Maradj talpon, Fradi!

Ahogy közeledett kedvenc csapatom egyik legfontosabb őszi mérkőzése, azzal kapcsolatosan egyre többször idéztem fel magamban az írásom címében szereplő egykori tévévetélkedőt. Az említett műsor elnevezése és a Fradi-Genk meccs között ugyanis adott volt a párhuzam: féltávnál - az egymással játszott 0-0-ás döntetlent követően - a mieink és a belgák is annak tudatában álltak azonos pontszámmal a Konferencia Liga F-csoportjának második és harmadik helyén, hogy a kupasorozat egyenes kieséses szakaszát mindössze a kvartett két együttese érheti el, mely klubok egyikének jelenleg a papírforma figyelembevételével szinte mindenki az olasz Fiorentinát várja. Ennek megfelelően ezen a novemberi kora estén kedvenceim egy igazi hatpontos összecsapáson mérhették össze tudásukat kék-fehér színű ellenfelünkkel.

A jelentős tétnek köszönhetően özönlöttek is a szurkolók az Üllői úti stadionunk irányában, melynek köszönhetően a csúcsforgalomban amúgy is zsúfolt Könyves Kálmán körúton az előző EKL-mérkőzésünkhöz képest is alig lehetett közlekedni, így szó szerint a kezdő sípszót megelőzően érkeztem meg a lelátóra, ahová a barátnőm helyett ezúttal egy középiskolai évfolyamtársammal tartottam. Noha az ismerősöm nézőcsúcsot tippelt, ugyanis nemcsak a hazai oldal, hanem a vendégeknek fenntartott szektor is csaknem megtelt, végül mégsem lettünk többen húszezernél, persze a körítésre egyáltalán nem lehetett panasz. Pláne, hogy a Tábor egy igen látványos koreográfiával készült a csapatok bevonulása alkalmából, de némileg szokatlan módon a Genk fanatikusainak néhány rigmusát is hallhattam, holott ezúttal nem a kanyarban, hanem a B-közép tetején foglaltam helyet.

A meccset a belgák kezdték enyhe mezőnyfölényben, akik legjobb játékosa ezúttal is egykori csatárunk, Joseph Paintsil volt. A ghánai futballistával finoman szólva sem bírt a kezdő tizenegybe visszakerült Eldar Csivics, akit a vendégek afrikai támadója néhány perc elteltével könnyedén csapott be, majd a tizenhatosunkon belül lőtt a kapunkra, Dibusz azonban bravúrral hárított. Noha ezután Marquinhos is megtornásztatta az ellenfelünk hálóőrét egy életerős távoli bombával, azonban a labdát inkább a Genk birtokolta, és hiába a szervezett védekezésünk, negyed óra után a kék-fehérek hozták ránk a szívbajt: már azon bosszankodhattunk, hogy Traoré elesett a vendégek büntetőterületén belül, a fehérorosz játékvezető sípja azonban néma maradt, az ebből indult kontra végén viszont Paintsil hajszálpontos beadása az ötösön belül találta meg az ellenfél egyik csatárját, aki azonban szerencsére lyukat rúgott, így lövése a kapu mellé szállt. Hamarosan ismét a volt támadónk került főszerepbe, amikor a mezőnyben rövid időn belül két olyan szabálytalanságot is elkövetett, melyeket sárga lappal kellett volna büntetni - a bíró azonban megkegyelmezett neki, így a ghánai minden egyes labdaérintését harsány füttykoncert kísérte. "Takarodj vissza Maláriaországba!" - küldte el melegebb éghajlatra Paintsil-t egy mögöttem álló szurkolótársam (a cifrább beszólásokat inkább nem idézném...), emlékeztetve őt a Fradiból való távozásának körülményeire, de a játékvezetés színvonalával sem lehettünk elégedettek, ugyanis amíg a belgák sportszerűtlenség határait súroló belépőit követően még szabadrúgást is csak elvétve kaptunk, eközben a mieink oldalán szinte mindent lefújtak. A bíró ezen, különösen a Debrecen és a Kecskemét elleni mérkőzéseinket idéző tevékenysége, valamint a helyzeteink hiánya a Tábor hangerejét is némileg visszavetette, így fél óra elteltével a kápó már igen élesen szólított fel bennünket, hogy mutassuk meg tudásunkat a szemben helyet foglaló "nyugati söpredéknek". Talán erre mi is felpörögtünk egy kicsit, de a kedvenceim feltétlenül: előbb Pesics maradt le egy kiváló kiugratásról, majd ismét Marquinhos bombázott a találkozó elejéhez képest immár jóval közelebbről, a Genk hálóőre azonban ismét bravúrral védett, így ha maradt is a szünetre a 0-0-ás állás, legalább egy kicsit szívderítőbb folytatásban reménykedhettünk...

...amely a második félidő elején minden előjel nélkül érkezett meg. Előbb Sigér Dávid célzott távolról, labdája azonban még fölé szállt, két perc múlva azonban Abu Fani életerős lövésébe már csak beleérni tudott a vendégek kapusa, a róla kipattanó játékszert viszont Alekszandar Pesics-nek közvetlen közelről sikerült az ellenfelünk hálójába juttatnia. Szerb csatárunkat már a szünetben lecseréltük volna az ismerősömmel (a mezőnymunkája valamelyest Ryan Mmaee rosszabb napjaira emlékeztetett, melyekre a jelenleg sajnos sérüléssel bajlódó Varga Barnabás szerződtetése óta érthető módon nem nosztalgiázunk...), de milyen jó, hogy Sztankovics edző irányítja a Fradinál a szakmai munkát, nem pedig mi, így majdnem húszezer társunkkal ugrálhattunk a "Mi vagyunk a Ferencváros"-rigmusra, mely pillanat a hangulat tekintetében bizony a legszebb időket juttatta eszembe. A mieink szerencsére a vezetés birtokában is lendületben maradtak, elsősorban Ben Romdan becserélésének köszönhetően, akinek löketét bravúrral kellett hárítania a vendégkapusnak. Ehhez képest derült égből villámcsapásként egyenlített a Genk: előbb alaposan lerúgták Sammy Mmaee-t, aki bele is sérült az esetbe, és amíg a helyére beálló Ismael Aaneba a partvonalnál várakozott arra, hogy pályára léphessen, a kék-fehérek kihasználták pillanatnyi emberhátrányunkat, és egy Dibuszról kipattanó labdával ellentmondást nem tűrően találtak a hálónkba. Ezután hosszú percekig hazai és vendég oldalon is távoli lövések jellemezték az összecsapást, mivel a csapatok nem akartak igazán felesleges kockázatot vállalni. Bár a volt évfolyamtársam elkezdte találgatni, hogy mikor fáradhat el a Genk, de a kimerültség jelei inkább a kedvenceimen látszottak, ugyanis Sztankovics edző a hajrára Traoré helyett Botka Endrét küldte be, így már öt védő próbálta megakadályozni az ellenfél támadásait. De akármennyire is fontos a biztonság, a slusszpoént mégis a mieink adhatták volna meg, amikor a hosszabbításban egy szöglet utáni kavarodásnál Makreckis közvetlen közelről tüzelhetett kapura, a belgák hálóőre viszont óriási bravúrral ütötte ki a labdát. Így hiába jutottak az utolsó percekben helyzetig a vendégek is, felemás érzésekkel fogadhattuk az 1-1-es végeredményt, mivel ezt a meccset a második félidőben látottak alapján meg is nyerhettük volna - akkor is, ha a találkozó összképét nézve azonban nem érdemeltünk győzelmet.

Emiatt a stadion túlnyomó része már elindult hazafelé a játékosaink tiszteletkörét megelőzően, holott futballistáink ezen az estén bőven megérdemelték a gratulációt. A taps nemcsak azért járt a kedvenceim számára a lefújás után, mert egy oda-visszavágós párharcot követően egyenlő ellenfélként vették fel a küzdelmet egy, az NB I-nél jóval színvonalasabb bajnokság - a tavalyi Európa Liga-csoportriválisaink közül szerintem a Crvena Zvezda-val vagy a Trabzonspor-ral nagyjából azonos erőt képviselő - élcsapatával, hanem abból az okból is, hogy ezzel a döntetlennel továbbra is kézzelfogható közelségben marad a tavaszi szereplés lehetősége a nemzetközi kupaporondon. Igaz, ehhez a hátralévő két mérkőzésen nem szabad kikapnunk és egyet hoznunk kell - könnyűnek hangzik, de annál nehezebb feladatnak ígérkezik. Talán abban bízhatunk, hogy Sztankovics edző első látásra a rebrovi időket hozta vissza a Fradihoz, így elsősorban az általa újraszervezett védekezésünk segítheti hozzá a mieinket a fenti cél eléréséhez.