Majdnem harminc

A magyar labdarúgás jelenlegi két, legerősebb csapata a tavaszi félévben már egy kicsit unhatja egymást, ugyanis bő egy hónap alatt nemcsak a Magyar Kupában oda- és visszavágós rendszerben, hanem az NB I-ben is összecsaphatott egymással a Fradi és a Vidi együttese. Utóbbi, a bajnoki cím megszerzése szempontjából rendkívül fontos találkozóra a húsvéti hosszú hétvégén került sor.

Mivel nagyszombat délutánját éppen Pesten töltöttem, a két héttel korábbi, helyszíni jegyvásárlással kapcsolatos tapasztalataimnak is köszönhetően már másfél órával kezdés előtt megérkeztem a stadionhoz, ahol - rangadóhoz méltó módon - már ekkor is szurkolók tömegei hangoltak, az emberek létszáma pedig percről percre nőtt (a mérkőzést végül tizenhatezren tekintették meg, amely talán még egy nálunk kicsivel erősebb bajnokságban is bőven elfogadhatónak számítana). Ehhez képest talán fél órát állhattam sorba a belépőért, amely ezúttal a rengeteg elővételes jegy miatt a C szektorba szólt (elég borsos, 3850 forintos áron), így őszinte örömömre nyoma sem akadt a múltkori szervezetlenségnek, még egy sörre is jutott időm a kellemes, napsütéses időben.

A meccsnek a Ferencváros vághatott neki nyolc pontos előnnyel, így nem a zöld-fehéreket, hanem a fehérváriakat sürgethette a kényszer, akik egy esetleges győzelemmel az utolsó szalmaszálba kapaszkodhattak volna az első hely megszerzése érdekében. Ehhez képest mégsem a vendégek, hanem kedvenceim kezdték a találkozót lendületesebben, talán a hazai pálya előnyétől és a Tábor koreográfiájától, esetleg a két csapat legutóbbi, Üllői úti összecsapásán született Vidi-győzelemért való visszavágástól fűtve. A Fradi támadó felfogása hamar gólt eredményezett: néhány perc után Petrjak bal oldalról passzolt Tokmac-hoz, kenyai-norvég csatárunknak pedig sikerült betalálnia a vendégkapuba. Csapatunk ezután a vezetés birtokában sem állt vissza, mely azért Rebrov edző alatt korántsem alakult mindig így, de ezt a szurkolók egyáltalán nem bánták. Ez az elismerés aztán kicsit korainak bizonyult, hiszen negyed óra elteltével egy ellentámadásból, első helyzetükből egyenlítettek a fehérváriak, egy középről leadott lövésük még a jobb kapufán csattant, az onnan kivágódó labdát Nego azonban védhetetlenül lőtte a hálóba. A váratlan gól kissé visszavetette a mieink lelkesedését, melyhez hozzájárult a Vidi szervezett védekezése is. Ekkor taktikai csata folyt a pályán, elsősorban a zöld-fehérek próbálkoztak feltörni a reteszt, a vendégek erejéből ugyanakkor veszélyes kontrákra nem futotta. A közönség ennek ellenére változatlanul kiváló hangulatot teremtett, az unalmasabb pillanatokban például az ellenfél vezéregyénisége, "Kiskokó" szüleinek okozhattunk csuklást. :) Az első félidő vége felé aztán felpörögtek az események, előbb a kiválóan futballozó Lovrencsics Gergő beadását Szihnyevics nem találta el a fehérvári kapu előterében, majd kisvártatva Isael Barbosa ívelését követően a fehérorosz csatár fejjel veszélyeztetett. Az igazi csattanó mégis a negyvenötödik perc körül érkezett, ekkor a piros-kékben futballozó Hadzics szabálytalankodott egy számomra ártalmatlannak tűnő szituációban, amelyért begyűjtötte második sárga lapját. A Fradi így optimistábban vonulhatott be az öltözőbe, hiszen az emberelőny birtokában jó esély mutatkozott arra, hogy a második félidőben megszerezheti a szezon első győzelmét a Vidi ellen.

Ennek megfelelően a szünet után magasabb fordulatszámra kapcsolt a csapatunk, és hamarosan újra miénk volt a vezetés, egy jobb oldali szöglet után Haratyin (az ukrán középpályást először dicsérhettem játéka miatt) fejjel ért a labdához, amely kissé furcsa ívben, a védők felett hullott be a vendégkapuba. A Ferencváros ezután sem állt vissza, amit bizonyított, hogy az edzőnk Davide Lanzafame-t is beküldte (bevallom, kicsit sérelmeztem, hogy kimaradt a kezdőből), aki néhány perccel később szabadrúgásból a vendégkapu jobb felső sarkába tekert. Szépségdíjasra sikerült a harmadik találat, de gondolom nemcsak emiatt vette célba gólöröménél az olasz a lelátót (másnap kiderült, hogy a családjával ünnepelt). Ezzel lényegében el is dőlt a meccs, bár a piros-kékek minden mindegy alapon még próbáltak támadásokat vezetni, de ezen a napon valahogy elpártolt tőlük a szerencse. Nem úgy Lanzafame-től, akit a fehérvári védelem nem tudott tartani, Vinícius például csak egy narancssárga lapos szabálytalanság árán volt képes megállítani támadónkat (a spori végül sárgát osztott ki az eset után). Az olasz játékosunk kedvét ez sem szegte, aki egy középpálya közepén történt labdaszerzés után kapott passzból kialakított akciót ismételten góllal fejezett be. Ekkor már zúgott a stadionban a "Bajnokcsapat" rigmus, majd a lelátó újra felpezsdült, amikor egy hosszú passzolgatás végén Isael Barbosa bőrözött be egy vendégjátékost a Vidi tizenhatosán belül. A fehérváriaknak immár nem az első emberük ült fel a hintára ebben a párosításban... Ezután sokat már nem kellett várni a hármas sípszóig, amely után végre hosszan zúgott a "Szép volt fiúk", teljesen megérdemelten: közvetlen riválisunk legyőzésével karnyújtásnyira került tőlünk a harmincadik bajnoki cím, olyannyira, hogy már-már lehetetlen elképzelni annak elveszítését az utolsó négy fordulóban. Különösen, ha akár csak egyszer így futballozik a csapat, mondjuk az Újpest ellen május elején, elvégre velük szemben is van törlesztenivalónk február óta...

Persze most is lehetne keresni a hibákat jó magyar szokás szerint (túl sok a külföldi a keretben, mire lesz elég ez a teljesítmény a szerb, macedón vagy a moldáv bajnok ellen júliusban, és így tovább), de most nem ez a lényeg: 2007 óta látogatom rendszeresen a sportrendezvényeket (a képzeletbeli számlálóm már háromjegyű), azonban először éltem át a helyszínen, hogy kedvenceim gyakorlatilag megnyerték a bajnokságot (a másodosztályú elsőségünket most inkább nem sorolnám ide, elvégre a Ferencvárosi Torna Club vagyunk, nem valami falusi vagy kisvárosi sportegyesület). Ha másért nem is, ezért feltétlenül emlékezetes marad számomra ez az áprilisi este.