Kétszer is rést találtunk a kecskeméti pajzson

Hosszabb-rövidebb ideig tartó megszakításokkal, de több mint tizenhét éve látogatom a Fradi futballistáinak mérkőzéseit, így egyáltalán nem meglepő, hogy az azóta szezonról-szezonra visszatérő ellenfeleink nagyobb része ellen már a helyszínen is átélhettem kedvenceim magabiztos sikerét. A szabály alóli kivételre ugyanakkor a Kecskemét talán az egyik legjobb példa: noha a Bács-Kiskun vármegyei csapat eddig az egyetlen kupagyőzelmén és a tavalyi bajnoki ezüstérmén kívül nem zavart túl sok vizet a magyar labdarúgásban, ugyanakkor a mieink helyzetét annál gyakrabban nehezítették meg, mely alkalmaknak olykor bizony szenvedő alanya voltam a lelátón. Persze ezek már elég régen történtek, azóta pedig egy igen jelentős szakadék alakult ki a két klub lehetőségei között, azonban az elmúlt idényben a KTE ezen különbségre rácáfolva szó szerint a mumusunkká vált, így a fővárosi lila-fehérekkel szemben aratott (mostanában szokásos, viszont az Újpest tulajdonosváltásának köszönhetően hamarosan valószínűleg alig vagy egyáltalán nem ismétlődő) kiütéses győzelmünk dacára is maradt bennem némi aggodalom az alföldi lilákkal vívott NB I-es összecsapásunkat megelőzően.

Nem véletlenül használtam az utóbbi kifejezést, elvégre a kecskemétiek az első osztályba történt visszatérésük óta a sportszerűség határait erősen súrolva, sokszor a Fradi játékosainak sérülését is kockáztatva küzdenek velünk szemben, amely semmiképpen sem növeli az irányukban érzett szimpátiámat. Persze a vendégeknek nem nekem, hanem saját maguknak, szakmai stábjuknak, no meg a szurkolóinak kellett megfelelniük, emiatt a kezdés után a nézőtéren a barátnőmmel és tizenegyezer sorstársunkkal nem az április végét idéző napsütést és hőmérsékletet, hanem a Bács-Kiskun vármegyeiek kíméletlen játékát élvezhettük. A párom által kifogásolt durvaság természetesen csak egy eleme volt a KTE taktikájának, hiszen mit sem ért volna a határozott fellépésük, ha nem szervezik meg a védelmüket - a kapujuk előterébe húzódva nem igazán hagytak teret kedvenceimnek. Ezért hiába tartottuk a labdát szinte folyamatosan a vendégek térfelén, eleinte helyzetet is csak egyetlen pontrúgásból alakítottunk ki, amikor egy bal oldalról érkező szabadrúgás a lilák büntetőterületén belül üresen álló Abena fejét találta meg, aki azonban közvetlen közelről mellé célzott. A szurkolásra ennek ellenére sem lehetett panasz, bár a mieink ekkor nem fogadták meg a Tábor azon kívánságát, hogy a "gárda rúgjon vagy ezer gólt", ugyanis sokáig egyetlen találatunk sem volt benne a meccsben - kísérleteink jellemzően a pálya bal oldalára szorultak, ahol Marquinhos és a középről csatlakozó Ben Romdan próbáltak létszámfölényt kialakítani, sajnos mérsékelt eredménnyel, ezáltal az összkép helyenként kilátástalannak tűnt. Tunéziai játékosunk egyébként rengeteg labdát szerzett, azonban a csapatunkat nem igazán tudja (még?) irányítani, ennek hiánya viszont nem tett jót a támadásainknak, ráadásul Ben Romdan az általa hamar összeszedett sárga lap birtokában is oda-odapakolt a kecskemétieknek. Noha kijárt már némi válasz a vendégek rugdosódására, Sztankovics edző ugyanakkor az eddigi tapasztalatai alapján joggal tarthatott attól, hogy a játékvezető második sárga lappal díjazza középpályásunk erőfeszítéseit (elvégre nem a paksiak mezét húzta fel), így a hajrában a tunéziait Abu Fani váltotta. Az izraeli-arab irányítónk beszállásával a lelátó hangulata nemcsak egy régi ismerősünknek, az ezúttal az ellenfélnél futballozó Zsótér Donát részére címzett jókívánságoknak köszönhetően (ezen a délutánon szerencsére nem tüzelte fel magát annyira a vele foglalkozó rigmusainktól, mint néhány éve a kispestiek színeiben), hanem azért is felpezsdült, mert Abu Fani előbb egy zseniális passzal találta meg a télen visszatérő Stjepan Loncar-t, akinek távoli löketét még bravúrral hárította a lilák hálóőre, majd a hosszabbításban karmesterünk több szögletet is elvégezhetett, melyek közül az egyik beadás a kapu előtti kavarodásban a nemrég érkezett Habib Maiga elé került, a francia középpályás pedig az ötösön belülről ellentmondást nem tűrően zúdított a KTE hálójába. Talán pont a legjobbkor szereztünk vezetést, így hirtelen mintha el is felejtettük volna az első negyven perc minden gyötrelmét - a futball olykor csodákra képes...

...még ha az csak negyed óráig tartott, a szünet után ugyanis minden a régi kerékvágásban folytatódott, a kecskemétiek foggal-körömmel védekeztek, a mieink pedig fogást kerestek a vendégeken, de Abu Fani távoli lövésén kívül sokáig nem igazán találtak. Ezért a nézőtér biztatásába már némi füttykoncert is vegyült, a mögöttem helyet foglalók például bosnyák védőnket, Eldar Csivicset szidták, mivel nem egyszer akadtak problémái a labdakezeléssel (más kérdés, hogy szerintem hátul mostanában kevesebbet hibázik poszttársánál, Ramírez-nél). A szakmai stábunk sem lehetett elégedett a látottakkal, mert a félidő közepén az ezúttal színtelen Varga Barnabást Alekszandar Pesicsre cserélték - de hiába a szerb csatárunk lelkesedése, néhány perc elteltével a lilák örülhettek, amikor egy pontatlan labdánkra lecsapva egy jobb oldali beadás után az első lehetőségükből betaláltak a kedvenceim kapujába. Emiatt egy rövid időre nemcsak a sötétedéssel járó lehűlés miatt vált fagyossá a hangulat az Üllői úton, és eleinte nem túl sokan vettük észre a reménysugarat, amely a stadion kivetítőjén a "VAR" felirat formájában érkezett - hosszú percekig ment a videózás, melyet követően a bírók végül lest észleltek és elvették a Bács-Kiskun vármegyeiek gólját. Megkönnyebbülésünk talán nagyobb ünneplést okozott, mint az első találatunk, de néhány pillanat múlva a hangulat ismét a tetőfokára hágott, amikor Pesics bal oldalról hajszálpontos passzt adott Zachariassen-nek, aki középről védhetetlenül lőtt a vendéghálóba. Az 1-1 helyett 2-0-ára módosult állás bőven elegendő volt a boldogságunkhoz, melybe az sem rondított bele, hogy a végén egy ismételt szerb-norvég összjáték végén Zachariassen ajtó-ablak helyzetben bombázott a KTE kapuja fölé, ugyanis a kecskemétieknek a stabil védekezés mellett már nem maradt erejük támadások építésére, így győzelmünk a lefújásig már nem forgott veszélyben - melyhez hasonlóan magabiztos sikerünket az alföldi lilák ellen a lelátón még nem élhettem át.

A három pontra pedig égető szükségünk volt a bajnoki címért folytatott versenyfutásban, pláne, hogy a következő fordulókban a Fradira a Bács-Kiskun vármegyeieknél nehezebb csapatok is várnak - igaz, most már nem mindig csütörtök-vasárnap ritmusban, ezáltal a mieink hátha nem merülnek majd ki annyira a szezon végére, mint tavaly novemberben, ellenkező esetben az esetleges fáradtságunkra akár a címvédésünk mehet rá... Emellett nekem is kifejezetten jól jött a győzelmünk, elvégre lassan fél éve láttam utoljára a helyszínen kedvenceimet nyerni - más kérdés, hogy ebben az idényben eddig azért a KTE-nél erősebb ellenfelekkel lejátszott nemzetközi kupameccseken tettem tiszteletemet.