Létszám- helyett osztálykülönbség

Annak ellenére, hogy a bajnokság első felét általában őszi idénynek hívják, az időjárás eddig igazi, nyári meleggel örvendeztette meg a futballrajongókat. Az idei szeptember elsején sem volt ez másként: tanévnyitó helyett igazi strandidő várt azokra, akik vasárnap programot szerveztek talán a hétvége, esetleg a nyár befejezéseként. Ennek köszönhetően egy munkával töltött délelőtt után jómagam is előbb leúsztam a szokásos adagomat a Paskál-on, majd otthonról az Üllői út felé vettem az irányt, ahol a Fradi a Diósgyőrt fogadta.

A labdarúgó NB I-es mérkőzéshez képest szokatlan, vasárnap délutáni kezdés nemzetközi kupaszereplésünknek szólt, mely alkalomból ősszel szerencsére több is várható, hála kedvenceim Európa Liga főtáblájára kerülésének. Mivel a hét utolsó napjának délutánja szabaddá vált, eleinte a Kisalag-Fót megyei negyedosztályú összecsapást néztem ki egy volt munkatársammal, azonban a fóti derbi elmaradt, vélhetően azért, mert a játékosok nagy része gondolom szívesebben töltötte idejét ebben a melegben a vízparton, mint a pályán... A Fradinál és Miskolcon viszont ebből nem csináltak problémát, elvégre az itthoni profi futballistákat a magyar átlaghoz képest rendesen megfizetik, így joggal volt elvárható tőlük, hogy harminc fok felett is nyüstöljék egymást. Pláne, hogy mindkét csapat a tabella hátsó felében tanyázott a fordulót megelőzően, nálunk a fehérváriakkal szembeni hátrány csökkentésének, míg a vendégeknél a kieső helyről történő elmozdulás lehetősége motiválhatta az együtteseket.

Nem véletlen, hogy a Tábor komolyan vette a meccs kezdetét, a kapu mögötti rész zöld füstbe borult, és a vezérszurkolónk is megadta a mikrofonba az ukázt: "tegyük oda magunkat, mert most már ideje lenne győzni a bajnokságban is". Ennek megfelelően harcosan, támadó felfogásban kezdtek a játékosaink: már az ötödik percben Bőle Lukács kapott egy remek labdát, tisztára játszotta magát a piros-fehérek tizenhatosán belül, majd a kapufát találta el. Ezután a kipattanónál Isael Barbosa ütközött egy vendégvédővel, aki a földre rogyott, és úgy megsérült, hogy le is kellett őt cserélni. A brazil csatárunk megmozdulását a bíró piros lappal jutalmazta, így körülbelül nyolcezren ijedtünk meg a lelátón. Nem volt elég, hogy Rebrov edző a gólerős Tokmac-ot csak a kispadra jelölte (nyilvánvalóan a csütörtöki kupamérkőzés hatása volt ez), a csapatunk a kevés, kreatívabbnak tűnő játékosának egyikét is idejekorán elveszítette. A többiek azonban nem jöttek zavarba, tíz emberrel is nyomasztó ferencvárosi mezőnyfölénnyel folytatódott a játék, és a helyzetek is érkeztek: a Lovrencsics Gergő helyén kezdő bosnyák védő, Eldar Csivics jó passzaiból Zsubkov és Bőle is nagy lehetőségeket hibáztak el. Utóbbi középpályásunk kedvét egy kicsit visszavette ezután egy kíméletlen diósgyőri belépő, talán ennek is volt köszönhető, hogy tizenegyest hibázott: hiába rúgták fel Botkát a kapu közvetlen közelében a miskolciak, a büntetőt Bőle gyengén célozva a piros-fehérek kapusába lőtte. "Jobbak vagyunk náluk, nem kell alamizsna" - nyugtatta a Tábort a vezérszurkoló, intelmét végül nem a lelátón hallották meg először, hanem Szihnyevics, aki Csivics labdáját zúdította védhetetlenül a diósgyőriek hálójába. A fehérorosz támadót, akire ezen a meccsen is sokan megjegyezték, hogy "vele is csak többen vagyunk", először láttam gólt lőni, ez igazából mindent elmond az eredményességéről (a szakmai stáb biztosan a mezőnymunkája miatt részesíti őt előnyben), de úgy látszik, a DVTK ellen pont rá volt szükségünk. A félidő hátralévő néhány perce ugyanúgy zöld-fehér dominanciával telt, immár helyzetek nélkül - legalább egy kicsit megnyugodhattunk a lelátón.

A második játékrész aztán eleinte eseménytelenül folyt, kedvenceim az ellenfél térfelén tartották a labdát, ennél többre azonban nem jutottak, mivel a miskolciak a szünetben összeszedték a védelmüket. Ennél magasztosabb célok megvalósítására azonban emberelőnyben sem voltak képesek a piros-fehérek, akiknek a teljesítményét hűen tükrözi, hogy a Tábor a szervezett szurkolást mostanában hanyagoló, azonban a biztonsági szolgálat tagjaként a stadionokat mégiscsak látogató diósgyőri ultrákkal kapcsolatos "megemlékezésén" kívül szinte semmilyen érzelmet nem váltott ki szurkolóinkból az ellenfelünk, holott korábban azért záporoztak rájuk a különböző, főként a származásukra utaló jelzők. :) Így nyugodtan lehetett szelfiket készíteni, vagy két rigmus között sörözni és jókat beszélgetni a nézőtéren, ahogy körülöttem tették, majd ezt a nyugalmi állapotot az utolsó negyedóra törte meg: előbb Bőle passzából Zsubkov veszélyeztette a vendégkaput, aztán a miskolciak hozták ránk majdnem a frászt, előbb blokkolni kellett egy lövésüket a tizenhatosunkon belül, majd egy fejes szállt a kapunk mellé. Ezt leszámítva a Diósgyőr túl sok életjelet nem adott magáról a mérkőzésen, így az újabb 1-0-ás sikerünk nem forgott veszélyben.

A végén megérdemelten kapott tapsot csapatunk, hiába érezheti ellenfelünk egyre inkább a másodosztály közelségét (még a bajnokság kezdete ellenére is): bár saját magunknak tettük nehézzé a meccset, tíz emberrel ez még a kifejezetten gyenge DVTK-val szemben is bőven elfogadható teljesítmény volt, különösen három nappal a Suduva legyűrését követően. Az már más kérdés, hogy a nemzetközi mérkőzések mennyit fognak kivenni játékosainkból, és ez mekkora ponthátránnyal járhat - de nem volna rossz, ha a kissé negatívabb szériánk a szezonkezdettel együtt szállna tovább, ahogy ez tavasszal is történt...