Kis híján megártott a várdai keserű
Az idei első meccsélményemre február közepéig kellett várnom. Az utóbbi időben szombat esténként általában jobb programom is akadt a labdarúgó NB I-nél (nyilván egy nagyon értékes lányról eshet itt szó, esetleg Kárpátia-koncertről, más esemény aligha vetekszik nálam a Ferencvárossal), viszont a Magyar Kupa nyolcaddöntőjének első fordulójában már nem volt apelláta, az Üllői út felé vettem az irányt, ahol szeretett csapatom a Kisvárdát fogadta.
A holtszezon utáni első pár mérkőzés mindig kiváló alkalom, hogy testközelből is megismerhessem az újonnan érkező játékosainkat, ezúttal azonban kevésbé voltam lelkes, mint korábban. Noha minden reggel a Nemzeti Sport online kiadásával nyitom a napomat a munkahelyen, azonban mégis kihívást jelentene számomra a téli szünetben a Fradiba érkezett valamennyi labdarúgó felsorolása, leginkább azért, mert rengeteg, zömében számomra ismeretlen futballistát szerződtetett a klub. Ehhez hozzájárult, hogy a bajnoki rajt is rázósabbra sikeredett a vártnál, bár májusig még sok víz lefolyik majd a Dunán. Ellenfelünk a kupasorozat előző kiírásban a végállomást jelentette számunkra, a 2019-es évben pedig a bajnokságban egyelőre jól muzsikálnak, így érdekes párosításnak ígérkezett a két csapat találkozója.
Ezúttal negyed órával a kezdés előtt érkeztem a stadionhoz, ennek ellenére egy percet sem mulasztottam el a meccsből, hiszen gyér érdeklődés mellett rendezték az összecsapást, háromezren mondjuk így is összejöttünk. Amúgy sem maradtam volna le semmi érdemlegesről, az első negyedórában kedélyes labdázgatás folyt a pályán, amire bizonyítékként szolgálhat, hogy a mérkőzésre velem kilátogató barátom megjegyezte, hogy "ezek úgy mozognak, mintha elfáradtak volna a munkában". A zöld-fehérek ötlettelen játéka hamar kiverte a biztosítékot a lelátón, negyed óra múlva már füttykoncert harsant fel, a Tábor szurkolása ekkor kezdett akadozni, nyilván szinkronban a zöld gyepen látottakkal. Eleinte úgy tűnt, hogy az elégedetlenség felrázza a mieinket, hiszen egy jobb oldali támadás végén Lovrencsics passzolt az ötösön belül álló Böde Danihoz, aki azonban a szabolcsiak kapusába rúgta a labdát. Egyszerűbb lett volna közvetlen közelről betalálnia a támadónak, de így alakult... A Tábor ellenben még a csatár nevét is skandálta a kihagyott helyzet után, bár ez inkább szólt az edzőnek kettőjük afférja miatt, ugyanis Böde nincs élete formájában...
...ahogy a pálya bal oldalán Heister és Varga Roland sem voltak. Ezt használták ki egyébként az ezen a mérkőzésen kizárólag idegenlégiósokat a kezdőcsapatukba jelölő (jó kérdés, történt-e korábban hasonló tétmeccsen Magyarországon) kisvárdaiak, akik Brana Ilics révén rendszeresen veszélyt teremtettek a kapunk előtt, a szerb támadó bombáját pedig hamarosan Dibusznak kellett bravúrral hárítania. Egy jobb oldalról beívelt vendégszöglet után pedig a piros-fehérek egy hórihorgas játékosa fejelt alig a kapunk mellé. Ekkor a szabolcsiak egyértelműen tudatosabban futballoztak nálunk, bár éppen a barátom kérdezte meg tőlem az első félidőben, hogy ellenfelünk az NB I-ben szerepel-e. Elvégre helyén kell kezelni a dolgokat. :)
A lelátó mindezekre haraggal reagált, leginkább Rebrov edzőt találták meg, vagy az egyik téli szerzeményünket, a Kazahsztánból érkezett brazil Isael Barbosa-t, akit a mellettünk állót frizurája és bőrszíne után stílszerűen "Sport-szeletes embernek" neveztek el. A támadó technikásnak, ügyesnek tűnik elsőre, habár passzolni alig láttuk, bízom benne, hogy ez csak azért alakult így, mert még nem illeszkedett be a csapatba. Rebrovval kapcsolatosan pedig elgondolkoztam azon, hogy mikor volt utoljára ilyen edzőnk, aki ennyire rövid idő alatt kivívta maga ellen a közönség haragját... Furcsa dolog a szurkolói lélektan, Thomas Doll távozása után a többség szinte megváltóként fogadta az ukránt, azóta hiába a hat pontos előny a bajnokságban, hirtelen bűnbakká vált. Kérdés, van-e számára innen visszaút, tiszteletet kivívni ugyanis mindig nehezebb feladat.
A második félidőben aztán egy kicsit összeszedettebb Fradi lépett a játéktérre, és hamar megszereztük a vezetést, Leandro szabadrúgása a kapufáról Lanzafame elé vágódott, aki közvetlen közelről nem hibázta el az előtte kínálkozó lehetőséget. A mérkőzés ettől persze nem lett jobb, ugyanakkor a lelátón felélénkült a hangulat. A Tábor ugyanis reflektált arra, hogy az edzőnk a vezetés megszerzését követően sokszor hátravezényli a csapatát. Felharsant a "Hajrá Fradi, védekezz!" rigmus, amely nem tudom, hogy a Győr női kézilabda-együttesének szurkolóit vagy az NFL rajongóit idézte inkább. Emellett jó alkalom nyílt múltidézésre is, ha már üres stadionban szenvedett a csapatunk, sok-sok éve ugyanis többször előfordult már ilyen, amit többek között Furulyás, Berki, Kisteleki vagy éppen Bobby Davison emlegetésével (meg persze sok alkohollal, ami a csütörtöki munkanap miatt ezúttal nem volt lehetséges) lehetett elviselni. Most is így történt, ebbe a szurkolásba pedig bárki tetszőlegesen belemagyarázhat, amit éppen szeretne... A csúcs pedig az volt, amikor a vezérszurkoló a megafonba a YouTube-ról a Freed From Desire című diszkóslágert játszotta be, ha már a pályán elmaradt a sokak által várt gála. Az egyetemi idők jutottak eszembe erről a hangulatról, kicsit már a bulik is hiányoztak a kellemes dallamokra, ezért már megérte kimenni. :)
A meccs vége felé feljavult a játékunk, elsősorban Gorriarán és Sigér Dávid csereként történt beállítása után, utóbbi egy hatalmas kapufával vetette észre magát. A végeredményt Böde Dani állította be, aki egy jobb oldali szöglet után tisztán kapott egy labdát, amit közvetlen közelről, védhetetlenül bombázott a kapu közepébe. Ezzel meggyőző előnyt szereztünk a szabolcsiakkal szemben a visszavágóra, bár a látottak miatt sajnos teljesen megérdemelten szólt a lefújást követően is a füttykoncert vagy a "Kurva gyenge" rigmus. Még akkor is, ha kellemesebb rossz teljesítménnyel nyerni, mint parádés játékkal kikapni, a labdarúgást azért továbbra is győzelemre játsszák. Bár a mai világban már ki tudja, hogy mennyire érvényesülnek ezek az alapigazságok... :)
Habár nem ezt a mérkőzést fogom életem tíz legemlékezetesebb meccsélménye között emlegetni, jó volt újra kint lennem, a helyenként ironikus stílusú szurkolás olykor pedig Nick Hornby Fociláz című könyvében leírtakat juttatta eszembe. A csapatunk a tavasz folyamán már nem először kapott leckét arról, hogy minden ellenfelet komolyan kell venni, ellenkező esetben a bajnokság végkimenetele korántsem lefutott még...
