Második félidő a pokolban

Az utóbbi fél évtizedben a hozzám hasonló korú és fiatalabb futballrajongókat elkényeztette a magyar válogatott teljesítménye, hiszen a mi életünkben már korántsem a világ élvonalába tartozó nemzeti tizenegyünk nemcsak kiharcolta a részvételt a legutóbbi két Európa-bajnokságra, hanem az említett tornákon emlékezetes teljesítményt nyújtva, valamennyi alkalommal emelt fővel búcsúzott (bízom benne, hogy talán egy ország elismerését kiváltva ezzel, ha már szinte semmiben sem tudunk sok honfitársammal egymással egyetérteni). Örök optimistaként ez a két élmény hamar elfeledtette azt, hogy e két jeles dátum, 2016 és 2021 között azért akadtak jókora hullámvölgyek is a címeres mezek birtokosai számára, így miután régi ismerőseim megvásárolták a jegyemet az első világbajnoki selejtező-mérkőzésünkre Anglia ellen, egy kicsit áltattam magam azzal a reménnyel, hogy a júniusi formánkat megismételve, ne adj Isten felül is múlva, egy hazai bravúrral a minden csapatnak járó kötelező udvariasság szintjéhez képest megnövelhetjük az esélyünket egy még nagyobb szenzáció eléréséhez, nevezetesen a jövő évi katari foci-vb-n történő szerepléshez.

Persze nemcsak jómagam hangolhattam a fenti gondolatokkal a találkozóra, hiszen már elővételben több mint hatvanezer jegy fogyott el erre a csütörtök esti meccsre, így már a kezdés előtt eldőlt, hogy életem legnagyobb nézőszámú mérkőzésére fogok kilátogatni (az addigi rekordot számomra a 2004. áprilisi magyar-brazil tartotta 45 ezres közönséggel). Noha az utcán akkora tömeggel nem találkozhattam, mivel az odaúton vissza kellett fordulnom az otthon felejtett védettségi igazolványomért, így a tervezetthez képest némi késéssel érkeztem meg a stadion környékére, azonban már a kerítésen belül, a második beléptetőkapunál eltöltött csaknem fél órás várakozás alatt pozitív értelemben lettem libabőrös attól a hangrobbanástól, amellyel a szurkolóink fogadták a bemelegítésre szállingózó játékosainkat, vagy amikor a műsorközlő ismertette a válogatottunk összeállítását. Aztán idővel bejutottam a lelátóra is, ahol örömteli volt szemügyre is venni ezt az érdeklődést és lelkes várakozást, amely ekkor a készülődés hangulatát jellemezte. Bár egyszer jártam már a Puskás Arénában, de azt a rendezvényt semmilyen téren sem érdemes összehasonlítani ezzel a találkozóval, és hol volt még a kezdés...

...amely előtt a Himnusz Magyarországon szokatlan módon, elementáris erőből szólt tízezrek torkából, ezért a közelben a legfeljebb déli szomszédainknál tapasztalható élményért már megérte kicsengetni tizenegyezer forintot a belépőért (mivel a következő, Andorra elleni összecsapásra munkahelyi elfoglaltságaim miatt jó divatdrukker módjára átírattam a jegyemet egy ismerősömre, nekem az említett összeg fele volt a tényleges kiadásom), elvégre a sajátunk az idegenhez képest mindig ad egy pluszt, talán még katarzist is. A nemzeti tizenegy mögött álló tábor koreográfiát is készített a jeles alkalomra, amely - mint később kiderült számomra - a legendás 6:3-as sikerünkre emlékezett. A dicső múlt megismétlésére minden bizakodásom ellenére sem számíthattam, elvégre aktuális ellenfeleink mindössze tizenegyespárbajban maradtak le az Európa-bajnoki győzelemről, nem egy játékosuk pedig értékesebb a teljes magyar válogatottnál. Mégis azzal nyugtattam magamat és társaimat, hogy a pályán ugyanakkor nem az értékek futballoznak - miért ne bizonyíthatná ezt éppen szeretett csapatunk?

A mérkőzés megérdemelt füttykoncerttel indult, amelyet ezúttal nem a mieink váltottak ki a közönség egy részéből (belőlem is) - az angol válogatott egy ideje úgy gondolja, hogy a kezdő sípszóra térdeléssel harcol a rasszizmus ellen. Szomorú látni, hogy egy régebben büszke nemzetet és annak képviselőit mennyire képes eltorzítani, sőt, emberi mivoltából kiforgatni az a hangos kisebbség által rájuk erőszakolt öngyűlölet és (egyébként hamis) áldozatkultusz, mellyel szemben már a higgadt, racionális érvelés is kiátkozást, megbélyegzést eredményez (szerencsére egyelőre ez tőlünk nyugatabbra igaz, de őszintén kívánom, hogy az említett szokás ne érkezzen meg hozzánk). Pedig mennyivel egyszerűbb lenne mindenekelőtt a sajátunkat szeretni, becsülni, ahogy csak tudjuk, hiszen ezzel a szemüveggel szerintem jóval könnyebb elfogadni a tőlünk eltérőt is, mivel csak így lehet ép ésszel felfogni azt, hogy a hozzánk képest más tulajdonságúakat is végső soron ugyanaz élteti, mint bennünket. Igaz, ha az általam vázolt hozzáállás nyerne teret, akkor az egyetemek társadalomtudományi tanszékeinek jelentős, illetve a politikusok, celebek és magukat újságírónak képzelő propagandisták egy nem épp elhanyagolható része kénytelen volna életében először valami kézzel fogható munka elvégzésére, amely azért igencsak büdös lenne sokaknak, akiknek ellenben mondjuk a pénzzel nincsenek hasonló érzéseik...

Ezután ellenfeleink nemcsak a gesztusokban, hanem játékban is átvették a kezdeményezést, amely eleinte nyomasztó mezőnyfölényükben nyilvánult meg. A mieink a védekezésüket kiválóan megszervezték, arra azonban már nem igazán maradt energiájuk, hogy átlépjék a felezővonalat, és az angolok térfelére merészkedjenek. Az eredmény tartása viszont eleinte hatásos volt, a kék mezesek nehezen találtak rést a pajzson, bár a villámgyors Raheem Sterling elfutásai, vagy éppen néhány távoli lövésük jelezte, hogy a kapunk igazi gólhelyzetek nélkül is állandó veszélyben forog. A lelátó kedvét azonban nem szegték a történtek: a "Hajrá Magyarok!" felelgetős többször is ütősre sikerült, a félidő hajrájában Szoboszlai Dominik szabadrúgásánál pedig szavakkal nehezen leírható hangulatot varázsolt a közönség. Más kérdés, hogy kiváló középpályásunk talán lámpalázassá is vált ettől, ugyanis valódi helyzetet még ebből a pontrúgásból sem tudtunk teremteni.

Ennek ellenére még a szünetben is azt tippeltük az egyik ismerősömmel, hogy be fogunk találni a vendégeknek, bizakodásunkat viszont kizárólag a számunkra hízelgő 0-0-ás állás erősíthette, semmi más... A második játékrészre azonban az addig is tempósabban futballozó angolok még pörgősebbé váltak, így nemzeti tizenegyünk teljesítménye egyre inkább a nálunk jóval szerényebb képességű és sokkal kisebb országok válogatottjaira kezdett hasonlítani. Emiatt futószalagon jöttek az ellenfél helyzetei: egy nagyszerű kiugratás végén Harry Kane lövését még hárította Gulácsi Péter, aki azonban néhány perccel később tehetetlen volt, amikor egy bal oldali beadásból Sterling közvetlen közelről bombázott a hálóba. A gólszerző ünneplés gyanánt a meze alatt üzenettel készült, amelyet a jelenlévők közül sokan (talán éppen a felesleges térdelősdi hatására) félreértelmeztek, így a lelátóról többen is sörrel kínálták meg a játékost, pedig nehezen képzelhető el, hogy egy-két luxusvilla és néhány sportkocsi mellett ne telne neki egy hűsítő körre... Más kérdés, hogy a fránya gravitáció hatására az italok nem igazán akartak megérkezni a középpályáshoz, csak a poharak, aki ekkor még gólöröm gyanánt nem kortyolt bele azokba, ám Harry Kane hamarosan ezt is kipróbálhatta, miután csapattársai egy korábban általunk eladott labdát varázsoltak a csatár fejére, aki nem is hibázott és azzal a kapu közepébe talált. Mivel a tábor előtt történt mindez, a támadó természetesen olajat öntött a tűzre, így az alapvonal melletti rész nemsokára úgy nézett ki, mint egy lakossági szelektív hulladékgyűjtő sziget környéke, melyet tovább fokozott, hogy egy ismételten bal oldalról érkező beadásból Maguire is fejelt egy gólt. Ekkor már a vendégek fél csapata leutánozta Kane előző ünneplését, így a közönség nemcsak a kapott találatokat, hanem a lehetséges zárt kapus meccseket is számolgathatta, különösen azért, mert a meccs után összeülő fegyelmi bizottságról simán elképzelhető annak megállapítása, hogy ezek a poharak bizony rasszisták voltak, ha már a brit média a tömeg és hangzavar ellenére néhány fős társaságok általuk nem megfelelőként minősített viselkedését is képes volt észlelni (külön köszönet a nézőtéren tevékenykedő, besúgásból élő hazaárulóink hathatós közreműködésének). Más kérdés, hogy ha lenne az MLSZ-ben és vezetőiben némi kurázsi (amúgy ha rendelkeznek is ilyen képességgel, azt legfeljebb a pozíciójuk megtartása érdekében hasznosítják...), akkor simán védekezhetnének azzal, miszerint a derék szurkolók ezzel csak a környezetet védték, egy helyre halmozva a műanyagból készült szemetet, hogy minél hamarabb össze lehessen azt gyűjteni. Elvégre ki az, aki pálcát törne ennyi "klímagyászban" szenvedő egyén felett?

Az utolsó negyed órára a stadionban már mindenkinek leesett, hogy ez az éjjel is véget ért, a hajnali kijózanodás pedig fájdalmasabbra sikerült a vártnál, így a nézők egy része elkezdett hazafelé szállingózni. Pedig a válogatottunk mindent megpróbált, 0-3 után a csereként beálló Sallói Dánielnek akadt egy veszélyes lövése, azonban kaput nem talált. A túloldalon Rice viszont távolról annál inkább eredménnyel járt, kiütéses veréssé alakítva az állást, azonban a négy gólósra hízott különbség még ennél is nagyobb lehetett volna, ha Gulácsi nem védi bravúrral Kane vagy Shaw közeli bombáit. Noha a mieink védelme szokatlan összeállításban lépett pályára ezen az estén, hiszen Bolla Bendegúzt vagy Kecskés Ákost például még nem láttam egyszerre kezdőként a nemzeti tizenegyben, azonban a második félidei teljesítményünkre sem ez, sem az ellenfél ereje nem lehetett mentség, ugyanis ez a produkció legközelebb talán még egy amatőr együttes ellen sem lesz feltétlenül elegendő, sőt...

Ennek ellenére a közönség a lefújás után vastapssal és Himnusszal értékelte a fiúk igyekezetét - talán azért is, mert a világbajnokság még ezzel a kudarccal sem úszott el számunkra, legfeljebb csak valamelyest távolodott. Igaz, a pótselejtezőhöz amellett, hogy a két miniállamon kívül a velünk nagyjából egy szinten álló Albániát is oda-vissza verjük (bár néhány éve pont Andorra tréfált meg bennünket, azonban utóbbi válogatott tűnik rázósabb feladatnak, ezen házi feladat elmulasztása esetén viszont nagy valószínűséggel nincs miről beszélni a továbbjutást illetően), az angolok vagy lengyelek ellen idegenben kell bravúrt elérnünk, amely semmivel sem ígérkezik könnyebbnek, mint a hazai pontszerzés a mostani vendégeinkkel szemben. Embert próbáló küldetés lesz, melynek sorsa remélhetőleg minél később dől el, mivel innentől ez jelentené azt, hogy versenyben maradunk...