Minden rendben, ha a vége jó

Az idei november hideg időjárással, számomra pedig újra megnövekedett munkamennyiséggel köszöntött be, melyek az év végére a meccsre járás terén azért visszafogták az utóbbi időszakban jellemző lendületemet. A futball-válogatottunk harmadik hazai Nemzetek Ligája-csoportmérkőzésére viszont már nyáron megváltottam az egyébként nem éppen olcsó jegyemet, így sem a fagypont közeli hőmérséklet vagy a hosszú munkanap utáni fáradtságom, sem pedig az nem akadályozta meg a Puskás Arénába történő kilátogatásomat, hogy aranylábú fiaink ezúttal már különösebb tét nélkül léphettek pályára a kontinens legjobbjai között számon tartott németek ellen.

Főként a vendégek érdeme, hogy ennek dacára is nagy érdeklődés övezte a találkozót, hiszen hiába érkeztünk meg a barátnőmmel viszonylag korán a stadionhoz, a beléptetés a szokásosnál vontatottabban haladt, a meccs felvezetéséhez nélkülözhetetlen Ismerős Arcok Nélküled című slágerének dallamai alatt például még a forgókapuk előtt várakoztunk... Meg is jegyeztem bosszúsan, hogy nemcsak a BKK-nál, hanem az MLSZ-nél is elfelejthetnék végre a QR-kódos bohóckodást, de minden aggodalmam ellenére a Himnuszt már a lelátón énekelhettem - Kölcsey Ferenc szerzeményét szerencsére még sokan ismerték környezetemben (a szövege amúgy meg is szokott jelenni ilyenkor az aréna óriás kivetítőin), a néhány nappal korábbi, amszterdami mérkőzésünkön kórházba szállított Szalai Ádám éltetésébe viszont már alig-alig szálltak be. Persze ez nem véletlen, mert körülöttünk rengeteg németül beszélő vagy az ellenfél színeibe öltözött ember foglalt helyet, és összességében is többre saccoltam a nézőszámot, mint a válogatott őszi, itthoni fellépései alkalmából (más kérdés, hogy az érzéseimmel ellentétben a hivatalos adat szerint a hollandok elleni meccsünkhöz képest némileg kevesebben, ötvenháromezren voltunk a helyszínen).

A divatdrukkerek a mérkőzés hangulatát a későbbiekben sem feltétlenül pozitív irányban befolyásolták, hiszen az első félidőben kevés rigmusra emlékszem, melybe a közönség jelentős része beszállt volna (talán emiatt maradt el a "Hajrá magyarok!"-felelgetős?). Pedig a mieink remekül megszervezték védekezésüket, így a vendégek hiába szövögették a kezdő sípszó után kitartóan támadásaikat, azokat eleinte a Fiola-Orbán-Dárdai hármas bámulatos hatékonysággal hatástalanította, olyannyira, hogy a játékrészben veszélyes német helyzetet nem is igazán tudok felidézni. Ez még akkor is jelentős fegyvertény, ha az ellenfelünk több alapemberét is pihentette, pláne, hogy a cseréiknek nemzeti tizenegyünkben bérelt helyük lenne, amennyiben magyar állampolgársággal rendelkeznének... Ennek ismeretében kedvenceimtől nem is vártam többet a 0-0-ás állás védelmezésénél, elvégre a jobb csapattal szembeni védekezés számos esetben minden mástól elveszi az energiát - válogatottunk azonban hamar rám cáfolt, ugyanis negyed óra elteltével már szórványos ellentámadásokkal is jelentkeztünk, Szoboszlai Dominik beadásából Varga Barnabás pedig alig lőtt mellé. Ezt követően is próbálkoztak veszélyesebb kontrákkal a mieink, melyek ugyanakkor a közönség bosszankodását, nem pedig dicséretét váltották ki, hiszen egy elé pattanó lövés után Schäfer András, majd a kiváló passzban részesülő Nagy Zsolt viszonylag közelről leadott lövéseit különösebb probléma nélkül védte a vendégek hálóőre. Ziccereknek persze nem nevezném a nemzeti tizenegyünk felsorolt helyzeteit, de a szünetben azért valamelyest bizakodhattunk, hogy hátha megint meglephetjük a mieinknél papíron erősebb ellenfelünket.

A második félidőre aztán a németek támadóbb felfogásra váltottak, így kisvártatva Dibusz Dénesnek többször is dolga akadt, feladatait azonban szokása szerint nagy magabiztossággal oldotta meg. A hatvanadik percben aztán a Fradi kapusa is tehetetlennek bizonyult, amikor a vendégek egy jobb oldali beadásukat követően betaláltak a hálónkba - Hála Istennek a partjelző lest szúrt ki, így végül érvénytelenítették az ellenfél találatát. Ez sem szegte a németek kedvét, akik lendületben maradtak, hamarosan például egy kapufával nyomatékosították, hogy meg szeretnék nyerni ezt a meccset. A lelátó talán ezekben a nehéz pillanatokban állt végre teljes mellszélességgel a válogatottunk mellé, egyre hangosabban szóltak a dalok, a mieinket és Szalai Ádámot éltető felelgetős rigmusokba az oldalsó szektorok is sokkal inkább becsatlakoztak, mint a legelején - annyi energiát biztosan mozgósítottunk aranylábú fiaink számára, hogy kialakítsanak egy óriási helyzetet, Sallai Roland ugyanis remek passzal ugratta ki Varga Barnabást, akinek ötösön belülről leadott lövését hatalmas bravúrral hárította a vendégkapus. Alig hittük el, hogy egy ekkora ziccert sikerült kihagynunk, de az is valószerűtlennek tűnt, amikor nemsokára Sallai félfordulatból veszélyeztetett, az ellenfél hálóőre azonban itt is résen volt. Már-már kezdtük magunkat beleélni abba, hogy a hajrában végre nem kell rettegnünk a németek rohamaitól, amikor jött a feketeleves: noha a párom előtt megvédtem Willi Orbánt, aki a vendégek egyik beadását éppen az alapvonalon kívülre tisztázta, sajnos a barátnőm jól érezte, hogy az ellenfél szöglete veszélyes lesz, mert Dibusz ugyan kiütötte a beívelés után közvetlen közelről a kapunk felé irányzott fejest, a labda a németek egyik fekete futballistáját találta meg, aki védhetetlenül zúdította azt a hálónkba... Emiatt nemcsak az egyre hűvösebb idő miatt vált kissé fagyosabbá a hangulat, hanem azért is, mert a kedvenceim hiába teljesítettek erejükön felül, a végére azért elkezdtek fáradni, így sokáig úgy tűnt, hogy a kihagyott helyzeteink ezúttal megbosszulják magukat. Pláne, hogy a mieink csereként beszálló játékosai nem képviseltek azonos szintet a vendégekével, akiknek ezért nem is kellett különösebben megerőltetniük magukat a számukra kedvező eredmény tartása érdekében. Persze megtalálhattam az örömöt az ürömben, elvégre jobb híján mosolyra kényszerített például az, amikor Gera Dániel szinte valamennyi alkalommal az ellenfél lábát találta el a labda helyett... :) Mivel az az egy-két pontrúgás sem igazán akart megszületni, melyekből veszélyt teremthettünk volna a német kapu előtt, a kilencvenedik perc elteltével egyre többen kezdtek el hazaindulni. A türelmetleneknek szerencsére nem volt igazuk, ugyanis az utolsó másodpercekben Kata Mihály kívánt elereszteni egy távoli lövést, amely a németek tizenhatosán belül a vendégek egyik védőjének kezével találkozott - az esetet követően hosszú videózás kezdődött, az ezáltal felcsillanó remény pedig újra felpezsdítette az életet a nézőtéren. Elemi erővel zúgott fel a "Ria-ria-Hungária"-örökbecsű, és a hangzavar csak fokozódott, amikor a bírót kihívták az oldalvonal mellé a képernyőn megszemlélni a történteket. Végül a játékvezető nagy örömünkre büntetőt ítélt - mögöttem egy szurkolótársamnak Roberto Baggio jutott erre éppen eszébe, de hála Istennek nem az olaszok egykori klasszisa, hanem Szoboszlai állt oda a tizenegyes elvégzéséhez. A párom nem mert odanézni, de én annál inkább láttam, hogy csapatkapitányunk elképesztően higgadtsággal, az ellenfél elvetődő, ugyanakkor kissé középen maradó kapusát átemelve talált be a németek hálójába (vajon más magyar futballista hasonló szituációban képes-e ilyen, Antonín Panenka-t idéző megoldásra?), így nemcsak az egyenlítés, hanem annak módja is kisebb extázist okozott a lelátón.

Ahogy az is, hogy ezután szinte azonnal felharsant a hármas sípszó, így nem véletlenül újságolta telefonon a stadion lépcsőin lefelé haladva egy fiatalabb néző, miszerint "...szar volt, de mégis jó" - hiszen hiába a hideg, az eltékozolt lehetőségeinken való bosszankodásunk vagy a mérkőzés valódi tét nélküli jellege, a németek ellen elért 1-1 feltétlenül elismerést érdemel, különösen, mert a vendégek ezúttal erősebbnek tűntek ahhoz a két évvel ezelőtti meccsünkhöz képest, ahol velük szemben egy ugyanilyen döntetlent harcoltunk ki. Bár a nemzeti tizenegyünkért eddig nem izgultam túl gyakran a helyszínen, a végjáték hatására az idő múlásával erre a mérkőzésre még a fagyoskodás ellenére is nagyon szívesen fogok visszaemlékezni - ha csak nem lesz részem tőlük olyan, az ezen estét elhomályosító katarzisban, melyekkel például férfi kézilabda- vagy női vízilabda-válogatottunk korábban megajándékozott.