Kötelező győzelemmel éltettük tovább a reményeinket

Az október közepével az igazság pillanata jött el a magyar futballválogatott számára - noha az ellendrukkerek vagy a károgók ismételten élvezkedhettek, amikor nemzeti tizenegyünk aktuális selejtezősorozatban lejátszott első két mérkőzése után ránéztek a csoportunk tabellájára, Írországban nyerni vagy éppen a portugálokkal szemben pontot szerezni a valós erőviszonyok figyelembevételével azért nem minősülhetett a mieink számára kötelező feladatként. Mivel a felsorolt célokat végül nem sikerült teljesíteniük, aranylábú fiainknak a harmadik fordulóban már nem volt apelláta: az örményeket itthon mindenképpen le kellett győznünk a 2026-os világbajnokságra való kijutásunk esélyének életben tartásáért.

A nagy tétnek köszönhetően a Puskás Arénában az ellenfél kilétéhez képest óriási tömeg, ötvenhétezres közönség várta a csapatokat a kezdő sípszó előtt. Nem tudom, hogy a kaukázusiak mennyire szoktak hozzá az ilyen magas nézőszámú meccsekhez, ugyanakkor az első öt percben mégsem hátráltathatta őket a stadion pokoli hangulata, hiszen a válogatottunk mögött álló ultrák némasággal fejezték ki tiltakozásukat a labdarúgó-szövetségünk szurkolókkal szemben tanúsított hozzáállásával szemben. "Milyen furcsa ez a csend" - jegyezte meg egy mellettem helyet foglaló drukkertársam, de a nemzeti tizenegyünket nem zavarta meg a buzdításunk ideiglenes hiánya, mivel a pályán szinte rögtön mezőnyfölényt alakítottak ki. Pláne, mert a "sztrájk" befejezésével elemi erővel tört fel az a rigmus, melyről nehezen tudtam beazonosítani, hogy a "Buzi MLSZ" vagy a "Mindent bele" szeretett volna lenni - mindenesetre a szurkolásunk segíthetett aranylábú fiainknak, akik Szoboszlai Dominik vezérletével hamar helyzetbe kerültek, a vendégkapus eszén azonban ekkor még nem jártak túl. Azonban akármennyire is a mieinknél volt többet a labda, az örmények egy távoli lövéssel a sérült Dibusz Dénest helyettesítő (vagy esetleg a csapatból már-már kiszorító?) Tóth Balázst is megdolgoztatták egy lökettel - így az idő múlásával többen elégedetlenségüknek adtak hangot, akadt, aki például fél óra elteltével már a "Kurva gyenge"-jelzőt kiabálta a játéktér felé. Pedig nemzeti tizenegyünk nem futballozott rosszul, pusztán sokáig nem találta a vendégek szervezett védekezésének ellenszerét... Aztán a hajrában előbb Lukács Dániel bombáját védte bravúrral a kaukázusiak hálóőre, aki néhány perccel később Szoboszlai lehetőségénél már tehetetlennek bizonyult - kár, hogy a Liverpool-ban edződő kiválóságunk lövése nem találta el a kaput, emiatt a szünetben végül az örményeknek kedvezőbb döntetlen állással vonulhatott pihenőre a két válogatott.

A mérkőzés képe a második játékrészben sem változott, így eleinte bosszankodhattunk azon, hogy egy szögletet követően az egyik aranylábú fiúnk zavartalanul fejelhetett a vendégek ötösén belül, ugyanakkor célt tévesztett. Nemsokára viszont Lukács Dániel eredményesebb volt, amikor a mieink addig passzolták ki az ellenfél védelmét, míg végül a büntetőterületen belül a Puskás Akadémia csatárja kapta meg remek ütemben a labdát, akinek lapos lövése a kapufáról vágódott a kaukázusiak hálójába (milyen jó, hogy Marco Rossi neki, nem pedig Tóth Barnának adott bizalmat, hiszen a paksi támadó sebessége véleményem szerint ezen a szinten valószínűleg elég kevés lett volna...). Óriási örömünnepet okozott a vezetésünk megszerzése, az immár agyonismételt "Szarházi MLSZ"-üzeneten kívül végre elementáris erővel szólt a "Hajrá, magyarok!"-felelgetős is a tábor és az "oldallelátó" között. Még ennél is nagyobb boldogságot kívánt okozni nekünk Szoboszlai Dominik pontos szabadrúgásaival és kiugratásaival, de ezek nem értek újabb gólpasszt, mivel a csapattársai ezen lehetőségeket kihagyták vagy lemaradtak azokról. Ezért az utolsó negyedórában azon aggódhattunk, hogy a térfelünkön egyre többet megjelenő örmények nehogy kiegyenlítsenek - ennek érdekében Tóth Balázs például védett egy hatalmasat, azonban a túloldalon sem nyugodhattunk meg, amikor az egyik kontránk végén Nagy Zsolt fejese a vendégek kapufájáról kifelé vágódott, ugyanis a soványka hazai előny ekkor minden volt a szemünkben, csak éppen nem megnyugtató... A szerencse ugyanakkor forgandó, mert a hajrában az ellenfél egyik csatárja szinte zavartalanul tüzelhetett a tizenhatosunkon belül, a labdával viszont nem a hálónkba célzott, hanem saját magát találta el - tehát ez sem a válogatottunkon múlt. A hosszabbításban aztán nemzeti csapatunk rutinosan tartotta az eredményt, így előbb szövetségi kapitányunkat, majd a csereként beszálló Gruber Zsombort is éltethettük, aki közvetlenül a lefújást megelőzően a kaukázusiak védőiről elé vágódó labdával a kapufa segítségével szerezte meg a második, mindent eldöntő magyar gólt.

Tehát a mieink végül megnyerték ezt a rendkívül fontos meccset, ezáltal pedig egyelőre álmodozhatunk arról, hogy jövő nyáron értük is szoríthatunk az Észak-Amerikában megrendezendő foci-vb-n. Ehhez persze ennél veretesebb teljesítményre is szüksége lesz aranylábú fiainknak (például ezen párharc novemberi "visszavágóján", Örményországban...), de ezen a szombat délutánon az örömünkhöz elég volt hozniuk a kötelezőt - ennek megfelelően az átlagosnál több jókedvű embert láthattam a stadionból kifelé haladva. Végszóként mit is írhatnék: hátha hamarosan megélhetek újra valami hasonlót! :)