aranylábú fiainknak, mert noha a bajnoki arany minél hamarabb történő megszerzése ekkora pontelőny birtokában joggal várható el tőlük, a nemzetközi porondon néhány hét múlva az NB I-nél jóval keményebb erőpróba vár a mieinkre, ahol egyáltalán nem fog beleférni az ezen a délutánon is tapasztalt negyedórás rövidzárlat... De hátha akkor megint a szebbik arcát mutatja majd a csapatunk!