Kilencnél álltunk meg Hatvanban

Az utóbbi években hagyománnyá vált, hogy a hazai futballban egy teljes kora őszi hétvégét a Magyar Kupa fordulójának szentelnek - feltehetőleg azon alacsonyabb osztályú csapatok legnagyobb megelégedésére, akiket a sorsolás szeszélye az ekkor bekapcsolódó profi, első- és másodosztályú ellenféllel örvendeztet meg. Az idei szezonban ezen a téren barátnőm szülő- és lakóhelyének klubjára, az FC Hatvanra különösen rámosolygott a szerencse, hiszen éppen a Fradival hozta őket össze a sors, így a délutáni programunk feltétlenül adott volt ezen a szép vasárnapi délutánon.

Persze nemcsak mi, hanem a hevesi kisváros kék-sárga együttese is lelkesen készült a nagy napra, hiszen az egyébként takaros, ugyanakkor csak néhány száz fő befogadására alkalmas nézőtérrel rendelkező sporttelepükön több mobillelátót is felállítottak, hogy minél többen a helyszínen buzdíthassák a csapatokat, a futballpálya Zagyva folyó felőli kapuja mögött pedig - helyhiány miatt, de a kis területet maximálisan kihasználva - raklapokat fektettek le a szurkolók elhelyezése érdekében. Igaz, a helyi klub keményen megkérte ennek árát: a főtribünön, ahol ültünk, ötezer (!) forintért adták a jegyet, de a kapuk mögötti vendég- és hazai "raklapos" szektorba is háromezerért mérték a belépőket - ennek ellenére is tódultak az emberek a hatvani Népkertbe, leginkább persze zöld-fehérben, mivel a Ferencváros látogatása nem mindennapos ezen a környéken, így nagyon sokan érkezhettek azért, hogy végre helyben is lássák szeretett együttesüket.

A kezdés előtt tehát békebeli hangulat uralkodott, az oldalvonalnál például sokan vágytak közös fotóra az éppen bemelegítő vendégjátékosokkal, akik ezáltal valamit megérezhettek abból, hogy miért is több a Fradi mezét felhúzni, mint bármelyik más magyar csapatét. Pláne, hogy akármennyire tartalékos felállásra számítottam kedvenceimtől Leverkusen után és Székesfehérvár előtt néhány nappal, Stöger edző azért néhány fiatal (Csontos Dominik, Könczey Márk) vagy éppen eddig kevesebb lehetőséghez jutó futballistánk (a cserekapus Bogdán Ádám, Lasha Dvali, Leandro, vagy az újonnan szerződtetett Cabraja és Gavrics) mellett több, rendszeresen szereplő játékosunkat, így például Botkát, Laidounit, Uzunit vagy éppen Ryan Mmaee-t is a kezdőcsapatba jelölte. Meg is gyűlt ezzel a helyzettel a baja a helyi műsorközlőnek, aki a Heves megyei első osztályban vélelmezhetően nincs hozzászokva a külföldiek ilyen szintű áradatához (az lenne csak az igazi probléma a magyar focival, ha már egy Gyöngyös, Lőrinci vagy épp Heréd szintű klubnak is légiósok tömegéhez kellene nyúlnia...), így igazi nyelvtörőnek bizonyult számára a zöld-fehér összeállítás. Olyannyira, hogy - talán emiatt - még az együttesek játéktérre vonulását követően a gyászszünetet is késve reagálta le, azonban ez nem szegte a kedvét a közel ezerötszáz fős, telt házat jelentő közönségnek, így a csapatok szurkolóiktól fellelkesedve kezdhettek neki a mérkőzésnek.

Az ünnepi hangulat a meccs elején elsősorban a hatvaniakat dobta fel, akik eleinte lendületesen futballoztak, próbálták a vendégtérfélen tartani a labdát, ezzel eltüntetni a háromosztálynyi különbséget, kísérleteik azonban - talán éppen utóbbi szakadék miatt - a védelmünkben rendre elhaltak. Ez sem szegte a Fradi-tábor kedvét, folyamatosan szóltak a rigmusok, amely azért alacsonyabban jegyzett ellenféllel szemben korántsem mindig jellemző (célszerűbb lenne ezért még egy-két további kupafordulót is hétvégére vagy munkaszüneti napra időzíteni, ugye, MLSZ?), amely azért segítette a mieinket. Olyannyira, hogy az első negyedórát követően elkezdtek záporozni - különösen bal szélről - a beadások a hazai kapu előtt, akiknek hálóőre azonban állta a sarat, Cabraja lövését például bravúrral védte, és több indítást is sikerrel hatástalanított. Amikor pedig a kék-sárgák kapusa már tehetetlennek bizonyult, kisegítette őt a hatvani védelem, így hiába ugratta ki Laidouni Ryan Mmaee-t, egy önfeláldozó bevetődés végül útját állta. Felélénkült a látottak következtében a helyi publikum is, szórványosan, de teljes joggal szólt a "Hajrá Hatvan!" a főlelátón, a hazaiak ugyanis kitették szívüket-lelküket a pályára. Ennek ellenére a ferencvárosi fölény a hajrában gólokká érett, Uzuni előbb egy bal oldalról érkező beadást vágott védhetetlenül a hatvaniak kapujába, majd egy Ryan Mmaee-tól kapott nagyszerű labdát gurított el a hazai hálóőr mellett a bal sarokba. A kék-sárgák kapusa a hosszabbításban védéseivel még tett arról, hogy ne legyen a két együttes között nagyobb a különbség, így a pihenőre kétgólos vendégelőnnyel vonulhattak a csapatok.

A második félidőre a Hatvan edzője valószínűleg úgy küldte ki játékosait a pályára, hogy minden mindegy alapon, de találjanak be a Fradinak. A támadóbb szellem megmutatkozott a gyepen is, mely azonban helyzetekben nem igazán, csak meddő labdázgatásban mutatkozott meg, ellenben kedvenceim kíméletlenül kihasználták a védekezés lazulásával előttük kínálkozó lehetőséget: Myrto Uzuni előbb egy bal oldali beadást vágott be a hazai kapuba, majd egy kontra alkalmából végigrobogott a kék-sárgák térfelén, majd Laidounival passzolgatva sakkozták ki a helyiek védelmét, hogy a végén az albán középpályás ismét gólt rúghasson. Kiváló játékosunk azonban nem elégedett meg négy találatával, továbbra is küzdött-hajtott, a következő helyzete alkalmából a hatvani kapus olyan ütközéssel akadályozta meg őt egy újabb találat megszerzésében, hogy abba ő maga sérült bele. Hiába jelezte a hazaiak orvosi stábja, hogy a hálóőrt le kellene cserélni, erre még nem került sor, ekkor még nem tudtuk, miért... Emiatt a kapus olyannyira nem állt a helyzet magaslatán, hogy az időközben beállt Gera Zalán távolról eresztett meg egy nem túl erős löketet, amely azonban utat talált a kék-sárgák hálójába, majd egy ismételten balról érkező passz után Zselyko Gavrics is eredményesnek bizonyult. Arról ugyanakkor a hevesiek kapusa már nem tehetett, hogy a hazaiak védője a büntetőterületen belül szabálytalankodott, az emiatt megítélt büntetőhöz a változatosság kedvéért Uzuni állt oda - a Hatvan pedig nem a Young Boys, de nem is a Zalgiris Vilnius, így az albán játékosunk nem hibázta el, és már ötödszörre volt eredményes ezen a mérkőzésen. Ezt már nemcsak a hazai műsorközlő, hanem a helyiek kapusa sem bírta tovább, utóbbi helyére a közönség nagy derültsége mellett egy elég megtermett hálóőr állt. Myrto Uzuni ellen azonban ő is tehetetlennek bizonyult, ugyanis a középpályásunk egy eladott labdából megindult, és a kapust kicselezve vágta a hevesiek kapujába a labdát. "Cseréljék már végre le ezt az albán senkit!" - követelte a mellettem ülő Hatvan-szurkoló (tanácsát Stöger edző nem fogadta meg), aki hamarosan azon bosszankodhatott, hogy a hazai hálóőr - magyarázata szerint talán testalkatából kifolyólag - Loncar nem éppen erős, de pontosan a jobb alsó sarokba helyezett lövésére sem ért oda. A helyi drukkerek hangulatát végül a csapatukat megváltó hármas sípszó mellett az villanyozhatta fel, hogy a klubjuk csinos női labdarúgói emléksálakat árultak a nagy nap alkalmából, amely szépen fogyott, noha akadtak persze, akik reménykedtek a lefújás utáni árcsökkentésben. :)

Kilenc-nullal ért véget a találkozó, amely után lehetőség nyílt pacsizni és fotózkodni a Fradi-játékosokkal még a hatvaniak szektoraiban is. Emellett megérdemelten járt a szórványos taps a helyiek futballistáinak, akik becsülettel küzdöttek, azonban negyedosztályú csapatként - különösen a mérkőzés képe alapján - bőven esélyesek voltak arra, hogy beleszaladnak a késbe, amely végül be is következett. Olyannyira, hogy noha más sportágak meccsein már tapasztaltam ennél nagyobb különbséget (lásd például itt, vagy itt), azonban a futballpályára kilátogatva ilyen nagy arányú veréssel emlékezetem szerint sosem találkoztam (a kedvenceim esetében az NB II-es időkből rémlik egy Szolnok elleni hazai 8-1-es és a Tököllel szembeni 7-0-ás győzelem, ahol tiszteletemet tettem, amióta pedig a meccsélményeimről írok, talán a fóti derbin alakult ki ezt megközelítő különbség), ahogy olyannal sem, hogy bármelyik játékos hat gólt lőtt volna (nem csökkentve ezzel Uzuni érdemeit, vagy megbántva a hevesieket, ezen bravúros teljesítményhez azonban vastagon szükség volt az ellenfélre is...). De erről a mérkőzésről feltétlenül megmarad még számomra az a semmihez nem hasonlítható hangulat is, amely a kedvenceim vidéki kiscsapatok elleni fellépéseit szerencsére jellemezni szokta.

Barbi, a képeket köszönöm! :)