Közel az üdvösséghez

Már az ősz elején, a Ferencváros Európa Liga-alapszakaszbéli ellenfeleinek sorsolása alkalmából szerintem a többségünk számára egyértelműnek tűnt az, hogy az összesített tabella legjobb huszonnégy csapata közé kerülésünkhöz leginkább a papíron hozzánk hasonló erőt képviselő Malmö elleni itthoni mérkőzésünket kell valahogy behúznunk. Ezen várakozásomban végül nem csalódtam, mert kedvenceim a nemzetközi kupasorozat főtábláján november végéig két győzelmet is begyűjtöttek, így futballistáinknak az idei utolsó hazai EL-meccsünk tétje már a tavaszi folytatás valós reménye lehetett.

Emiatt a csütörtök este kilenc órai kezdés és az esős-hűvös idő dacára is tizennyolcezren gyűltünk össze a nézőtéren, ahol az eddigieknél is gyorsabb beléptetést követően a fokozatosan egyre mélyebbre kúszó hőmérséklet ellenére sem volt fagyos a hangulat: nemcsak a Táborunk, hanem az Üllői úti stadion vendégek részére kijelölt szektora is zsúfolásig megtelt, a kezdéskor pedig mindkét oldalon látványos koreográfiák emelkedtek a magasba. A svéd szurkolók élőképe a mérkőzésre ezúttal is velem tartó barátnőm tetszését is elnyerte, azt viszont már valamennyi Fradi-drukker díjazta, hogy a pályán a mieink igencsak támadó felfogásban léptek pályára. A bátorságunk igen hamar helyzetek formájában jelentkezett, hiszen a kedvenceim már az első percekben eltalálták a kapufát egy szabadrúgás után (más kérdés, hogy a partjelzők végül lesállást szúrtak ki ennél az esetnél), majd az északiak hálóőre védett bravúrral egy kapura csavart labdánkat. Ennek megfelelően a lelátó magyar része igencsak belelkesült, melyet tovább fokozott, amikor a bal oldalról Adama Traoré kiváló beadásával hozta ziccerbe a Malmö tizenhatosán belül Varga Barnabást, akit az ellenfél kapusa csak szabálytalanul tudott megállítani - az ezért megítélt büntetőhöz csatárunk állt oda, aki azt hangos üdvrivalgásunk mellett magabiztosan értékesítette. A vezetésünk birtokában sem álltunk vissza, sőt, kisvártatva két gólosra hízott az előnyünk, amikor Kady remek passzát követően ismét Varga Barnabás rezgette meg a svédek hálóját. Az öröm pillanatai, és az utána a közönség soraiból elemi erővel felhangzó, kizárólag a Ferencváros nevét némi dalolással tartalmazó rigmusunk nem a Horváth Charlie által is megénekelt skandináv éjszakákat, hanem a balkáni poklot idézhették fel ellenfelünk számára, akiket azonban sem a hátrányuk, sem a körítés nem tört meg, és a mezőnyben hamarosan át is vették a kezdeményezést. Eleinte a vendégek kifejezetten tizenegyes kiharcolására hajtottak, amely egy gyenge, sárga lappal díjazott színészi alakítást követően másodszorra csak összejött nekik, a büntetőjükből pedig a nézőtér füttykoncertjének dacára elég higgadtan találtak be a kapunkba. A szépítő találat után valamelyest feljavult a kedvenceim védekezése, így a félidő hátralévő harminc perce jóval kevesebb eseményt hozott - bár az északiak kifejezetten tempós támadásai hordoztak azért veszélyt magukban, ezért meg is jegyeztem a páromnak, hogy dicsérhetik ugyan a svéd egészségügyet, a malmöi focidoktorok ezen a napon mégsem lehettek a vérnyomásom hasznára... Szerencsére az ellenfél lehetőségeit többnyire megakadályozta a hátsó alakzatunk egy-egy blokkal vagy jó szereléssel, de amikor már ez sem volt elég, akkor még mindig ott volt Dibusz Dénes, így a "Zöld-fehér büszkeség" örökbecsűt leginkább ők érdemelték meg a meccs ezen periódusában. A játékrész hajrájában aztán bosszankodhattunk egy kicsit, amikor az előző szakvezetőnk, Dejan Sztankovics távozása óta talán először kiemelkedőt nyújtó Habib Maiga indításából az ezúttal a középpályánk szélein bevetett Saldanha hiába került veszélyes helyzetbe, lövése ugyanakkor mellé szállt - elvégre sokszor a hatékonyság dönt el egy mérkőzést, amennyiben annak képe inkább a döntetlenhez áll közelebb. Nem véletlen, hogy a szünetig még a Tábor közelében is jó párszor hallhattuk a vendégek szurkolóit, akik ekkor még alappal bizakodhattak legalább az egyik pont megszerzésében.

Persze mi is reménykedhettünk abban, hogy a mieink teljesítményében a Dinamo Kijev elleni, idegenbeli meccsünkhöz hasonlóan pozitív változás áll be a második félidőben - amely be is igazolódott, amikor néhány perc elteltével Kady szerzett labdát a felezővonalnál, melyet egy darabig cipelt, majd azt még a tizenhatoson kívülről védhetetlenül bombázta a svédek hálójába. Szép találatunkat ismét őrült hangrobbanás fogadta, ahogy az elégedetlenség is fülsiketítően tört ki belőlünk, amikor Varga Barnabás büntetőterületen belüli esését követően nem kaptunk tizenegyest, majd kisvártatva csatárunk kisebb szabálytalanságát a bíró sárga lappal díjazta, amely miatt támadónknak ki kell majd hagynia a következő mérkőzést... Saldanha mindenesetre megpróbálta megmutatni, hogy ő képes lesz pótolni Vargát, brazil játékosunk lövése azonban a kapufán csattant (igaz, ezt a helyzetet is lesállás előzte meg). De a Malmö sem adta fel, sorra küldték be futballistáikat a cserepadról, és ki is alakítottak egy nagy lehetőséget a kapunk előtt, melyet Dibusz hatalmas bravúrral hárított. Nem véletlenül skandáltuk csapatkapitányunk nevét, viszont ha nem is rigmus formájában, de hamarosan Ibrahim Cissé is kivívta az elismerésünket, amikor negyed órával a vége előtt Abu Fani kiváló szabadrúgásából gólt fejelt. Ahogy az előző hazai nemzetközi kupameccsünkön, ezúttal is francia védőnk találata döntötte el végleg a győzelmünket, így a hajrá végre izgalommentesen telt, Jansen edző pedig kockázatmentesen vethette be a szinte már elfeledett Alekszandar Pesics-et vagy Szalai Gábort - a svédek ugyanis 4-1 után feladták, így majdnem egész lelátós sálerdővel és vastapssal, valamint a vasárnapi derbi fontosságának emlékeztetéseként némi Újpest-szidással köszönthettük a mieinket.

A lefújást követően teljesen megérdemelten szólt a közönség soraiból a "Szép volt, fiúk!", elvégre az újabb három pontunkkal a Fradi óriási esélyt kapott arra, hogy újra pályára léphessen tavasszal az Európa Ligában, mert ezen cél eléréséhez a hátralévő három mérkőzésen talán már egy döntetlen is elegendőként bizonyulhat - melynek elérését a kedvenceimtől a nemzetközi kupában látott teljesítmény alapján még akkor sem jellemezném elrugaszkodott elképzelésként, ha a ránk váró ellenfelek azért kisebb-nagyobb mértékben erősebbnek ígérkeznek a Malmö-nél. Addig viszont becsüljük meg azt, hogy immár harmadszor nyertünk egy európai versenysorozat főtábláján (ez eddig az életemben csak egyszer, Sztanyiszlav Csercseszov irányítása alatt fordult elő), ráadásul ennyire simán múltuk felül a svéd bajnokot - utóbbi azért nem volt és gyaníthatóan nem is lesz mindig így...