Lenullázva

Ha egy Fradi-szurkoló a jövőben visszaemlékezni próbál majd az idei évre, nem valószínű, hogy erről az októberről fog dicshimnuszokat zengeni. Az elmúlt években ugyanis hiába szokhattunk hozzá a folyamatos győzelmekhez a hazai porondon, és szép bravúrokhoz a nemzetközi kupában, 2021. őszének közepén mégis ismételten olyasmivel kell megismerkednünk, amellyel sajnos elég sokszor találkoztunk korábban: egy hét leforgása alatt kínos vereséget szenvedtünk saját otthonunkban a nem túl acélos Zalaegerszeg ellen, valamint összehoztunk egy sima zakót a Celtic-kel szemben, mely utóbbi kudarccal a titkon remélt, az Európa Liga-csoportköréből a Konferencia-liga rájátszásába történő kvalifikációtól kerültünk elég tisztes távolságra. De milyen érdekes a rajongói lélektan: mivel a kedvenceim az utóbbi időben azért hajlamosak voltak elkényeztetni drukkereiket, így engem is, a rossz előjelek ellenére úgy gondoltam, hogy minden sorozat egyszer - lehetőleg minél hamarabb - megszakad, miért ne történne így a szezon első örökrangadóján, amelyet a baljós előjelek ellenére olyannyira optimizmussal feltöltődve vártam, hogy az idényben először bajnoki mérkőzésen is tiszteletemet tettem szeretett csapatom fellépése alkalmából.

Persze nem mindenki bízott ennyire a zöld-fehér sors jobbra fordulásában, hiszen némi meglepetésemre kevesebb mint egy órával kezdés előtt a stadion közvetlen közelében sikerült leparkolnom (nem mindig kocsival járok, azonban ilyesmiben még sosem volt részem), sőt, a pénztár előtt sem kellett három percnél többet sorba állnom, amely előrevetítette, hogy bizony nem az MTK elleni meccs hozza el a hazai nézőcsúcsot az Üllői úton. Pedig a klubvezetésünk még azzal is próbált a közönség kedvében járni, hogy a csapatunk kiskutyákkal vonult a játéktérre az állatok örökbefogadásának népszerűsítése érdekében, igazi cukisággal ellensúlyozva a kék-fehérek találkozót megelőző, az érdeklődőket inkább elriasztó, frenetikusnak semmiképpen nem nevezhető formáját. Igaz, a vendégekkel szemben nem ártott előzetesen némi óvatosság, mivel megbízott edzőjük, Teodoru Vaszilisz (aki, mint utóbb kiderült, betegsége miatt le sem ülhetett a kispadra) a múltban jó kabalának bizonyult, elvégre ellenünk vesztes mérkőzésen még nem vezette futballistáit.

Az összecsapás a nézőtéren október 23-a tiszteletére spontán Himnusz-énekléssel indult, amely ugyan nem okozott annyira libabőrös érzést, mint másfél hónapja a magyar-angol előtt, de szerintem kicsivel több mint hatezer szurkoló előadásában is szép, megható pillanatnak bizonyult. Noha sok hazai futballista ezúttal sem akadt a kezdőcsapatunkban (a koronavírusos Dibusz Dénest helyettesítő Bogdán Ádám mellett Vécsei Bálint fért be), azonban talán a többiek is elfogódtak kissé ettől a gesztustól, hiszen a lelátóról szemlélve már az első percektől hiányoltam a mieinkből a lelkesedést és a tüzet. Emiatt kedélyes labdázgatásnak nevezném, amely ekkor folyt a pályán, a zöld-fehér mezőnyfölény leginkább meddő maradt, az MTK pedig azt csinálta, amit tudott, azaz foggal-körömmel védekezett. A sötétedéssel fokozatosan hűvösödő időben az említett fásultság a közönségre is átragadt, hiába tette szóvá válogatott "jókívánságokkal" egy meglehetősen illuminált állapotban lévő szurkolótársam a körülöttem helyet foglalókon, hogy a Tábor mellett ne ülve nézzék a meccset, ez eredményre nem vezetett, sőt, alattam egy sorral egy fiatal srác a barátnőjével inkább az angol bajnokit figyelte a telefonján, mint a pályán történteket... "Eddig mind a játék, mind a szurkolás minősíthetetlen" - hangzott el a megafonban negyed óra elteltével, de valahogy úgy tűnt, hogy a "kápó" figyelmeztetése után sem változik semmi. A félidő közepén aztán Tokmac és Ryan Mmaee tetszetős összjátéka végén utóbbi került helyzetbe, csatárunk azonban a vendégek kapusát találta telibe a labdával, akit emiatt ápolni is kellett. Kisvártatva azonban váratlanul éppen marokkói támadónkat cserélte le Stöger edző (hivatalosan sérülés miatt), de a helyére beálló Boli sem lendítette előre teljesítményünket. A játékrész hajrájában előbb Wingo veszélyeztetett a szélről, azonban csak az oldalhálót rezgette meg, majd egy szabadrúgásával Tokmac tévesztett célt pár centiméterrel, gól azonban nem született, de nem ettől, hanem a mutatott teljesítménynek köszönhetően vonulhattak szórványos füttyszó kíséretében pihenőre a futballisták.

A szünetben még mindig hittem abban, hogy a szakmai stáb felrázza a kedvenceimet, de ennek megvalósulását eleinte nem láthattuk, hiszen a második félidő elején inkább a kék-fehérek alakítottak ki helyzeteket, szerencsére Bogdán Ádám eszén azért nem tudtak túljárni. Aggasztó volt az is, hogy a Ferencváros ekkor valahogy nem csapatként működött, Tokmac és Uzuni rengetegszer passz helyett egyedül próbálta megoldani az előttük kínálkozó lehetőségeket, de két-három védő lerázása után valahogy mindig ott termett egy negyedik, aki megakadályozta csatárainkat a továbbhaladásban. Joggal bosszankodott a velem kilátogató barátnőm, hogy kész rablás volt négyezer-négyszáz forintos belépőt kérni ezért a produkcióért. Ebbe az összegbe, ha más nem is, legalább a Táborunk stílszerű, a forradalom mellett 2006 szomorú eseményeiről az ötvenhatodik percben megejtett megemlékezése is belefért, az ezzel kapcsolatos, a média által is felkapott molinó tartalmával pedig az utolsó betűig egyetértek, annyi pontosítással, hogy szerintem idehaza már korántsem a kezünkkel kifejezhető irányok, hanem a nemzetünkhöz való viszonyulás jelenti a különböző nézetek hívei között az igazi törésvonalat /az előzőeket visszaolvasva milyen jó, hogy a Monsters tagjainak nem kötelező önjelölt Török Gáborként viselkedniük... :)/. Aztán ahogy közeledett a vége, a mieink a többször felhangzó rigmust megfogadva legalább elkezdtek harcolni, előbb Tokmac közeli lövésébe vetődött bele önfeláldozóan egy vendégjátékos, az utána járó szögletből viszont már az MTK kapusa is verve volt, Kovacevic fejesét azonban a bal kapufa hárította. Ezután Tokmac jobb oldali beadásából Myrto Uzuninak még ellenfelünk hálójába is sikerült betalálnia, a videóbíró azonban nem gondolta úgy, hogy ezért gólt kellene ítélni a javunkra. Először éltem át a helyszínen a VAR ténykedését, amely igazságos találmány, ugyanakkor valljuk be őszintén, a lelátón helyet foglalók szórakozását inkább tönkreteszi, semmint szolgálja (különösen úgy, hogy a stadion eredményjelzőjén egyáltalán nem játsszák vissza a kérdéses szituációkat)... A hajrában a kék-fehérek hősiesen tartották magukat, amikor pedig a védelmük már kevésnek bizonyult, Laidouni életerős bombáját a kapusuk hárította, így a végére maradt a nekünk csalódást keltő, a vendégeknek viszont annál szebb 0-0.

A lefújás után a közönség egy része fütyüléssel, a Tábor pedig némasággal fejezte ki nemtetszését a csapat felé (utóbbihoz hasonló reakcióval is először találkoztam, ennek megfelelően azt talán még maguk a játékosaink sem értették). Teljes joggal voltak dühösek a szurkolók, elvégre a papíron bárkinél esélyesebb kedvenceim újabb botlásuknak köszönhetően változatlanul a Kisvárda hátát leshetik a bajnoki tabellán, de nem megbántva a szabolcsiakat, nagyobb gondnak érzem, hogy a Puskás Akadémia immár velünk azonos pontszámmal áll, a felcsútiak pedig keretük erőssége és jelenleg formájuk alapján rossz esetben még akár okkal is álmodozhatnak a legfényesebb éremről jövő tavasszal... Egyelőre úgy néz ki, hogy ez a szezon korántsem lesz sétagalopp számunkra, azonban nézzük a helyzet jó oldalát: legalább Stögerről kiderülhet, hogy a többség negatív véleménye ellenére valóban jó edző, már amennyiben sikerül neki belátható időn belül rendeznie a sorokat. Remélem, hogy ez a várakozásom minél hamarabb összejön, ellenkező esetben könnyen rémálommá is alakulhat a Fradi idénye...

Ezúttal is köszi a képeket, Barbi!