Kevés hiányzott a bravúrhoz

A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is bérletet váltottam a nemzetközi kupában a Ferencváros futballistáira hazai pályán váró főtáblás mérkőzésekre, így a sorsolás szeszélyének és a válogatott őszi, Puskás-stadionban lejátszandó találkozóira megvásárolt jegyeimnek köszönhetően az idei októberi meccsélményeim kevés sikerélménnyel kecsegtetnek. Persze a legtöbb szurkolótársamhoz hasonlóan az optimizmusra aligha okot adó előzményektől függetlenül magam is bízni szoktam a csodában, ezért a hónap évszaknak megfelelően hűvösre fordult első csütörtök délutánján abban reménykedtem, hogy a kedvenc klubcsapatom az első itthoni Európa Liga-fellépésén valahogy borítani fogja a papírformát az angol Tottenham ellen.

Ha pedig már a kupasorozatot szóba hoztam, feltétlenül meg kell említenem, hogy annak lebonyolítása - a BL-hez és a Konferencia Ligához hasonlóan - megváltozott az előző szezonokhoz képest, ugyanis a résztvevők a hosszú ideig jól bevált csoportkör helyett immár egy alapszakasz keretében, bajnoki rendszerben, különböző ellenfelekkel szemben vívnak otthon és idegenben is azonos számú mérkőzést, a rájátszás jogát pedig a főtábla valamennyi csapatát magában foglaló tabellán elért helyezéssel lehet kivívni. Ebben a rendszerben a "kicsik" - így különösen valamennyi magyar klub, amely rajtunk kívül valaha szerepel majd bármelyik versenysorozat főtábláján - sajnos az európai labdarúgásban ténylegesen betöltött helyükre kerülnek, hiszen teljesen más az optikája annak, ha a mieink például nem egy kvartett második pozíciójáért, hanem a huszonnegyedik helyezésért indulnak harcba... De akármennyire is illúzióromboló az, hogy hazai rekordbajnokként - a közelmúlt vagy különösen a múlt heti, Anderlecht elleni vereségünk tükrében - a nemzetközi porondon ezentúl nem az elsőségért vagy mondjuk egy értékes második pozícióért, hanem kvázi a "bennmaradásért" küzdünk, az új korszak itthoni nyitányán a Fradi és a Premier League-ből érkező ellenfelünk is több mint húszezer néző és a B-közép színpompás koreográfiája előtt léphettek pályára.

Az idény eddigi tapasztalatai alapján sokadmagammal arra számítottam, hogy a kedvenceim az első pillanatoktól kezdve alárendelt szerepbe kényszerülnek a támadójátékukról elhíresült vendégekkel szemben. Ehhez képest a mieink meglepetésre bátran nekirontottak az angoloknak, olyannyira, hogy az első kisebb helyzeteket a Fradi dolgozta ki, Varga Barnabás lövésénél például az ellenfél kapusának kellett hárítania. Igaz, a Tottenham-nek is megvoltak a maga lehetőségei, előbb egy fejesüknél sóhajthattunk fel, amikor épphogy fölé vágódott a labda, majd Dibusz is védett egyet. Mindezt negyed óra terméseként jegyezhettem fel, az NB I-ben jellemzőnél sokkal gyorsabb iram és a küzdőszellemünk a lelátót is lázba hozta: a "mi vagyunk a Ferencváros" rigmusnál a majdnem teli vendégszektort leszámítva az egész stadion ugrált, és a többi dalunk is elképesztően hangosan szólt. A hangulat aztán végképp a tetőfokára hágott, amikor egy jobb oldali beadásunkat követően Varga Barnabás betalált az angoloknak - más kérdés, hogy a partjelző azonnal lest jelzett, de nem lehetett ennyire egyértelmű a helyzet, mert percekig tartó videózás kezdődött, amely nem segített rajtunk, ugyanis hosszú várakozás után végérvényesen elvették tőlünk a gólt. Jobb híján szidhattuk a játékvezetői hármast, aztán bosszankodhattunk Varga újabb kihagyott helyzetén - vagy azon, hogy olykor milyen a futball, ugyanis a próbálkozásaink ellenére hamarosan a Tottenham talált be, amikor néhány rövid passzal eljutottak a tizenhatosunkon belülre, ahol a védőink nem voltak elég gyorsak, hogy felszabadítsanak... A gól talán a kedvenceimet fogta meg, mivel a félidő hátralévő részében a vendégek domináltak, emiatt pedig Dibusznak is akadt feladata, és amikor rajta is túljutott a játékszer, a kapufa segítette ki a mieinket. Persze a Fradi is dolgozott még ki lehetőséget a szünet előtt a kiváló teljesítményt nyújtó Saldanha és Adama Traoré révén, afrikai támadónk azonban célt tévesztett. A közönség azonban végig biztatta a mieinket, ezúttal még a legnehezebb percekben sem láttam-hallottam nyomát elégedetlenségnek - igaz, az ellenfelünk azért a Nyíregyházánál némileg komolyabb erőt képviselt.

A második félidőt a Táborunk némi pirotechnikai bemutatóval indította - mivel az ebből kialakult füst megrekedt a pályán, az Újpesttel szemben vívott derbikhez hasonlóan néhány percig állt is a játék. A rövid pihenő alatt azt latolgattuk a barátnőmmel, hogy a kedvenceim vajon meddig fogják bírni a szokatlan tempót, de a Fradi nem törődött az aggodalmainkkal és némileg támadóbb taktikával esett neki a Tottenham-nek. Saldanha-nak volt is egy nagy helyzete, melyet az angolok kapusa védett, de a mélyebb védekezésünk feladása a vendégek előtt is bőven teremtett lehetőségeket, így láttunk nagy hárítást Dibusz Dénestől, két veszélyes fejest vagy Gartenmann és Ramírez önfeláldozó mentéseit (a nyáron igazolt dán játékosunkat talán a legjobbjaink között említhettük ezen az összecsapáson, de úgy emlékszem, hogy az ecuadori védőnk sem hozott ennyire magas színvonalat visszatérése óta...). A mezőnyben viszont végig egyenrangú ellenfeleként bizonyultunk az angoloknak, melyet a lelátó elképesztő lelkesedéssel hálált meg, így például szinte a stadion remegett bele, amikor húszezren kiáltottuk csapatunk nevét. Az utolsó negyedórára Kady és Zachariassen is beszálltak, akik helyzetekbe is kerültek, lövéseik, illetve fejeseik azonban mellé és fölé vágódtak. Emiatt bosszankodott is a párom, hogy az egy gólos vendégvezetés a játék képét tekintve nem valami igazságos, azonban a Tottenham kisvártatva egy kapufával jelentkezett, némileg árnyalva barátnőm ezen véleményét. Még ez sem szegte a kedvét a mieinknek, próbáltak nyomást gyakorolni az ellenfél térfelén, hogy egy kontrából végül az angolok döntsék el a három pont sorsát: a vendégek egyik labdája teljesen üresen találta meg a tizenhatosunkon belül a csereként beálló csatárjukat, aki nem is hibázta el az előtte kínálkozó lehetőséget. Nemcsak az eredményjelző táblán szereplő állás, hanem az ellenfél második találatának némileg provokatív ünneplése is hidegzuhannyal értek fel számunkra, így a Tottenham játékosait azért jó néhányan megkínálták sörrel ebből az alkalomból... A Fradi azonban nem adta fel, a hosszabbításban egy bal oldali beadás Varga Barnabás fejét találta meg, aki védhetetlenül bólintott az angolok hálójába - nemcsak nekünk volt ez szépségtapasz, hanem támadónknak is kiemelten fontos lehet az, hogy sérülését követően végre akciógólt is szerzett, nem is akárkikkel szemben. Ezután persze a vendégek tartalékos összeállításuk ellenére is nagy rutinnal húzták az időt a hátralévő néhány percben, így az egyenlítésre már nem maradt érdemben esélyünk, és végül 2-1-es vereséggel zártunk.

A kudarc dacára teljesen megérdemelten fogadta vastaps a kedvenceimet, elvégre becsülettel helytálltak, ilyen - a mieinkhez fűződő eddigi meccsélményeim közül talán a Leverkusen-hez hasonlítható erejű - ellenféllel szemben pedig véleményem szerint egy szoros vereség egyáltalán nem minősül szégyenteljes eredményként, sőt... Persze ha így is tudunk focizni, akkor a játékosaink és a szakmai stáb előtt adott a feladat: ebből a teljesítményből sem a bajnokságban, sem a hátralévő Európa Liga-mérkőzéseken nem szabadna engedni, amely az NB I-ben egy magabiztos előny kialakítását, a nemzetközi kupában pedig a továbbjutás valós reményét jelenthetné számunkra - még akkor is, ha a hajrában az egyik középső védőnket, Raúl Gustavo-t egy szerencsétlen sérülés után vélhetően hosszabb időre elveszítettük, akinek pótlása a Botka-Knoester-Szalai Gábor hármas eddigi produkciójának ismeretében elsőre nem tűnik annyira könnyen megoldható problémaként. De hátha sikerül majd! :)