Kellemes hiányérzet

Győztes csapaton ne változtass - noha az említett tanács általában a sport egyik alapigazsága, kedvenceim klubvezetése a nyári holtszezonban mégsem fogadta meg ezt az intelmet. A bajnoki címek és magyar mércével bravúrosnak mondható nemzetközi kupaszereplés ellenére Rebrov edzőnek mégsem volt maradása a Fradinál, így az új idényt már egy másik szakvezetővel kezdtük meg az osztrák Peter Stöger személyében. A váltás valódi okát könnyen lehet, hogy sosem tudjuk meg, azonban alig volt idő megemészteni a történteket, hiszen számunkra tavaly után ismételten a Bajnokok Ligája selejtezőjében nyílt lehetőség erőnk másokkal történő összemérésére.

Noha már az első tétmeccsünkre is szerettem volna kilátogatni, amely sajnos munkahelyi elfoglaltságomra és a számomra korai kezdésre tekintettel nem jött össze, de szerencsére a Ferencváros nélkülem is elboldogult valahogy, hiszen a koszovói Pristina harcos ellenfélként sem jelentett különösebben nehéz akadályt. A következő körben így már várt ránk a litván bajnok Zalgiris Vilnius, akikkel szembeni találkozóra csak este nyolckor került sor, ezért egy fárasztó munkanap és az azzal járó utazás ellenére is sikerült végre kijutnom erre a mérkőzésre. Bár fiatalabb és lelkesebb már nem leszek az idő előrehaladtával, de már ezen kedd délutánján mégis éreztem magamban egy kis drukkot, amelyre nem mostanában volt példa, elvégre tíz hónapja jártam utoljára Fradi-meccsen, kedvenceim igazi téttel bíró összecsapásán pedig még ennél is régebben tettem tiszteletem. Persze lehet tovább is fokozni mindezt: a Népliget felé közeledve jöttem rá arra, hogy nemzetközi kupamérkőzésünkre legutóbb 2018 nyarán, a Maccabi Tel-Aviv ellen látogattam ki - azaz a Rebrov-időszak igazi fegyvertényének egyáltalán nem voltam részese a lelátón, amely azóta természetesen pótolhatatlan élménnyé vált azoknak, akik jegyet váltottak bármelyik érintett összecsapásra. Ez még akkor is igaz, ha szurkolóként azért bizakodom abban, hogy talán (még?) ebben a szezonban sem szakad meg a jó sorozatunk.

A helyszínen mindenesetre talán mások is ilyen optimistán gondolkozhattak, mivel rég tapasztaltam ekkora tömeget az Üllői úti stadionnál. Kezdésre tízezren jöttünk össze, amely a hétköznap este és egy nem igazán nézőcsalogató ellenfél mellett megsüvegelendő. Bár nemcsak a létszám a lényeg: kezdéskor a Tábor újdonsült lengyel barátait, a Slask Wroclaw drukkereit üdvözölte, akik közül talán hetvenen-nyolcvanan is megjelentek a kapu mögött. A sziléziaiak ennyien is bizonyították, milyen is náluk a szurkolás: akadt néhány perc, amikor tőlük zengett a Groupama Aréna, nem véletlenül jegyeztem meg azt a mellettem álló társamnak, hogy itthoni ellenfeleink nagyobb tömeggel sem tudnak jobbat, sőt... Viszont dörrent a lelátó, remek volt újra részt vállalni benne, már-már azt érezte az ember, hogy visszatért minden a régi kerékvágásba, és nem csak abból az okból, hogy végre szivárványos zászlóerdő és kötelező propaganda (ezúttal próbálom nem megbántani a másként gondolkodókat, így hadd használjak más fogalmat a jelenségre: "érzékenyítés") nélkül is lehetett találkozni UEFA-rendezvénnyel. Ezen az estén talán az üres vendégszektor és az eredményjelzőn a kötelező maszkviselésre vonatkozó (milyen érdekes, hogy ennek jövőbeni szükségessége már ennyire nyilvánvaló) felhívás utalt csak arra, hogy valami van, de mégsem az igazi.

Kedvenceim is nagyjából ezzel az érzéssel kezdték a mérkőzést, mint az utolsó félmondatom, ugyanis az első negyedórában a mi térfelünkön járt inkább a labda. A lelátót eleinte ez nem érdekelte, ráadásul a futballhoz kicsit is értők azért belátják, hogy a vendégek messze nem egy NB II-es középcsapat szintjén állnak, de ha ez mégis így lenne, akkor sem szabadna őket alábecsülni, nehogy olyan kellemetlen meglepetés érjen bennünket, mint a fehérváriakat az újdonsült Konferencia Ligában. Aztán elkezdtek a mieink is éledezni, Uzuni húzott el a jobb szélen, éles szögből tüzelt a litvánok kapujára, amely csak épphogy tévesztett célt. Az albán középpályásunk remekül játszott, olyannyira, hogy kisvártatva pont az ő révén szereztük meg a vezetést: az egyik új igazolásunk, Ryan Mmaee egy gyönyörű csel után adott neki egy forintos labdát, amely a vilniusiak hálójában landolt. A hangulat a tetőfokára hágott, amelyet fokozott, hogy lendületben maradt a Fradi: a vendégek kapusa előbb egy fejesünket védte bravúrral, aztán Tokmac-cal szemben mégis tehetetlen maradt, amikor a támadónk a fél pályát átszelve védhetetlenül zúdított a kapuba. A félidő végén egy kíméletlen ütközés borzolta a kedélyeket, amelyből több is előfordult, mivel a játékvezető látványosan szemet hunyt a litvánok durvaságot súroló megmozdulásai felett. Ekkor az egyik szurkolótársam mellettem még csak az MLSZ azonos neműekhez való vonzódását kezdte firtatni...

...aztán a bíró tevékenysége a szünet után már az "UEFA Maffia" rigmus spontán felcsendülését eredményezte, ugyanis minden ott folytatódott, amely az előző játékrész lefújásakor abbamaradt. Talán annyi volt a különbség, hogy a játékunk szemmel láthatóan gyengült, a Zalgiris pedig támadásokkal próbálkozott. Ekkor a lelátói aktivitás is egy kicsit alábbhagyott, majd az indulatokat a vendég tizenhatoson belül Ryan Mmaee esése, majd egy elég nyilvánvalónak tűnő kezezés borzolta tovább, a spori sípja azonban ezekben az esetekben is néma maradt. A hajrában aztán felpörögtek az események: előbb a litvánok hagytak ki egy nagy helyzetet, aztán a csereként beállt Boli fejelt közvetlen közelről a kapu mellé. Ezután a hosszabbításban ellenfelünk egyik védője Michael Jordan-t megszégyenítő módon nyúlt a labda után a büntetőterületen belül, melynek következménye nem is lehetett más, mint egy tizenegyes, ráadásul éppen előttünk. Be is kattant a Fradi-csürhe, elementáris erővel szólt a Freed From Desire IX. kerületi verziója, Uzuninak azonban ez sem adott szárnyakat, ugyanis gólszerzés helyett a vendégek hálóőrébe bombázott. Végül maradt a 2-0, amellyel elégedettek lehetünk, azonban mégis merülhetett fel bennünk némi csalódottság, mivel nagyobb odafigyeléssel lezárhattuk volna a párharcot. Ehelyett egy hét múlva jön egy, a továbbjutó biztos csoportkörös szereplése miatt jelentős téttel bíró visszavágó, amely korántsem lesz egyszerű, pláne, hogy emlékeimben él az Európa Liga főtáblájára jutásunk alkalmából, a selejtezősorozat rájátszásában az éppen litván Suduva ellen bemutatott idegenbeli kínszenvedés. Csak ne legyen ezúttal rossz vége az egésznek...

A mérkőzés végén azonban jogosan járt a taps a fiúknak, mivel becsülettel küzdöttek, kívánom, hogy ez a szellemiség tartson ki az egész évre, mert akkor ismét lesz majd mit ünnepelni a végén. Más kérdés, hogy a csapat köszöntését sokan nem várták meg, melyhez hasonlót nem igazán láttam még az Üllői úton, de őszintén szólva nem is szeretnék ehhez hozzászokni. Értem én, hogy a játékosok túlnyomó része külföldi (sajnos csak két magyar lépett tőlünk pályára, közülük Vécsei Bálint mindössze pár percet kapott a bizonyításra, de ha ez is kell a továbbjutásunkhoz, ám legyen...) és Fradi-szív nélküli zsoldos, de egy magabiztos győzelmet és a helyenként jó teljesítményt csak nem szükséges megmagyarázni, pláne degradálni. Vagy mégis?