Kicentizett győzelem

Mivel az idei április jóval több szabadidőt tartogatott számomra az elmúlt években megszokotthoz képest, nem volt kérdés számomra, hogy abból kedvenc csapatomnak is jutnia kell. Az elképzelésem megvalósítását elősegítette, hogy néhány héttel ezelőtt nem kis szerencsémre a Vasas elleni idegenbeli meccsünk utolsó két, Fradi-szurkolók részére fenntartott belépőjére sikerült rátalálnom az erre szolgáló jegyvásárlási felületen, így ezen a szép, tavaszias szombat délutánon a barátnőmmel az új Illovszky-stadion felé vettük az irányt.

Az angyalföldi futballcsapat jelenlegi otthonában nemcsak a párom, hanem jómagam is először jártam (ráadásul ezidáig a Fáy utcában is csak egyszer, még 2010 kora őszén tettem tiszteletemet), így a viszonylag gyors beléptetés után rácsodálkozhattunk arra, hogy a piros-kékek milyen szép létesítményt kaptak - bár nem lenne túl hosszú az általam meglátogatott vendégszektorok listája, de ilyen kulturált körülményekkel eddig talán csak Felcsúton találkoztam. Persze könnyen lehet, hogy a következő XIII. kerületi sportélményemre egy darabig várnom kell, ugyanis a Vasas borzalmas szezont fut, az NB I-ben maradásra már csak matematikai esélye van, melyet minden, angyalföldiekkel szemben érzett ellenszenvem dacára valamennyire mégis sajnálok, mert egyrészről apukám - talán a szülőhelyéhez való kötődése miatt - őket például szimpatikusnak tartotta (emlékezetem szerint volt is vitánk ebből, igaz, százszor jobban sajnálom, hogy ezt a történetet már egy jó ideje múlt időben kell leírnom...), másrészről pedig egy ilyen párosítás még akkor vonzóbb számomra egy Kecskemét, Kisvárda, Mezőkövesd, Paks vagy éppen Puskás Akadémia elleni mérkőzésünkhöz képest, ha a felsorolt klubok előrébb foglalnak helyet a bajnoki tabellán. De nem biztos, hogy csak én gondolkodok így - vajon az említett csapatok sereghajtóként ki tudnának vinni közel négyezer nézőt egy Fradi elleni találkozóra?

A kezdő sípszó alkalmából - a hazaiak ultráinak távollétében - mi csináltuk a hangulatot az arénában, lelkesedésünk pedig úgy tűnt, hogy átragad a mieinkre is, elvégre néhány perc után Ryan Mmaee kapott egy remek labdát, amellyel a kapufát találta el. Hamarosan aztán a piros-kékek kemény magja is feltűnt a részükre fenntartott lelátórészen, amely jótékonyan hatott a Vasasra. Az angyalföldiek játékosai az utolsó utáni szalmaszálba próbáltak kapaszkodni - eleinte nem is eredménytelenül, mivel a védelmük hamarosan áthatolhatatlanná vált a támadóink számára, sőt, olykor még kontrákra is futotta erejükből, nemsokára például Dibusznak látványos vetődéssel kellett hárítania egy közeli piros-kék fejest. Ami a lelátóról szembeötlő volt, hogy a hazaiak jóval motiváltabban álltak hozzá a meccshez, mint a kedvenceim. Főleg Novothny Soma tüzelte a hangulatot, leginkább úgy, hogy igen látványosan, olykor pedig agresszíven reklamált a bírónál vélt vagy valós szabálytalanságok miatt [szereplésének köszönhetően többször is olyan stílusban emlékeztettük őt újpesti múltjára, hogy minél inkább felhívjuk erre a figyelmét... :)], de fél óra elteltével pont őt találták meg egy viszonylag jó helyzetben, azonban a támadó hála Istennek jócskán célt tévesztett. Nem tudom, hogy ez a kimaradt lehetőség mennyire szegte a Vasas-drukkerek kedvét (a műsorközlőjük mindenesetre bizonyosan minden tőle telhetőt beleadott a közönség buzdítása érdekében), mivel a mieink az első félidőben - nyilvánvaló mezőnyfölényünk ellenére - a fenti kapufát leszámítva igazán nagy helyzetig el sem jutottak, így a nézőtéren jobb híján fővárosi riválisainkat szidtuk, izgulhattunk egy tizenhatosunkon belül történt esetet követő videózást követően, vagy bosszankodhattunk előbb Ryan Mmaee mellé-, majd a mezőnyben szorgalmas munkát végző Adama Traoré kapusba bombázott lövései miatt.

A szünetben reménykedtünk abban, hogy a második játékrészben majd felpörögnek a kedvenceim, de kezdetben nem sok minden változott - noha az elején kecsegtető helyről végezhettünk el szabadrúgást, azonban Ryan Mmaee hosszú készülődés után a hazaiak hálóőrének kezei közé lőtte a labdát. Körülöttem a nem valami lelkesnek tűnő marokkói csatárunkat szinte minden szurkolótársam lecserélte volna, így nagy üdvrivalgás tört ki, amikor a melegítő játékosaink közül többek között Lisztest hívta magához a kispadunk. Ekkor ő még rejtélyes indokból nem léphetett pályára, Owusu azonban igen, aki az elmúlt hétvégéhez hasonlóan lendületet adott a mieink támadásaihoz. Az afrikai középpályásunktól indult az az akció is, melynek végén az üresen hagyott Gojak az ötösön belülről próbálkozhatott, lövése azonban a kapu mellé szállt el, de néhány perccel később ugyancsak Owusu volt a főszereplő, akinek kiváló csele, majd passza után Traoré ugyancsak közvetlen közelről tévesztett célt. A következő helyzetünk alkalmából Marquinhos erős labdája a kapufáról pattant vissza a mezőnybe, így joggal dühönghettünk azon, hogy a kedvenceimnek még a ziccerek sem elegendőek a gólszerzéshez. Pláne, hogy időközben a piros-kékek is betalálhattak volna, mivel előbb egy távoli lövésüket követően Dibusznak kellett hatalmasat védenie, hamarosan pedig Novothny közeli fejese miatt is aggódhattunk, amely viszont szerencsére mellészállt. Problémáinkat tovább fokozta, hogy egy ütközést követően ezúttal Sigér Dávid sérült meg (megint egy belső középpályásunk...), akinek cseréjét kihasználva Csercseszov edző végre Lisztes Krisztiánt is beküldte - a fiatal játékosunk pedig nem volt lámpalázas, ugyanis negyed órával a vége előtt a Vasas tizenhatosának előterében egy szép cselsorozattal több hazai védőt is elfektetett, majd a távolról leadott bombája megpattant az angyalföldiek egyik játékosán, akiről a labda védhetetlenül vágódott a jobb alsó sarokba. Elképesztő öröm tört ki belőlünk és a csapatunkból is, hiszen ezért a gólért alaposan meg kellett izzadni - a végén talán a bajnoki cím sorsa is múlhat egy-egy ilyen, kibrusztolt győzelmen. Pláne, hogy az 1-0-ás állás a lefújásig már nem változott, pedig a piros-kékek a kispadon ülő összes támadójukat pályára küldték, ráadásul a bíró is rengeteget hosszabbított - a hazaiakon azonban semmi sem segített, így a végén kispesti kollégáikhoz hasonlóan ők is csalódottan hallgathatták a leendő másodosztályú szereplésük ihlette rigmusunkat.

Sikerünk ellenére azonban maradtak bennem kérdések - noha egy mindent egy lapra feltevő ellenféllel szemben reális gondolat csatár helyett védőt behozni, ráadásul szívesebben látom Sammy Mmaee-t a mieink hátsó alakzatában, mint bárki mást a keretünkből, de vajon mikor fordult elő utoljára olyan, hogy a Fradi az NB I utolsó helyezettje ellen akár csak tíz-tizenöt percig kizárólag az eredmény megtartására törekszik? Emellett nagyon örülök egy saját nevelésű és magyar tehetségünk bevetésének, de vajon mi lehet a valódi oka annak, hogy papíron jobb, rutinosabb játékosaink garmadája ellenére megint a tizenhét éves reménységünk menti meg a becsületünket és a - már csak - hat pontra olvadt előnyünket? Noha a bajnoki címet - klubelnökünk szavait idézve - tényleg bármi áron szükséges megszereznünk, azonban akkor is elég nyugtalanító, amit mostanában a mieink háza táján látok, még ha végül érvényesítjük is a papírformát. Ez a produkció ugyanis egyre messzebb kerül az elmúlt idényekben megszokott színvonalhoz képest, így remélhetőleg alaptalanul tartok attól, hogy azon az úton indulhatunk el, mint amelyre a fehérváriak sodródtak néhány évvel ezelőtt, abból pedig jó nem származhat sem a kedvenceim, sem a magyar foci számára...