Kinek szólna a futballpályán a fóti dal?

Barátommal és egykori munkatársammal már korábban is terveztük, hogy kilátogatunk tágabb otthona, a Fót és ezen belül szűkebb pátriája, a Kisalag találkozójára - talán kevésbé ismert, de a kisvárost három klub is képviseli a Pest megyei negyedosztályú bajnokság Közép-csoportjában (igaz, hogy magasabb szinten egy sem...), persze a közöttük lévő párosítások közül klasszikus rangadónak mégiscsak a Fót SE első csapata és a Kisalag összecsapása számít, mivel a második együtteseknek szerintem akkor sincs sok ember szemében olyan tekintélye, ha éppen előbbre állnak a "nagyoknál", mint ahogy ez a Budapesttel szomszédos településen egyébként az idei szezon első felében történik. Az elképzelésünk ezen a kellemes októberi délutánon vált valóra, így egy kiadós beszélgetés és sörözés után (vagy éppen közben) a korábbi lokálpatriótáról és futballmecénásról, Balogh Sándorról elnevezett sporttelepre vettük az irányt.

A fótiak stadionja fákkal övezett, szép környezetben, a gyermekközpont közelében helyezkedik el, amely korábban "komolyabb" mérkőzéseknek is otthont adott, kamaszkoromban például a helyi klub éppen az újpestiek fiókcsapataként még az akkor NB I-nek nevezett másodosztályban is megfordult (ha emlékezetem nem csal, az élvonalat ekkor Professzionális Nemzeti Bajnokságnak hívták, bár a mai viszonyokhoz képest kétségtelenül megmosolyogható lehet az akkori "profizmus"). Más kérdés, hogy a jelen nem annyira fényes a lila-fehéreknek, mivel a fordulót megelőzően nemcsak helyi riválisuk, de saját második együttesük hátát is nézniük kellett a tabellán. Az ellenfél, a Kisalag egy jó értelemben vett falusias csapat, egyrészt azért, mert a bajnokságok küzdelmeiben eddig kizárólag körzeti vagy megyei alacsonyabb osztályú ligákban vett részt, de az általam adott jelzőt talán azzal is kiérdemlik, hogy Fót ezen része maradt meg talán jobban olyan hagyományosnak és közvetlennek, mint amilyen évtizedekkel korábban lehetett. Ráadásul hosszú évek otthontalansága után a vendégek (Pest környékén kuriózumként igazi vidéki hangulatot árasztó) pályáján a gyepszőnyeg is felújításra került, így visszatérhettek oda kényszerű albérletükből, amely szárnyakat adott az együttesnek: több évre visszanyúló várakozás után pontot, pontokat gyűjtöttek, így talán ők várhatták bizakodóbban ezt a meccset.

Ehhez képest a hazaiak a találkozó elején alaposan begyújtották a rakétákat, kezdetben a széleken veszélyeztettek és néhány perc elteltével egy jobb oldalról érkező beadás után támadójuk a kisalagi kapus mellett elgurítva talált a hálóba. A gyors gól alighanem gyorsan elvette a vendég zöld-fehérek önbizalmát, hamarosan egy saját térfélen elvesztett labdából a fótiak átemelték a labdát a kisalagi hálóőrön, kettőre növelve a lilák előnyét. Kívülről úgy látszott, hogy ebben azért vastagon benne volt a vendégek kapusa... A hazaiak azonban nem álltak le, rövid időn belül szabadrúgásból, középen vezetett támadásból, és ismételten a pálya jobb oldaláról érkező beadásból is betaláltak. Öt-nullnál többen is megjegyeztük, hogy a kisalagi védelem bizony szellős, bár a vendégek éppen emiatt próbálkoztak támadásokkal is, melyek közül több elhalt, azonban a félidő közepén egy cselsorozat után játékosuk szépített. Ekkor néhány percre felcsillant a remény a zöld-fehérek előtt, azonban szinte rögtön betalált a Fót is egy szöglet utáni kavarodásból. A játékrész végén igazi derültséget okozott az egyik törzsszurkoló megjelenése is: az idős úr hangosan kérte a mérkőzésre kilátogató nagyjából hetven nézőt, hogy tartsák meg tőle távolságot, mert keményem megküzdött a koronavírussal, amely többek között olyan élményeket okozott neki, mintha "füvet evett volna", legalábbis állítása szerint nem érzett ízeket egy darabig. Viszont ha már jelen volt, annál inkább élvezhette a meccsre járás ízét: idővel helyet foglalt a régi, három sorból álló betonlelátó tetején, és "Gyerünk, zöld kígyók!" buzdítással próbálta fellelkesíteni a Kisalagot a szünetben.

Mindenesetre az idős úr optimistább volt, mint barátom kisfia, aki a félidőben már haza szeretett volna menni, mondván, eldőlt ez a történet, azonban lelkesedése átragadt valamelyest a vendégekre, akik a második játékrészben gyakrabban lépték át a félpályát, sőt, a fótiak hálóőrének többször is nagy védést kellett bemutatnia. A hazaiak persze egy gyors ellentámadás végén újra betaláltak, így joggal jegyezhettem meg, hogy ellenfelük ezúttal a település túloldalára kirándult "egy hétre". Arról, hogy ne így maradjon az állás, a lilák a félidő közepén gondoskodtak, 8-1-re alakítva az állást. Az utolsó negyedórára aztán elfáradtak a csapatok, akik ekkor is szívüket-lelküket kitették a pályán, amelyet a közönségből többen is értékeltek: a vendégoldalon akadt szurkoló, aki a Fradi-táborból ismert Nincsen megalkuvás című dal "harcolj a zöld színekért, a Kisalagért" verzióját adta elő, de a lefújás után a barátnőm még felfedezni vélte ugyanazon a lelátórészen az egykori valóságshow, a Való Világ egykori szereplőjét, Gigit is, aki, miközben sétáltunk az autóhoz visszafelé, éppen kicsi gyermekének magyarázta, hogy "sajnos vége lett".

Csattanóként marad a kérdés: amennyiben kiváló költőnk, Vörösmarty Mihály ma élne és alkotná meg a Fóti dalt, vajon melyik helyi csapatnak mondana köszöntőt a finom fröccs mellett? Noha másutt a zöld és lila színösszeállítás találkozása a városi derbin parázs ellentétet hoz, Fóton talán senki sem bántódna meg, ha mindkettőjükre szólna az a bizonyos pohárköszöntő. Ki tudja, hogy más volna-e ezen a téren a leányzó fekvése, amennyiben a feljutásért küzdene egymással ez a két egyesület - persze enélkül is kilátogatnék újra, ha időm és lehetőségem engedi majd, mert kifejezetten tetszett számomra ennek a "derbinek" a hangulata.